Endre oldalai

Egyvalakiről megemlékezem apám családjából is. Ő volt apám nagybátyja, anyja testvére, Patla Józsi bácsi, évtizedekig Nyíregyháza talán legismertebb sírkövese. Bohém természetű, mulatós ember lehetett, amint az kiderül egy fiatalkori esetből, aminek azt a címet lehetne adni: Az ember, aki a hangjával megállította a villamost.

Ez még valamikor az 1930-as évek vége vagy a ’40-es évek eleje táján történhetett. A Nyíregyháza főterén álló templom külső felújítását végezték kőművesek, kőfaragók, köztük az akkor még fiatal Józsi. Az állványokon dolgozott és közben énekelt. Éppen az akkor közkedvelt slágert, a „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország”-ot kezdte dalolni, amikor megérkezett a térre egy villamos. Az utasok meghallották a dalt, – ami ezek szerint nagyszerűen hangzott –, és szóltak a vezetőnek, álljon meg, mert végig akarják hallgatni. Azt nem tudhatták, ki énekel, valahonnan a templom felől jött a hang. Amikor aztán véget ért a dal, a villamos is továbbindult.

Erről a Józsi bácsiról nekem csak egy halvány emlékem maradt meg. Egyszer – talán hét-nyolc éves lehettem – lementünk Nyíregyházára, apám családtagjaihoz látogatóba. Ott valaki, talán éppen Józsi bácsi kitalálta, hogy menjünk el egyik nap tokaji kirándulásra. Közbevetőleg: ő volt, aki korábban segítette a családot anyagilag, ezért végezhette el apám a középiskolát. Őneki felesége volt, de gyereke nem. Szóval amikor Tokajban voltunk – a felnőttek persze iszogattak –, valamilyen ajándékot akart venni nekem. A souvenir-árusoknál kaphatóak voltak különböző méretű ajándék-kulacsok, egy ilyet akart adni. Apámnak nem tetszett az ötlet, nem akart beleegyezni. Mindketten akaratos emberek voltak, meg már be is voltak piálva, úgyhogy vitáztak egy darabig. Aztán apám engedett: „Jó, de a legkisebbet.” Mire Józsi bácsi: „Adja a legnagyobbat!” Így kaptam egy nagy kulacsot. De apámnak ez már megint nem tetszett. Úgyhogy ő is vett egy kisebb kulacsot és azt elcseréltette velem: ideadta a kicsit, tőlem meg elvette a nagyot. Ennyire nem bírta elviselni, hogyha nem az ő akarata érvényesült. Úgy is mondhatnám, hogy extrémen egoista volt.

Anyám rokonságából pedig említést érdemel nagyapám sógora, húgának férje, Lámann László. Sajnos őt egyáltalán nem ismertem személyesen. Nagy tudású ember lehetett, méghozzá több területen. 1947-ig pénzügyminisztériumi főtanácsosként tevékenykedett, amíg a kommunisták ki nem rúgták. De hát ők mindenkit kirúgtak, a minisztertől a portásig.

Nagybátyámnak, anyám nővére férjének volt Laci bácsiról egy története, amit többször is elmesélt. Ez már Laci bácsi élete vége felé, a hatvanas években történt. Nagybátyáméknak akkor már volt egy nyaralójuk Balatonszemesen. A telket csak egy földút választotta el a Balatontól, és akkor az a környék még egy szinte néptelen, békés hely volt, össze sem lehet hasonlítani a mai nyüzsgő balatoni élettel. Ide hívták meg pár napra az idős házaspárt. Vacsora után az asszonyok bent mosogattak és rendezkedtek a házban, a két férfi pedig kiült a kertbe és nézték a tájat, az északi part hegyeit. És akkor Laci bácsi elkezdett mesélni. Először elmondta az egyes hegyek geológiai jellemzőit, keletkezésük körülményeit. Ezután rátért az ott élt hírességekre, elsősorban művészekre, írókra, költőkre, festőkre, szobrászokra. Mesélt életükről, Balatonhoz fűződő kapcsolatukról, alkotásaikról, idézett egyes műveikből. Közben leszállt az est, besötétedett, feljöttek a csillagok. Ez adta az újabb témát Laci bácsinak. Beszélt az egyes csillagképekről, persze az azokhoz tartozó, elsősorban ókori legendákat, történeteket is elmesélte. Mindez egy egykori pénzügyi szakembertől. Varázslatos este lehetett.

Sajnos van egy másfajta történetem is Laci bácsiról, apámmal kapcsolatban. Amikor apám elvette anyámat, feljött Nyíregyházáról két bőröndnyi holmijával, beköltözött nagyszüleim – akkor már csak nagymamám – nagytétényi házába és elkezdett uralkodni az ott élőkön. Laci bácsiék néhány percre laktak egy szomszéd utcában, és pár nap vagy egy-két hét múlva ő átjött, hogy megismerje az új rokont. A férfiak bevonultak a szobába beszélgetni, anyám kávét főzött a konyhában. Egy idő múlva apám megjelent és kifelé indult az udvarra. „Hát Laci bácsi?” „Nem tudom, nem érdekel.” Mint később kiderült, Laci bácsi vitte a szót. Apám egy idő után megunta, a mondat közepén felállt, elnézést kért és kiment a kertbe elszívni egy cigarettát. Laci bácsi várt egy darabig, azután hazament. Otthon azt mondta a feleségének: „Ha találkoztok, mondd meg Lenkének (nagymamámnak), hogy őket nagyon szeretem, de amíg ez az ember ott lakik a házukban, én oda be nem teszem a lábamat.” Apám ilyen volt. Ezért írtam korábban, hogy ha nagyapám tovább él, én nem valószínű, hogy megszületek.

Egyébként apám, rossz természete ellenére, vagy tán éppen amiatt, megcsinálta a maga szerencséjét. Méghozzá nem úgy, mint akkoriban mások, akiket szegény sorból emeltek ki a kommunisták. Nekik be tudták magyarázni, hogy azért tanulhattak és később azért tölthettek be vezető állásokat, mert segítették őket. Ami részben igaz is volt. Úgyhogy akik még élnek közülük, azoknak a java része ma is elkötelezett, durvábban szólva szemellenzős baloldali.

Apámnak a cinikus, egoista természete, az, hogy többre tartotta magát környezeténél, nem engedte az ilyen betagozódást. Úgy tudom, sosem lépett be a komcsik pártjába, akárhogyan is nevezték a különböző időszakokban azt. Persze eleinte örökösen bíráló, kioktató vagy gúnyos viselkedése inkább gátolta az előbbre jutásban, hisz fiatalon még ugyanolyan beosztott volt, mint a többiek az irodában. Még viszonylag fiatal házasok voltak anyámmal, amikor hazaérkezésekor ledobott egy könyvet az asztalra: „Ezt adták a kollégáim.” A könyv sokáig megvolt, szüleim válása után is nálunk maradt. Egy kis, papírkötésű, korabeli oktató-nevelő könyvecske volt, címe: „A cinizmusról”. Azok a kollégák így próbálták értésére adni, hogy változtatni kéne a magatartásán. De hát a saját alaptermészete mindenkinek a természetes, azt megváltoztatni szinte lehetetlenség. Apám nem is értette, miért kapta a könyvet. Ezek után pedig nem sokkal ott is hagyta azt a munkahelyet, valószínűleg felkérték a távozásra. Zárójelben jegyzem meg, hogy némely írásomban nekem is jelen vannak cinikus és bíráló megjegyzések, ezek pedig eredhetnek apám jócskán megtapasztalt jellemének negatív hatásából, bár én igyekszem a személyeskedő formát mellőzni.

Ő viszont ezek után már jobb helyre került. Egy országos szervezetnél kapott revizori állást. Általában hétfő reggel elutazott valahová vidékre, és csütörtökön késő este, bepiálva ért haza. Revizorként, ahogy évtizedekkel később is emlegette, kinyalták a seggét is, hogy rendberakja a helyi könyvelést és ne fedezzen fel kirívó szabálytalanságokat. Hivatalos napidíjából nem sokra futotta volna, mégis mindig a legjobb szállodában kapott szobát, és ellátták cigarettával, piával, kurvával. Egyszer kapott is valami nehezen gyógyuló bőrbetegséget, gondolom nem a kényelmetlen ágy miatt. Talán ezért is, meg a sok távollét, mondhatni cigányélet miatt úgy nyolc-tíz év után otthagyta azt a helyet.

Ezután pedig már a számviteli osztály vezetője lett egy egyetemen. Ez már nyugodtabb és kényelmesebb állás lehetett, főnökként kiélhette uralkodó hajlamait. Csak az volt a probléma, hogy itt persze nem kapott ingyen cigarettát, italt, nőt, és mivel az előző helyén ezekhez már hozzászokott, innentől a saját fizetéséből kellett ezeket fedeznie. Ekkor került végső stádiumba szüleim házassága. A rossz bánásmódot, a megaláztatásokat ha nehezen is, de csak lenyelte anyám, de az, hogy pénzt is alig lát a férjétől, már sok volt neki.

Anyám gyerekkorában amolyan polgári életmód szerinti nevelést kapott, ami abban állt, hogy amíg nem megy férjhez, addig az apja tartja el, utána pedig a férje, az ő feladata a háztartási munka és a gyerekekkel való foglalkozás. Ez a nemek szerinti munkamegosztás úgy a huszadik század közepéig nagyon jól működött az országban, sok helyen a mai napig is így van. A kommunisták aztán felforgatták a dolgokat. A női egyenjogúság álcája alatt a nőket is befogták dolgozni. Valójában olyan kis béreket adtak, hogy egy fizetésből nem lehetett családot eltartani. Tehát rákényszerítették a nőket a munkára. El kellett járniuk dolgozni, utána pedig még az otthoni feladatokat is ellátni. A nyugati, emancipált, „egyenlőségükért” küzdő nők, ha olyan életet kellene élniük, mint a magyar nők jelentős részének kellett az 1950-es évektől, visítva menekülnének a háziasszonyi lét biztonságába.

Persze anyám élete már fiatalon, imádott apja halálával felfordult. Azután jött a betegség, ami miatt gimnáziumi tanulmányait is abba kellett hagynia. Utána a munkahelyén a polgári származása miatti hátrányos megkülönböztetés. A szerencsétlen házasság, aztán a hatvanas évek elején édesanyja halála. Az örökség megosztása miatt lakáskörülményei is rosszabbodtak. És végül férje természete, életmódja, nőügyei, mind-mind keserű cseppek voltak ebben a sokáig feneketlennek tűnő pohárban, ami aztán végül is kicsordult. Azt is hozzá kell tennem, hogy anyám római katolikus nevelésben részesült – a mai napig megtartotta hitét –, eszerint pedig a házasság holtomiglan-holtodiglan szól, elválni halálos vétek. Szinte elképzelhetetlen, milyen szörnyű lelki tusát kellett megvívnia akkoriban önmagával, hisz hite szerint válásával az üdvösségét veszélyeztette.

Úgyhogy életem tizenkettedik évében, amikor anyám beadta a válópert, már olyan idegállapotba került, amit az ellenségemnek sem kívánnék. Naponta volt hisztériás rohama. De ez mindig csak esténként, szűk családi körben tört ki belőle. Úgy látszik, korábban már megtanulta nyilvános helyen türtőztetni magát, a közvetlen kollégák, ismerősök mit sem sejtettek valódi állapotáról. Csak apám látta, akit ez már egyáltalán nem érdekelt, ült a fotelban és olvasta az újságját, tudta, hogyha lezárul a válóper, úgyis el kell mennie, talán örült is, hogy itthagyhatja ezt a közeget. Meg persze én, aki kisgyerekként semmi mást nem tudtam tenni, csak anyámmal együtt szenvedni. De én azután se mehettem sehová.

(folytatás)

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat