Endre oldalai

Isten nevében

I.

„…Ekkor azonban szörnyű csapás zúdult a Földre. Idegen lények szálltak le, és elfoglalták egész bolygónkat. Borzalmas tíz hónap várt az emberiségre. A lények kíméletlenül pusztították a természetet, a növény- és állatvilágot, de legfőképpen az embereket. Néhány hónap alatt kevesebb, mint egytizedére fogyott a lakosság száma. A megmaradtakat állati sorban tartották és rabszolga-módra dolgoztatták.

 Ezek a szerencsétlenek, mivel más reménységük nem maradt, Istenhez fordultak segítségért. Hozzá, akit azelőtt már annyiszor megtagadtak, nemlétezőnek nyilvánítottak. És Isten ismét megbocsátotta bűneiket, és bebizonyította, hogyha szükség van rá, segít a bajbajutottakon. Hatalmas csapásokat mért a lényekre, akik megrettentek óriási ereje láttán. Rövid idő múlva el is hagyták a Földet, csak átkos emléküket hagyták itt.

 Az emberek pedig újra fölépítették a lerombolt városokat és új életet kezdtek. Eme újjászületés emlékére vezették be az új időszámítást, amelynek eltelt évei szakadatlan fejlődést és gyarapodást hoztak egész világunk számára.”

(történelem tankönyv az Újjászületés Kora 120. évéből; részlet)

II.

„…Ahogy a kutatók elmondták, rendkívül meglepte őket a látvány, amely a barlangrendszerbe való behatoláskor tárult elébük. A mesterséges fény, a még mindig működőképes gépek, a nagyszerűen berendezett hatalmas termek és kis szobák; mind olyan dolgok, amelyekről mai tudományunk fejlettsége mellett csak álmodozhatunk.

 Kik építették ezt a föld alatti várost? Mikor és mi célból? De a legfontosabb kérdés: kik voltak azok az emberek, akiknek maradványaira a város területén találtak rá a régészek, s miért pusztultak el?

 Ezekre a kérdésekre várunk választ tudósainktól. Így talán megvilágosodik néhány dolog az Újjászületés Kora kezdetének zavaros, homályos éveiből. A válaszok talán hozzásegítenek minket korunk problémáinak a megoldásához, például az esztelen fegyverkezés megfékezéséhez.

 A múlt jobb ismerete utat mutathat a jövő felé. Bízunk bennetek, tudósok!”

(az Élet és történelem című hetilap cikkéből; Ú.K. 435.)

III.

Odafent már lement a nap. Éjszaka valószínűleg nem fognak támadni, de holnap… Holnap lehet, hogy már az első sugarak megjelenésekor elindulnak lefelé, és akkor nem marad más, csak a menekülés. Talán nem fedeztek fel minden kijáratot, és ki tudunk szökni a felszínre. De ha nem, akkor nincs más út, mint egyre lejjebb. Talán ez az utolsó éjszakám. Talán nem látom a napot többé.

 De ez az éjszaka még az enyém. Hogy miért akarok mindent leírni? Ez a hivatásom. Pedig nincs reményem rá, hogy ha a harc elkezdődik, ez a papír megmarad valahol, arra még kevésbé, hogy egyszer valaki el fogja olvasni és meg is érti. Azért mégis leírom a történetet.

 Már említettem, hogy író vagyok, illetve voltam odafönt a Földön. Ott, ahol egy éve még nyugalom és béke honolt. Az országok hatalmi tömbökbe szerveződtek. Ezek ugyan állandóan áskálódtak egymás ellen, de háborúra senki sem gondolt, mivel ezt egyik fél sem élte volna túl. A vezetők jó politikusok voltak, nem engedtek meg túlkapásokat.

 De ha nem lentről, hát fölülről jön a csapás. Nem is volt időnk felocsúdni, szinte percek alatt történt az egész: a bolygót idegen lények szállták meg. Nem akarok részletekbe bocsátkozni, hisz kevés az időm; a lényeg az, hogy semmi komoly ellenállás nem volt. Az első pár napban senki sem mozdult ki otthonról, vártuk a fejleményeket. Ezalatt a lények a legfőbb vezetőket elhurcolták, további sorsukról nem tudtunk meg semmit. Közben elárasztottak bennünket propagandájukkal, mely szerint ők csakis jót akarnak nekünk, és ha engedelmeskedünk, nem lesz semmi bántódásunk. Ezek a földi mintára készült kiáltványok elég meglepően hatottak. Mint később kiderült, beszerveztek egy kis írócskát, ő fogalmazta ezeket.

 Ezután következett a legszörnyűbb. Elkezdték az intelligencia-vizsgálatokat. Aki egy bizonyos értéknél nagyobb intelligencia-hányadossal rendelkezett, azokat elvitték, és soha többé nem jött hír felőlük. Bizonyosra vehető, hogy megölték őket; később találtunk is tömegsírokat. Az értelmi határérték olyan alacsony volt, hogy csak a legostobábbaknak volt esélyük sikeresen túlesni a vizsgálaton. Akik megfeleltek, azoknak igazoló lapot adtak, amit fel kellett mutatniuk, ha őrjárattal találkoztak. Minekünk, többieknek nem volt tanácsos sötétedés után az utcára lépni.

 Pár nap múlva nekem is meg kellett volna jelennem a vizsgálaton. Persze eszem ágában sem volt elmenni, és néhány barátommal megbeszéltük, hogy kiszökünk a városból. Mint kiderült, szinte mindenütt voltak, akik ugyanígy döntöttek, és kisebb csoportokban megpróbáltak elmenekülni. Legnagyobb részüket azonban a lények elfogták; ezeket azonnal kivégezték.

 Nem írom le, hogyan sikerült végül is kijutnunk a városból; mindenesetre izgalmas utunk volt. Ezután több hétig vándoroltunk erdőkön-mezőkön át. Közben egyre többen lettünk; a kis csoportok több száz emberből álló csapattá álltak össze. Ezzel együtt az élelemszerzés és a rejtőzködés is egyre nehezebbé vált. Egyszer észrevettek és le is csaptak ránk; a csapatból alig tucatnyian maradtunk. Iszonyú élmény volt; mellettem gyilkolták le embertársaimat, barátaimat, és nem tehettem semmit; lapulnom kellett, nehogy észrevegyenek.

 Azután jött valaki, aki mondta, hogy ismer egy föld alatti rejtekhelyet, ahol biztonságba kerülnénk. A föld színe alatt több emelettel egész kis város húzódott meg, amely évtizedekig elláthatta lakóit élelemmel, világítással és minden egyébbel, ami az élethez szükséges. Tudtuk, hogy léteznek ilyen települések szerte a világon. Akkor építették őket, amikor még igen nagy volt a nukleáris világháború lehetősége; így akarták biztosítani a vezetők életben maradását. Azután, ahogy a háborús veszély csökkent, elfeledkeztek róluk. Most ezeken a rejtekhelyeken szerveződtek az ellenállási központok.

 Az ide menekült emberek beindították az automata berendezéseket, így normális körülmények között élhettek. Több, mint egy hónapos bolyongás után néhány társammal én is elértem egy ilyen településre. Ott akkor már több, mint ezren éltek. Az emberek vezetőket választottak, akik megszervezték a lenti életformát. Különböző csoportokat alakítottak ki; például akadtak, akik az ellátásban tevékenykedtek, mások kutatásokkal foglalkoztak. A legnagyobb létszámú brigádok azonban a harcosok voltak. Bár csak kezdetleges fegyverekkel rendelkeztek, mégis minduntalan felszálltak a felszínre, és kisebb-nagyobb csapásokat mértek a lények táboraira. Egészen kis csoportokban dolgoztak, és főként robbanóanyagot használtak távirányítású gyújtással, hogy minél inkább rejtve maradhassanak. Így az idegen lények soha nem érezhették biztonságban magukat.

 Engem, amikor megtudták a hivatásomat, a tájékoztató csoportba osztottak be. Az volt a feladatom, hogy a híreket összegyűjtsem, és kiválogassam a fontosabbakat. Ezek mindennap megjelentek a központi téren lévő villanyújságon. Hamarosan megismertem az ellenállás egész rendszerét. Kapcsolatban álltunk a többi föld alatti központtal. Ezek sűrűn tájékoztatták egymást az eseményekről, egyes akciók sikeréről vagy kudarcáról. Ugyanakkor mindenütt volt egy tudósgárda, amely a lények ellen bevethető újabb eszközök kutatásával foglalkozott. Akadtak köztük a Föld legjelentősebb tudósai közül is. Akik odafönt békés tudományos munkát űztek, most minél pusztítóbb fegyverek kitalálásán fáradoztak. A technikai felszerelés kissé elavult volt, de ezt szakértelemmel pótolták. Végeredményben néhány tízezer ember élt a föld alatt, mintegy harminc központban.

Néhány szót a fent maradottakról. Akik elszöktek a vizsgálat elől, de nem jutottak el valamelyik föld alatti városba, azokat előbb-utóbb elfogták és kivégezték. A többieket, akik megfeleltek, kitelepítették vidékre, és mezőgazdasági munkát bíztak rájuk. A lények hoztak magukkal növény- és állatfajokat a saját bolygójukról; nekik ezeket kellett termelni, illetve tenyészteni. Ezek, már csak alacsonyabb értelmi szintjük miatt is, hamarosan beletörődtek sorsukba, elvégezték a kiszabott munkát és buzgón jártak templomba. Ez maradt az egyetlen szokásuk, amit megtarthattak régi életükből. Azért a lelkük mélyén mindig gyűlölték a lényeket, mint régen a jobbágyok a gonosz földesurat.

Mi pedig odalent egyre-másra terveztük és hajtottuk végre az akciókat. A lények hiába tartottak hajtóvadászatokat, legfeljebb néhány fős csoportokat pusztíthattak el. A föld alatti támaszpontokat sosem találták meg; nagyon jól voltak álcázva. Mi viszont egyre újabb járatokat vájtunk a földbe, így egész labirintusok keletkeztek, veszély esetére több kijárattal. Hosszú távon azonban mégsem bírtunk volna a lényekkel, hisz számbelileg, és technikájuk, fegyvereik fejlettségét tekintve is fölényben voltak.

 Már nyolc hónap telt el az invázió óta. Ekkor nagyszerű hírt kaptunk az egyik nyugat-európai központtól. Az ott dolgozó tudósok egy csoportja azelőtt a földrengések előrejelzésének kutatásával foglalkozott. Most éppen az ellenkezőjét csinálták: olyan berendezésen fáradoztak, amellyel elő lehet idézni földrengéseket a Föld bármely pontján. Ezt a munkát koronázta siker. A technikai részletekhez nem értettem; a lényeg az volt, hogy a műszer irányítható sugárzást bocsátott ki, amellyel megcélozhatták a kéreg legvékonyabb pontjait, ezáltal kéregmozgás jött létre. Ezt nem lehetett megkülönböztetni a normál földrengéstől.

 Így végre nagyhatású fegyver került a kezünkbe, amelyet bárhol, bármikor felhasználhattunk. Néhány kísérlet után a tudósok már pontosan meg tudták állapítani, hová kell irányítani a sugárnyalábot ahhoz, hogy a földmozgások a kívánt helyeken, a lények támaszpontjain keletkezzenek. Az eredmény hamarosan jelentkezett. A lények pánikba estek; nyilván addig azt hitték, csak elszigetelt partizáncsoportok működnek, amelyeket rövid idő alatt felszámolnak majd. Az is gondolkodóba ejthette őket, hogy ha ez az emberek fegyvere, miért csak most vetik be. Ezáltal zavarodottság lett úrrá rajtuk, amit még fokozott a fentiek viselkedése.

 A fenti emberek is előbb-utóbb tudomást szereztek a földrengésekről. Eleinte őket is megzavarta a dolog; arra nyilván nem is gondoltak, hogy ezeket emberek irányíthatják. Egy idő után, szinte mindenütt egyszerre különös téveszme – vagy nem tudom, minek nevezzem – lett úrrá rajtuk: azt hajtogatták, Isten bünteti meg a lényeket kegyetlenségükért. Ez a mi malmunkra hajtotta a vizet. Ezután, ha a lények magyarázatot kértek tőlük, mindig Isten bosszúját emlegették. Ezzel még jobban megzavarták őket, akik fejlettségüknél fogva már nem hittek a természetfölötti erőkben. Úgy gondolták, ez az isten egy valóban létező személy, aki titokzatos módon képes megvédelmezni a bolygó lakóit. A fenti emberektől nem kaptak kielégítő magyarázatot, ezért aztán átkutatták az egész Földet. Végigpásztázták a felszínt, lemerültek az óceánok mélyére, fölszálltak a környező világűrbe is – persze hiába. A földrengések pedig egyre sűrűbbé váltak, és mindig célba találtak. A lények tarthatatlannak érezhették helyzetüket, így hát egy napon felszálltak, és amilyen hirtelen jöttek, olyan gyorsan el is tűntek.

Egy év se telt el az idejövetelük óta, de hogy megváltoztattak mindent. Itt hagyták táboraik maradványait, fegyvereket és néhány űrhajót is. A városok teljesen kihaltak, a patkányok kezdték elárasztani az utcákat. De az emberek! Ők szenvedték a legtöbbet. A felszínen mindössze talán százmilliónyian maradtak, mi pedig lent vagy negyvenezren voltunk.

 Amikor megjött a lények eltávozásának híre, mindannyian fel akartunk rohanni a felszínre. Az óvatosság azonban azt diktálta, hogy még egy hétig lent maradjunk, nehogy csapdába essünk. Azután annál nagyobb örömmel léptünk ki újra a szabadba. Biztosak voltunk benne, hogy a fentiek megmentőként fognak minket üdvözölni. Hát ebben alaposan tévedtünk. A találkozás nagyon furcsán zajlott le. Meg se hallgattak minket; szemünkre vetették, hogy elbujdostunk a nehéz időkben. Amikor pedig azt mondtuk, mi mentettük meg őket, kinevettek és nekünk is Istenre hivatkoztak. Képtelenek voltunk a fejükbe verni az igazságot. Minél erősebben bizonykodtunk, annál jobban felháborodtak, istenkáromlással vádoltak, végül kikergettek minket a faluból.

 Mindenütt így jártunk. És mi még azt hittük, vezetőiknek választanak bennünket. Ahogy később kiderült, a többi lentieket is így fogadták. Sőt akadt, ahol fegyverrel támadtak rájuk – a lények itthagyott fegyvereivel – és alig néhányan maradtak életben. Mi akkor még nem tudtunk erről. Egy elhagyott városba mentünk, újra be akartuk indítani az életet. De itt is utolértek. Egy reggel lövöldözésre ébredtünk. A környező falvak lakói járták végig a házakat, és ha embereket találtak, lelőtték őket. Sikerült elmenekülnöm, s néhányan újra visszajutottunk ide a föld alá. Most azonban saját fajunk üldözött el minket.

 Hogy mi késztette őket erre? Olyasmit ordítoztak – hisz jóformán csak kiabálni hallottam őket -, hogy nem akarnak új urat maguk fölött. De azt hiszem, inkább roppant együgyűségük juttatta őket idáig. Az idegen lényektől nem a tudást, hanem az erőszakot, a kegyetlenséget tanulták el. És most már fegyver is van a kezükben, nagyon jó fegyver.

Itt vagy ötvenen maradtunk. De nem maradhattunk rejtve. Tegnap felfedezték az egyik lejáratot. Az egész terepet átfésülték, mindenhová őröket állítottak éjszakára.

 Egész mostanáig kapcsolatban maradtunk a többi központtal. Már csak négyen válaszolnak jeleinkre.

 Megegyeztünk, hogy nem használunk fegyvert. Nem akarunk újabb vért, erőszakot. A szerencsére bízzuk magunkat.

 Odafönt lassan már kel a nap. Befejezem az írást és várok. Várok a többiekkel együtt.

 Van egy kis esélyünk, hogy nem fedeztek fel minden kijáratot, és sikerül feljutni a felszínre. És talán eljutunk egy űrhajóig és elrepülhetünk vele. De hová?

(1980)

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat