ÖREGEMBER SÉTÁJÁT NÉZVE

 

Szép lassan ballagni gyérülő ősz hajjal,

a sötétség felé menni minden nappal,

néha meg-megállni, ha szúr a szív tája,

leülni a térnek egy poros padjára.

 

Nem gondolni, csak a jóleső magányra,

körbenézni a sok ház szürke falára;

majd újra felállni, sétálni még egyet,

arra, hol a járda éri az úttestet.

 

Megbámulni az autók sűrű folyamát

és az embereknek nyüzsgő hangyabolyát;

nem törődni, merre futnak az emberek,

tudva azt, hogy az út csak egyfelé vezet.

 

Hol a betonsávok közt fűcsomók nőnek,

figyelni a szemnek olyan kedves zöldet,

nem gondolni kopott nadrágra, kabátra,

csöndben mosolyogni a mások bajára.

 

És lassan ballagva a világot nézni,

s bár nem jut messzire, s a világot néki

már csak a környező pár háztömb jelenti,

mégis, így szeretnék majd megöregedni.

 

 

SÜN

 

Bőréből tüskék merednek,

így űzi el a támadóit,

nem látják azt az emberek,

hogy forró szívet borít.

 

Lassan jár, néha meg-megáll,

megdermed, mikor veszélyt érez,

és összegömbölyödve vár,

csak pontszemével kérdez.

 

Néha bizony oly szívesen

levedlené merev tüskéit,

de ösztöne s a félelem

nem engedik meg néki.

 

 Így napjai lassan fogynak,

míg megy tovább a hideg nyárban;

tüskéi végül elkopnak,

s ő eltűnik az éjszakában.

 

 

SZABAD DAL

 

Én kilógok minden sorból,

sehová se tartozom,

nem tudnak beskatulyázni,

hacsak én nem akarom.

 

Szabad vagyok, mint a madár,

bár dalolni nincs okom,

és néha már-már úgy érzem,

hogy semmihez sincs jogom.

 

Nincs lakásom, telkem, autóm,

és nem is lesz sohasem,

s csak köpök, ha Állam bácsi

ígér valamit nekem.

 

Nincs családom, feleségem,

nevető, víg gyermekem,

ha erre gondolok, fázom,

s belesajdul a szívem.

 

 

ÖREG MELÓS BALLADÁJA

 

Öreg vagyok már, s sok mindent elértem,

van családom, vettem házat, kocsit,

de ezt valahogy oly kevésnek érzem,

engem ez többé már nem boldogít.

Dolgoztam, gürcöltem úgy, mint a hangya,

nem láttam, az idő hogy elszaladt,

nem érintett meg az élet kalandja,

s úgy érzem, most már semmim sem maradt.

 

 Akkor házasodtam, amikor kellett,

és jöttek sorban a gyermekeink,

 megálltunk háromnál, többre nem tellett,

mára már felnőttek reményeink.

És a feleségem lassan meghízott,

ahogy csorogtak sorban az évek,

tudta, hogy többé megszokni nem bírok

más nőket, lehetnek karcsúk, szépek.

 

 Én pedig jártam melózni a gyárba,

túlóráztam, hogyha csak lehetett,

így jutott kenyérre, néha kalácsra,

s este sokszor már a sör sem kellett.

És csak a mély álom hozott nyugalmat

a hétköznapi fáradtság után,

de másnap oly gyorsan eljött a hajnal;

így éltem, most érzem, milyen bután.

 

 Most már a lányaim férjükkel laknak,

no meg a fiam is asszonyt talált,

sok szeretetet és persze pénzt kaptak,

s oly ritkán látjuk mi őket ma már.

Így aztán végül is ketten maradtunk

feleségemmel az öreg házban,

és egyre jobban elnémult az ajkunk,

élünk, mint két vén magányos, gyászban.

 

És bár a gyárban szépen megbecsültek,

a megbecsülést én már leszarom,

hajtsanak, akik helyemre kerültek,

pihentetem inkább a két karom.

Nyugdíjba mentem, otthon üldögélek,

nem robotolok többé eszetlen,

sokat gondolkoztam, vajon mit érek,

megtettem mindent, amit tehettem?

 

 Túl nagy igényeim sohasem voltak,

hajtottam épp úgy, mint más is, a pénzt,

s hogyha a barátok néha nem szólnak,

magamtól nem mondtam volna: elég.

Valami kimaradt az életemből,

amire pedig vágytam oly nagyon;

de nem kezdtem bele, tán kényelemből,

csak botorkáltam süketen, vakon.

 

 Mert nem volt nekem egyszer sem nagy tervem,

sem olyan érzelmem, mi nagyon fáj;

vagy ha volt is, oly rég elfelejtettem,

és eszembe jutni sosem fog már.

Nincs nagy vétkem, miért vezekelhetnék,

de nagy jót se cselekedtem soha,

nem voltam bátor, de nem is féltem rég,

s a sorsom pont ettől lett mostoha.

 

 Csak félig éltem én meg az életet,

semmilyen fontos nem történt velem,

átdolgoztam sorban hosszú éveket,

és lassan megettem a kenyerem.

Utoljára kinyitom még a pofám,

de kiabálni most sem akarok;

csak halkan mondom el, tán kissé profán

módon a tanácsot, mit adhatok:

 

Ne féljetek soha a boldogságtól,

élvezzétek ki most az életet,

és ha a boldogság máshol van, távol,

fussatok utána, amíg lehet.

De ne bízzatok a talmi gyönyörben,

ha rátok komolyabb érzés is vár,

mit megtalálhattok egy csöppnyi csöndben,

azért a mély eget dörgetni kár.

 

 És keressetek igaz barátokat

munkában és vígságban egyaránt,

kikkel megbeszélhettek kis dolgokat,

és megfejthetitek a nagy talányt:

Az életet, melyből mind egyet kapunk,

és mégis, oly könnyen elrontanánk,

de egyszer rájövünk, nincs már több napunk,

csakis mély, sötét, örök éjszakánk.

 

 

Oldal: Versek (1989-91/1)
Endre oldalai - © 2008 - 2024 - endre-oldalai.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat