A láthatatlan pék

 

  Nemlétező unokahúgom, a nyolcéves Annamari elhívott, menjek vele a pékségbe. Mert vennie kellett egy kenyeret, két kuglófot, három brióst, négy kiflit.

  Villamosra ültünk hát, és elindultunk. Erről eszembe jutott az az emlékem, amikor szintén villamoson ültem, réges-régen, egy régi szerelvényen. Az egyik ajtón felszállt az Ellenőr. Mire a másikon leszállt az összes többi utas. Merthogy senkinek sem volt jegye. Csak én maradtam ülve a helyemen. Így aztán az Ellenőr hozzám fordult:

– Ugye neked nincs jegyed? – kérdezte reménykedve.

– De van – mondtam. Mert tényleg volt, méghozzá érvényes. – Egyébként miért tegez maga engem?

– Mert egy álomban minden lehetséges. Még az is, hogy egy ellenőr tegeződjön.

  Ezek után panaszkodni kezdett, hogy őt mindenki utálja, megveti, és hogy tőle mindenki elfordul, előle mindenki menekül.

  De közben már meg is érkeztünk a célunkhoz. Valahol a Móricz Zsigmond körtér környékén voltunk, a Bartók Béla úton. Ott Annamari bement egy öreg ház kapuján. Pár lépés után jobbra fordult, lement néhány lépcsőfokon. Újabb folyosó következett, újabb és újabb forduló, hol jobbra, hol balra, újabb és újabb lépcsők lefelé, sokszor egymás után. Én csak Annamarit követtem, mert ő tudta, hol van a bolt, én nem. De elcsodálkoztam, hogy lehet az, hogy egy pékség ilyen mélyen a föld alatt üzemel.

  Végre sok forduló és lépcső után odaértünk egy ütött-kopott, üvegezett faajtóhoz; az üvegen a feltehetően sok év alatt rárakódott piszoktól már nem lehetett átlátni. Mint kiderült, ez volt a bejárat. Annamari szó nélkül benyitott, én óvatoskodva követtem.

  Egy elég szűk üzlethelyiség volt odabent, az is egy hatalmas pulttal kettéválasztva, a bolt teljes szélességében. A helyiség távolabbi vége homályba veszett; üresen álló polcok sora derengett arrafelé. Egy hosszúkás fejű péket láttam a pult túloldalán, aki éppen egy vevőt szolgált ki. Én mást nem láttam az üzletben, Annamari viszont egyenesen odament a pult üres feléhez, és sorolta:

– Kérek egy kenyeret, két kuglófot, három brióst, négy kiflit.

  Rá akartam szólni, hogy várja ki a sorát, de nem jött ki hang a torkomon. Ehelyett csak néztem a levegőt, ahová Annamari beszélt. Egyszercsak megláttam az üres térben egy kerek fej halvány körvonalát. Utána ugyancsak alig kivehetően egy szájat, orrot és két szemet. Tehát egy arc ködlött fel előttem. De az egész csak néhány másodpercig tartott, utána a jelenség szertefoszlott.

  Miután Annamari megkapta áruját, elindultunk visszafelé a zegzugos föld alatti labirintusban.

  Annamarihoz fordultam:

– Hogy lehet, hogy te végig láttad a kerekfejű péket, míg én csak halványan, és csak másodpercekre láttam a fejét?

– Talán azért, mert én gyerek vagyok, te pedig felnőtt.

– Én az egész boltban csak a hosszúfejű péket láttam, meg azt a másik vevőt.

– Ugyan már, senki sem volt a boltban rajtunk kívül.

  Ezen aztán elgondolkoztam. Mert én biztosan láttam a másik péket meg a vásárlót. Miért látjuk ugyanazt másképpen? Tényleg azért, mert az egyik fiatal, a másik öreg? Az egyik lány, a másik fiú? Az egyik alacsony, a másik magas? Vagy egyszerűen csak azért, mert úgy általában különbözünk egymástól? S mivel az érzékelés mindenkinek önmagából indul ki, így az érzékletek is különbözőek.

  Még mindig a folyosókon és lépcsőkön jártunk. Megszólaltam:

– Biztos, hogy én nem találnék ide még egyszer.

– Nem is kell, hogy idetalálj. Mert ez az egész nem létezik. Nem létezik sem az utazás, sem a bolt, sem a pék. Még én sem létezem. Mert az egész csak egy álom. Ha felébredsz, nem fogsz emlékezni semmire. Még rám sem.

  És ekkor felébredtem. És tényleg nem emlékezem rá, arra, akivel az álmomban együtt voltam. Ki volt ő valójában? Hány éves volt? Mi volt a valódi neve? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy már sohasem fogom megtudni.

 

2024. február 18.

 

 

* * *

 

Bizonyára sokaknak volt olyan álma, amelyben egy kút mélyén vagyunk; csak az égbolt kis kerek szeletét látjuk a fejük fölött. Aztán kezek nyúlnak le felénk, hogy segítsenek felkapaszkodni. De a kezek egy része izzadt vagy sikamlós; kicsúszik a kezünk közül. Más kezek túl gyöngék; nem bírnának kihúzni minket, ha megpróbálnák, mi rántanánk le őket. Megint mások csak azért nyújtják a kezüket, mert a többiek is ezt teszik; nem kimenteni akarnak, csak hasonulni. Nagyon nehéz megtalálni azt a talán egyetlen kezet, amely valóban akarna és tudna segíteni rajtunk. Közben egyre lejjebb süllyedünk, fuldokolni kezdünk, míg végre nagy nehezen, verejtékezve, levegőért kapkodva felébredünk.

 

* * *

 

A genetikának, a géneknek a tulajdonságokban, az ember természetében betöltött szerepét a következő hasonlattal tudom érzékeltetni; legalábbis ahogyan én gondolom.

Az egész szervezet olyan, mint egy gyár. Egy gyár, ami bármit le tud gyártani, a papucstól a televízióig, a fogkefétől a gépágyúig, a kardigántól a fiókos szekrényig, a krumplinyomótól a vasmacskáig, bármit. Ennek a gyárnak a működését a gének szabják meg, mint mondjuk egy vállalat esetében az igazgatótanács. Tehát hogy mikor és hol, a gyár melyik részlegében mit és milyen mennyiségben gyártson. Kiadja az utasítást, és általában az idegrendszer, mint közvetítő, a gyári hasonlattal élve mint középvezető irányításával elkezdődik a termelés.

A génekben sok minden tárolva van, aminek a gyártása így automatikusan folyik, de azért nem minden. Tehát a középvezetőknek is megvan a saját hatáskörük a termelésre. Van, aminek a gyártását teljesen ők szabják meg a külső körülmények, az érzékletek hatására, másokat valamennyire, többé vagy kevésbé befolyásolnak. Mondjuk a gyár kapujánál mezítlábas emberek jelennek meg, erre a gyár beindítja a papucstermelést. De mi van, ha közben elered az eső. Akkor a papucs már nem jó, mert elázik. Átállnak hát a gumicsizma-gyártásra.

Olyan is van, amikor az öröklött tulajdonságok, tehát a gének szabják meg a külső ingerekre adott választ. Mondjuk kívülről támadják, lövik a gyárat. Van, akinek a gyára ilyen esetben elkezdi a gépágyú-gyártást, hogy vissza tudjon lőni. Másnak a gyára páncéllemezeket kezd gyártani, hogy védekezzen a támadás ellen. A harmadik gyár pedig elkezdi a fehér zászlók készítését, mert meg akarja adni magát. Persze még bonyolultabb a helyzet, mert más külső körülmények is befolyásolhatják a gyártmányt. Az, hogy ki támad és milyen erővel, mekkora tartalékkal és milyen hátországgal rendelkezik. Ugyanaz a gyár is másképp reagálhat különböző típusú támadásokra, tehát egyik esetben gépágyút, más esetben zászlót készít. De a támadó viszontreakciója is megváltoztathatja a reakciót. Azaz a gyár elkezd fegyvert készíteni, majd átáll a páncéllemez, vagy éppen a fehér zászló gyártására. Vagy fordítva. Tehát többszörös visszacsatolás is létrejöhet a külső és belső, tehát a kívülről jövő hatások, a genetikai parancsok és az idegrendszer éppen aktuális állapota között.

Én valahogy így látom az öröklött gének és a tulajdonságok kapcsolatát.

 

Oldal: Álmok, ébredések (2024)
Endre oldalai - © 2008 - 2025 - endre-oldalai.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat