Endre oldalai

írásaim a 80-as évektől napjainkig

 

BOHÓC VAGYOK…

 

 

Bohóc vagyok,

ki keserűn kételkedik már mindenben,

és nem a haláltól,

vissza az élettől retten.

Szilaj mének

vad, viharos vágtatása,

és a vének

nagyképűen bölcs tudása

keveredik bennem.

Világmegváltó nem vagyok,

és az istent sem kerestem

fönn a jéghideg egekben.

Mindegy, van-e vagy nincsen,

akár hiszik vagy akár nem,

mindnyájan itt lenn vagyunk bezárva,

sokszereplős végtelen magányba.

Én csak itt keresek némi boldogságot,

de nem sokat találok.

És bár néha magamon nevettetek,

de rajtatok is nevetek,

és sírok, ha nem értitek.

Mert egyre több rosszat látok:

kegyetlen, vad játékokat,

érzelmek nélküli törtetést,

s legfőképpen sok-sok butaságot.

Az emberek egyre kegyetlenebbek,

egymásnak bicskát, nem szép szót szegeznek,

és minden náluknál jobbat utálnak;

így lesznek buták, egyre butábbak.

Én pedig egyre jobban félek,

attól is, ha jön, vagy ha nem jön végítélet.

Hogyha eljön az utolsó órám,

lesz-e, kinek szája nem csak átkot szór rám,

lesznek-e síromra virágot rakó karok,

vagy csak a sírásó köp rá majd egy nagyot.

Bár ez engem akkor már nem fog érdekelni,

halálom után már nem fog fájni semmi.

Ezért még most, amíg élek,

kérek emberektől egy kis emberséget.

Néha egy halovány mosoly,

szép szavak simogatása,

nekem ennyi elég,

nincs szükségem másra.

Ha ennyit megkapok,

nem érzem azt többé,

hogy szívem már halott,

újra élni fog,

talán mindörökké.

 

 

A CONDUCATOR ÁLMA

 

 (Ez a vers 1989 novemberében készült, úgy egy hónappal Ceaucescu bukása és kivégzése előtt. Eredetileg még meg akartam formázni, szabályosabb verssé alakítani, de az események hatására úgy döntöttem, maradjon így nyersen.)

 

 A boldog ország aranykapuját

ha rám csukják este,

s a fárasztó nap után,

melyen dolgát mindenki jól végezte,

végigdőlök a bársony ágyon,

s azt várom, szememre

mikor száll le a nyugtató álom…

 

Gyakran kisétálok akkor a palotából,

s tágas mezőkön járok egyedül, hol csak a szél a társam,

de mindig elém áll ilyenkor egy ember;

nem tudom, honnan jön, a földből

bújik elő, vagy a fellegekből

ereszkedik le? Késsel a kezében

jön felém és felkiált: A nép nevében!

És karját szúrásra lendíti,

szeme összeszűkül, mint ragadozónak a támadás előtt,

s ajka közt kivillan összeszorított fehér foga;

és belém szúr és még egyszer, még százszor,

én elterülök, az eget látom, mely egyre vörösebb lesz,

jön, gondolom, az alkonyat, és végül

minden, minden elsötétül…

 

És csak nagy sokára találják meg kihűlt testemet,

s még azt is látom, amint a temetési menet

hosszan kanyarog végig a városon,

a sok embert, kik kétoldalt könnyes szemmel

állnak s nézik a pompás vonulást,

s a temetőben, mint monoton zúgást

hallom csak a gyászbeszédeket,

s hogy tovább mi lesz, nem tudom már,

mert ilyenkor felébredek.

 

S nyugtalanul járok, kiadok néhány rendeletet,

hogy szigorítsák az őrséget,

hogy álmom még többen vigyázzák,

és megrostálom a minisztereket.

 

 

De eltelik pár hét vagy hónap,

s én újra visszatérek oda,

hol fúj a szél, de nem hűsít,

a Nap heve nem melegít,

a pusztaságba, hol egyedül vagyok,

szabadon nézhetek, szabadon járhatok.

De mindig fölbukkan az az ember,

s ilyenkor irigylem népemet,

mert rájövök, hogy oly szabadon, mint ők,

én már sohasem élhetek…

 

 

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 24
Tegnapi: 21
Heti: 24
Havi: 219
Össz.: 9 946

Látogatottság növelés
Oldal: Versek (1989-91/3)
Endre oldalai - © 2008 - 2024 - endre-oldalai.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »