Endre oldalai

A cigánybűnözésről

(Marian Cozma meggyilkolása kapcsán)

 A cigányok nem bűnösök.

Ők csak azt csinálják, amit 50, 100 vagy 500 évvel ezelőtt. Csalnak, lopnak, rabolnak, esetleg gyilkolnak. Ha rákényszerülnek, és ha megtehetik.

Elöljáróban: amikor cigányokat írok, nem az egész etnikumot értem alatta, hanem annak azt az egyébként jelentős számú részét, akik nem tudnak, nem akarnak a társadalmi normák szerint élni.

És ez az első probléma. A cigányok világa nem fogható fel a jelenlegi európai társadalomszemlélet alapján. A legkisebb és legszorosabb közösség persze náluk is a család. De rögtön utána jön a nagycsalád, a família, tehát a tágabb rokonság, akik között a kötelék majdnem ilyen erős. Ezen kívül megvannak még a tágabb származási, ha lehet mondani törzsi kapcsolatok, de itt vége is van a kötődésnek. Aki ezeken kívül esik, az a kívülálló, kvázi ellenség kategóriájába tartozik, akivel szemben adott esetben bármi megtehető. A társadalmi tudat szinte teljes mértékben hiányzik belőlük, nem képesek ilyen méretekben gondolkodni. (Közbevetőleg: ez a primitív, úgymond történelem előtti berendezkedés teszi vonzóvá, unikummá a cigányságot egyes „széplelkek” számára. A családszeretetük egyébként – a túlzásokat leszámítva – valóban példamutató.)

Az előbb leírtakból következik a második baj. Az erős rokoni kötődés miatt a közösségi, kisközösségi tulajdon szerepe sokkal erősebb náluk, mint a társadalom többi tagjánál. A tárgyak jelentős része közös tulajdonban van. Ebből következik, hogy a magántulajdonhoz való viszonyuk teljesen más, jóval lazább, felszínesebb, mint a jelenlegi európai kultúrkörbe tartozó embereké.

Bár a tulajdonviszonyok közelmúltbeli változása miatt Magyarországon is komoly szemléleti problémák vannak. Akik átéltük, ismerjük a Kádár-rendszer a köztulajdont elherdáló, megengedő politikáját. Ma is köztünk élnek azok a „szakik”, akik olyan ízesen és részletesen tudtak mesélni arról, mennyi mindent és hogyan „mentettek haza” az évtizedek során a gyárakból, és mire használták fel azokat. De ez a szemlélet persze alapjában a köztulajdonra vonatkozott. A magántulajdon megbecsülése a  viszonyok sok  évszázados hagyománya folytán mindig is benne maradt a magyarság döntő részének tudatában. És ez a jelleg még erősödhetett volna, ha a privatizáció folytán a köztulajdonból lett magántulajdon a megfelelő kezekbe kerül. Így ennek a változásnak a továbbvitele a fiatal nemzedékekre vár.

De vissza az eredeti témához. Mivel a magántulajdon tisztelete jóval csekélyebb, így az annak eltulajdonítása kapcsán jelentkező bűntudat érzése is sokkal kisebb a cigányoknál. És ha ez nehéz, sokszor kilátástalan helyzettel is párosul, gyakorlatilag teljesen kioltja bűntudatukat. Magyarán: ha a helyzet rákényszerít, a lopás nem bűn. Óriási a különbség: a szegény, magányos magyarok inkább megfagynak a házukban, de még tüzelőt is restellnek kérni, nemhogy lopnának – sajnos bőven akadt rá példa a közelmúltban is – ezzel szemben a cigányok minden lelkifurdalás nélkül ellopják, ami nekik kell. Úgy is lehet mondani, sokkal nagyobb bennük az önfenntartás képessége.

A munkához való viszonyukról – megint csak a fent megnevezett rétegről szólva – csak annyit: életmódjuk következtében szintén hatalmas a különbség az európai kultúrában élő emberekhez képest. Valójában munkából akkor és annyit hajlandók végezni, amikor és amennyit kedvük tartja. A munkát mintegy gyermeki módra, játéknak fogják fel. Egy jellemző példa első kézből: a saját rokonuk udvarából a tüzelőfának azt a részét hordták haza – annak távollétében – amit ő előző nap már felaprított. Ez az eset a munkától teljesen elszokott, már régóta munkanélküli réteget jellemzi.

Az eddigiek után jogos a felvetés: hiszen a cigányok nemcsak apró bűnöket követnek el, nem csak azt lopják el, ami a szorosan vett megélhetésükhöz szükséges. Hogy hogyan fejlődtek idáig a dolgok, ahhoz egy rövid történelmi visszatekintés szükséges.

Úgy a múlt század hatvanas éveinek végéig a cigányokkal való bánásmód nem volt valami változatos. Folyamatos negatív megkülönböztetés érte őket, a mindenkori társadalom mintegy elfogadta a kívülállásukat, és a rendfenntartó hatalomra bízta féken tartásukat. Ez a gyakorlatban a megfélemlítés eszközével történt. Így persze a társadalomba való integrálódásuk szinte alig-alig indult meg.

A Kádár-rendszer volt az, amelyben komolyabban próbáltak az életmódjukon változtatni. Azt akarták elérni, hogy teljesen megszűnjön a cigányság vándorló életmódja, és rendszeresen dolgozzanak. Ezért lakást és munkahelyeket biztosítottak nekik. Végül is – ha nehézségek árán is, de – megindult egyfajta beilleszkedési folyamat. Volt egy állandó jövedelmük, amely biztosította számukra legalább az alapfokú megélhetést. Ezzel együtt abban a korszakban nem nagyon voltak kirívó jövedelmi különbségek, tehát a körülöttük lévő világban sem láthattak irigyelni való gazdagságot. Mindemellett ott is megvoltak a kényszerítő eszközök a törvények megszegőivel szemben. Hogy az integrálódás megindulása helyett az emberek sokszor az ellenkezőjét érzékelték (lakások tönkretétele, padló eltüzelése, állandó ricsajozás, stb.), annak egyik oka nyilván az, hogy nem ismerték ennek az eddig elkülönülten, zárt közösségekben és rendkívül eltérő szokások közt élő etnikumnak az életét. Mindazonáltal azt is látni kell, hogy itt olyan óriási különbségek tátonganak, amit a társadalmi fejlődés több ezer év alatt tett meg. Lehetetlen elvárni a néhány évtized, gyakorlatilag egy generáció alatti teljes beilleszkedést.

Így jöttek el a kilencvenes évek, amelyek az egész társadalom számára hatalmas változásokat, sok esetben megrázkódtatást jelentettek. Az állásukat vesztett tömegek első sorában ott voltak a cigányok, lévén közülük kerültek ki a legképzetlenebb és általános megítélés szerint a munkához való viszonyban is leggyengébb munkaerők. A munka nélkül maradtakat szinte egyik napról a másikra magukra hagyták, a többségi társadalomnak éppen elég gondja volt anélkül is. Főleg vidéken pár év alatt életformává vált a dologtalan tengés-lengés, visszasüllyedtek az évtizedekkel azelőtti viszonyokba azzal a különbséggel, hogy a vándorló életformát már nem kezdhették újra és a hagyományos cigány mesterségeket se folytathatták. Ezzel együtt az anyagi helyzetük teljesen leromlott. Elméletben két út közül választhattak: vagy elpusztulnak (éhen halnak vagy megfagynak), vagy akárhogy is, de megszerzik a szükségleteiket. Így egyre nagyobb arányokat öltött a lopás, ügyeskedés, feketézés. Minden lehetőséget kihasználtak a lehetséges állami, önkormányzati segélyek, támogatások megszerzésére. Ezért nőtt meg a születésszám és épültek félig-meddig elkészült házak, amelyeket aztán visszabontottak, hogy máshol ugyanazokat az anyagokat újra felhasználhassák.

A vagyoni különbségek néhány év alatt hatalmasra nőttek a cigányoknál is; ezek – nyilván gyakran jogos – irigységet szültek, így még tovább rontva a helyzetet. Azt kellett látniuk, minél gátlástalanabbul viselkedik, egyre nagyobb bűnöket követ el valaki, annál gazdagabb, befolyásosabb lesz, és egyre biztosabban kerüli el a büntetést. Ezekben az időkben jelentek meg Magyarországon a szervezett külföldi bűnözői csoportok. Ezek előszeretettel foglalkoztattak a kisebb feladatok ellátására hazai bűnözőket, nem kis részben cigányokat. Így ezek eltanulhatták a bűnszövetkezetek felépítését, működését és később utánozták ezeket. Tehát az évek múlásával egyre kívánatosabb lett a „bűnözői pálya”.

A politika vajon mit tehetett az ügyben? Az anyagi helyzetet nem javíthatta; az elkótyavetyélt állami vagyonból származó bevételnek és az adóknak az állami feladatok ellátása és az adósságtörlesztés után fennmaradó részének a döntő hányadát a saját politikai oldala támogatására és növelésére, valamint a választásokon való mind jobb szereplés érdekében használták fel. Így a cigányügyben egy dolgot tehettek volna: szigorúbb bűnüldözéssel és elrettentő példákkal visszaszorítani elviselhető szintre a bűnözést.