Endre oldalai

Az igazi kereskedő

 Nemrégiben olyan eset történt velem, ami eddigi életemben még soha, sőt valószínű, hogy a korosztályom-beliekkel és a nálam fiatalabbakkal sem esett meg. Pedig látszólag nem nagy dologról van szó: egy kereskedő hitelezett nekem.

 Egy mellékutcai kis maszek üzlet kirakatában láttam meg egy kvarcóra-elemet, amit már pár hónapja kerestem. (Szokás szerint hiánycikk volt.) Árát megtudva összekeresgéltem nálam lévő pénzemet, de harminc forint hiányzott az összegből. Amikor a kereskedő – nyilván egy személyben a tulajdonos – megtudta, csak ennyit mondott:

 - Majd holnap behozza azt a harminc forintot, most már ne menjen el üres kézzel – és ideadta az elemet. Hozzá kell tennem, hogy először jártam az üzletében, nem ismertük egymást.

 A pénzt persze bevittem, de erről eszembe jutott egy régi történet, amit még évekkel ezelőtt hallottam anyámtól, és nagymamám volt az egyik szereplője.

 Nagyapám korai haláláig feleségének nem kellett dolgozni járnia, a háztartást vezette, a gyerekekkel foglalkozott. Persze akkoriban ez nem volt szokatlan dolog, egy jó átlagos fizetésből el lehetett tartani egy családot, még két leánygyerekkel is. A negyvenes évek vége felé viszont nagyanyámnak állást kellett vállalnia. Pénztáros végzettsége révén került a faluban lévő – akkoriban Nagytétény  még  nem tartozott Budapesthez  – öreg zsidó  vegyeskereskedő, Schwarcz bácsi egykori boltjába. Akkoriban folytak az államosítások, a kis boltot is elvették, de az öreget megtartották boltvezetőnek.

 Azelőtt természetesen hitelbe lehetett nála vásárolni, hisz ismerte törzsvevőit. Egy füzetben vezette a vásárolt áruk értékét, és fizetés után, kéthetente, havonta, vagy amikor éppen volt pénzük, akkor törlesztettek. Így mindenki jól járt: az asszonyoknak nem kellett mindig pénzt hordani magukkal, ha nem akadt, akkor is kaptak árut, de az öreg is szinte kivétel nélkül megkapta a pénzét. Ha valaki nem fizetett, az nem kapott több hitelt, de annak egy idő után átvitt értelemben is „elveszett a hitele”, lecsúszott a falusi hierarchián, a közösség egyre kevésbé fogadta be, hisz ki barátkozik szívesen egy „lecsúszott” emberrel.

 Így folyt ez az államosításig. De az emberek nehezen tértek át az új viszonyokra, elfelejtették, hogy azonnal kell fizetniük az áruért, gyakran jöttek pénz nélkül vásárolni. Az öreg Schwarcz bácsi nem csinált ügyet a dologból, hisz jól ismerte őket; ugyanúgy írta a füzetbe az adósságokat. Igen ám, de jött az ellenőrzés, méghozzá gyakran. Az ellenőr eleinte még nyugodt hangon magyarázta:

 - De Schwarcz úr (vagy elvtárs), értse meg, ez már állami üzlet, itt nincs hitel. Mindenkinek mindenért rögtön kell fizetni.

 Az öreg sehogy se akart ebbe belenyugodni:

 - Márpedig én nem kupec vagyok, hanem rendes kereskedő. Nem hagyhatom, hogy a kuncsaftok átszokjanak a konkurenciához.

 Szó szót követett, legtöbbször parázs veszekedés támadt közöttük, szinte egymásnak estek, de egyikük sem engedett. Egy idő után az ellenőr belátta, semmire sem megy az öreggel, így aztán nagymamámat figyelmeztette: ha hiány lesz a pénztárban, azért ő lesz a felelős.

 Szegény nagyanyám ettől kezdve állandó idegességben élt, mert lelke mélyén hiába értett egyet az öreggel, mégis neki kellett vitáznia vele, ha egy vevő úgy jött a pénztárhoz, hogy most nem fizet, a Schwarcz bácsi hitelezett neki. Olykor komolyan hajba kaptak egymással. Néhanapján végül az öreg a következőképpen oldotta meg a dolgot: odament a pénztárhoz, elővette a bukszáját és saját zsebéből fizette ki a tartozást.

 - Majd nekem megadja – mondta a vevőnek. Még ezt is megtette, nehogy valaki csalódottan távozzon az „ő üzletéből”, aminek valójában már csak egyik alkalmazottja volt.

Hát ez az „igazi kereskedő” története.

 És ez az a hozzáállás, amely mai világunkból nagyon hiányzik.

 Mert azóta kiépült egy rendszer, ami a bizalom helyett a bizalmatlanságon alapszik.

 A jelenlegi államtalanítási tervek, a gyárak, üzemek, nagyobb földterületek magánkézbe adása csak az érem egyik oldala. Az embereknek belülről kell megváltozniuk. El kell tűnnie az egymás iránti bizalmatlanságnak, amit a múlóban lévő rendszernek nagyon jól sikerült több nemzedékbe beleplántálnia. Ennek szinte jelképe lehetne az egykori jelszó: „Aki nincs velünk, az ellenünk van.”

 Azóta a jelszavak változtak ugyan, de az állam bürokratikus gépezete, amely kizárólag az ellenőrzésre és nem az emberek spontán becsületességére épített, jócskán megerősödött, egyre bonyolultabbá vált. Ma már az ellenőrök ellenőreit is ellenőrzik.

 Ilyen légkörben, amikor a „felülről jöttek” egyetlen szava többet nyom a latban, mint sok száz vagy ezer „alacsonyabban lévő” ember véleménye, szinte természetesen alakul ki az a gondolkodásmód: „Ugyan, minek jártassam a számat, úgy sincs semmi értelme, és csak én húzhatom a rövidebbet.”

 És elkezdődött az értékrend megváltozása. Hisz a legegyszerűbb ember is különbséget tud tenni jó és rossz között, és ha azt látja, a rossz ellen hiába emeli föl a szavát, nem történik más, minthogy egy idő után a rosszból elfogadott „jó” lesz, ami lassan beépül a tudatába. Ezután tehát a lopás, csalás, korrupció olyan természetessé válik, mint azelőtt a jóhiszeműség, a bizalom.

 Mára már eljutottunk arra a szintre, hogy azt, aki nyíltan, becsületesen próbál élni, véleményét, érzelmeit nem rejti el, az idősebbek csak a háta mögött mosolyogják meg és tartják hóbortosnak, a fiatalok viszont a maguk kíméletlen őszinteségével esetleg szemtől-szembe röhögik ki.

 A becsületnek, a bizalomnak nincsen ára, mondják, és tényleg itt tartunk. Hogyan is lenne egy lepusztult, hiánygazdasággal küszködő országban, ahol egy szűk rétegnek mégis minden biztosítva van, míg százezrek, talán milliók élnek egyik hónapról a másikra, és ahol az amerikai életformából csak a gyors meggazdagodás került át a köztudatba, és nem az a másik dolog, ami pedig talán még jellemzőbb az átlagos amerikai polgárok gondolkodására, és amit úgy hívnak: a család szentsége. Odaát nagyon jól ismerik, és a gyakorlatban is igyekeznek megvalósítani azt az elvet, mely szerint a társadalom összetartása nagyrészt a legkisebb közösségek, a családok összetartozásán múlik. És nem hiszem, hogy ez csak vallási alapon képzelhető el, és azt sem, hogy csak az ottani anyagi feltételek között. Szegényebben is lehetne boldogan élni – persze nem a nincstelenekre gondolok.

 Nálunk, mire felépül a ház, megvan a kocsi, telek, széthullik a család. Különélés, válások, a gyerekekből már nem lesznek teljes értékű felnőttek. A változáshoz persze emberek kellenek, nem pénzkereső automaták, akik azt hiszik, azzal teszik a legtöbbet a családjukért, ha minél jobb anyagi körülményeket biztosítanak nekik, mindegy, milyen áron. De ennek az árát mindnyájan fizetjük.

 Ha körbenézünk, látjuk ezt az emberileg szétesett országot. És nincs más eszközünk, mint a szó, amivel tudjuk, nagyon-nagyon nehéz bármit is elérni – hacsak nem pénzt akarunk. De ez minden pénznél fontosabb.

 A Schwarcz bácsinak nem fizette meg mindenki az adósságát. De aki nem fizetett egy bizonyos időn vagy összegen túl, az nem kapott további hitelt. A mostani helyzetből csak egy kiutat látok: nekünk, magukat becsületesnek érző embereknek kell emberi hitelt adnunk másoknak, hitelt bizalomból, őszinte érzésekből, biztató szavakból. Adnunk kell, azzal a tudattal, hogy soha nem kapjuk vissza, adnunk kell, amíg élünk, adnunk az elkeseredett öregeknek, adnunk a pénzéhes közép-korosztálynak, adnunk a már elrontott fiataloknak, minden valós remény nélkül. Illetve egy dologban reménykedhetünk: abban, hogy egyszer megváltozik majd a helyzet, lesz értéke az érzelmeknek, a becsület nem kinevetni való tulajdonság lesz.