Endre oldalai

A kis „irodalmi” tréfa után arról, hogy mi az élet értelme és hogyan jutottam ezen ismeret birtokába.

1981 vagy ’82 egy délutánján utaztam vissza otthonról a laktanyába, ahol sorkatonai szolgálatomat töltöttem. Arra már nem emlékszem, eltávon vagy szabadságon voltam-e, pedig emlékezhetnék, mert olyan ritkán jutottam haza; másfél év alatt összesen kilencszer. Nem azért, mert olyan rossz katona voltam, hanem mert az egység parancsnoka, egy ezredes, szigorúan betartatta a készenléti létszám előírásait. Egy tiszthelyettes elpletykálta, hogy a parancsnok elődje egy nemtörődöm, szinte állandóan piás, eléggé elzüllött állapotban lévő figura volt, aki egy ellenőrzésen megbukott. Nyugdíjazták, utódjául pedig egy ellenkező tulajdonságokkal rendelkező – pontos, maximálisan precíz, az alkoholistákat utáló – személyt választottak, akitől még a saját tisztjei is tartottak. Tehát a lónak a másik oldalára kerültünk, ami gyakran előfordul.

Egyébként egyetlen jó volt a katonaságban, hogy nekünk és az utánunk bevonulóknak már csak másfél évet kellett letölteni, szemben a korábbi kettővel. Ezt úgy oldották meg, hogy az addigi nyolc hónapos időszakok helyett egy időszak hat hónapig tartott. Viszont amíg a nyolc hónapos időszakokra kötelezően nyolc nap szabadságot adtak – hacsak nem volt az illető végig büntetésben –, a hat havi időszak esetében a hat nap szabadság úgy oszlott meg, hogy csak három volt a kötelező, a másik három úgynevezett „adható”, tehát azt nem volt kötelező kiadniuk. Ezen kívül balszerencsémre annál az alegységnél, a műhelyszázadnál, ahol szolgáltam, a létszám nagyjából felét az egy időszakkal idősebbek adták, így ők élveztek előjogot a szabadság kérésénél. Ráadásul még a századírnok – akinek azért volt némi befolyása az eltávozások és szabadságok beosztására – sem a mi időszakunkból került ki. Úgyhogy az első két időszakomban nem is tudtam kivenni a második három napomat.

Szóval utaztam a vonaton Pécs felé, ott kellett átszállni Kaposvár irányába. Egyébként az egységünk „első lépcsős” alakulat volt, ami azt jelentette, hogy katonailag a legfontosabbak közé tartozott. Ennyi idő után már nyugodtan leírhatom – régóta a másik oldalon állunk, továbbá annak az egykori laktanyának már a híre-pora sincs meg –, ez egy rakétás egység volt. Szerencsére nekem nem volt közvetlen közöm a rakétásokhoz. A laktanya területének körülbelül a fele le volt zárva, ott gyakorlatoztak az ütegesek, oda csak külön belépővel lehetett bejutni. Akinek volt állandó belépője, az, úgy hírlett, leszerelés után még jó néhány évig nem kapott kék útlevelet; fiatalok kedvéért: nem utazhatott nyugati országba.

Persze azért láttam párszor rakétát; méretéből ítélve úgynevezett közepes hatótávolságú lehetett, ami pár ezer kilométert is jelenthetett. Kisebb hatósugarúnak nem is lett volna sok értelme, a legközelebbi NATO-támaszpont, ahova kilőhették volna, valahol Észak-Olaszországban volt.

Azt is meg kell jegyeznem, hogy a nagy testvér – megint csak fiatalok számára: a Szovjetunió – annyira azért nem bízott bennünk, hogy éles robbanófejeket is mellékelt volna a rakétáihoz; azokat úgy tudom, valahol a Bakonyban tárolták egy titkos támaszponton. Nekünk legalábbis titkos volt, gondolom az amerikai hírszerzés számára nem annyira. Úgyhogy az lett volna a menetrend, hogy éles riadó esetén mindkét helyről kivonul az állomány teljes felszereléssel, gépjárművekkel, és egy előre megállapított helyen találkoznak minimum fél nappal később – aki látott annak idején nagyobb katonai konvojt, az tudja, hogy menetoszlopban húsz-huszonöt kilométeres sebességnél nemigen tudtak gyorsabban haladni. Ezek után letáboroznak, majd elkezdhetik előkészíteni, összeszerelni és beirányozni a rakétákat. Talán egy nappal a riadó kezdete után már ki is lehetett volna lőni néhányat.

Akkori ellenségünknél ekkortájt Reagan elnök első ciklusa tartott, amely alatt belekényszerítették a Szovjetuniót egy olyan fegyverkezési versenybe, amelynek következtében a nyolcvanas évek végére összeomlott a szocialista tábor. Úgyhogy ebben az időben már napirenden volt a Pershing II, illetve a földi radarok által nehezen észlelhető cirkáló rakéták telepítése a nyugat-európai NATO-támaszpontokra. Ezek akkori információk szerint a kilövéstől számított hét-nyolc perc múlva érték volna el a magyarországi célpontokat. Mi akkor éppen a fegyverszobánál álltunk volna sorba a géppisztolyainkért; persze éles lőszerünk még azokhoz se lett volna, mert hát a mi vezetőink is nagyon megbíztak bennünk. Pedig, mint írtam, a miénk egy első lépcsős alakulat volt.

Úgyhogy a vonaton a kupéban összejöttünk vagy öten-hatan sorkatonák. A közös sors, vagy inkább kényszer összeterelt bennünket. Merthogy ilyen állapotban volt az akkori magyar honvédség. Nyugodtan leírhatom, hogy bohóckodás volt az egész, csak sajnos túlságosan is komolyan vett bohóckodás. Ha például az őrmester elkiáltotta magát: „Atomvillanás jobbról!”, akkor be kellett feküdnünk az ellenkező oldali árokba. Aztán egyszer az egyik tiszthelyettes őszinteségi rohamában elmondta a véleményét: „Tudjátok mit kell tenni, ha atomvillanást láttok? Jól nézzétek meg, mert ilyet többet nem fogtok látni.”

Az egyik sommás megállapításom, hogy az a másfél év elveszett az életemből. Persze ez így nem igaz, hisz akkor is szereztem tapasztalatokat. Talán a legfontosabb az – és ez a másik megállapításom a katonaságról –, hogy mindenkiből a lehető legrosszabbat hozta ki. Még a civil életben teljesen normálisan viselkedő, mondhatni jámbor emberek is néha meghülyültek, ordítani kezdtek. Hát persze, hisz fiatal férfiakat, abban a korban, amikor tombol bennük az adrenalin, amikor legtöbbjüknek barátnője, némelyeknek felesége, gyereke is volt, belekényszerítettek egy mesterségesen összezárt állapotba, hosszú időre, nők nélkül. Nem véletlen, hogy a hadseregben komoly fegyelmet kellett tartani, különben a katonák egymáson vezették volna le az indulataikat, még sokkal agresszívebben, mint ahogy az egyébként alkalmanként meg is történt.

A katonaságnál tapasztaltam meg közvetlenül a kultúrák közti különbségek jeleit. Addig cigányokkal nem volt semmilyen kapcsolatom, így bajom sem; ahol laktam – Lágymányoson –, ott akkoriban nem sűrűn éltek roma családok. Az alegységnél viszont, ahol szolgáltam, három cigányt ismertem meg. Ebből kettő egyértelműen a legkirívóbban, néha szinte magából kifordulva, üvöltözve, hisztérikusan viselkedett, de a harmadiknak is volt olyan cselekedete – kopasz korban panaszkodás a sok szolgálat miatt egy feljebbvalónak –, amit a magyar sorkatonáknak eszükbe sem jutott volna megtenni. Én ennek pont az ellenkezője voltam, ott sem kiabáltam, jellemem szerint csendesen tűrtem a megpróbáltatásokat. Nem mintha ez hősiesség lett volna, sokkal inkább félénkség és zárkózottság.

Most már újra vissza a vonatra, Pécs felé. Egyetlen civil ült be hozzánk a fülkébe, egy harminc év körüli fiatalember. Viszont ő aztán nagy dumás volt. Én keresztrejtvényt fejtettem, úgyhogy sokáig csak fél füllel hallgattam a beszélgetést, amelyben főleg ő vitte a szót. Annyit jegyeztem meg, hogy Komlón dolgozik, népművelő. Persze a katonák között is volt nagypofájú, akinek nyilván nem tetszett, hogy csak másodhegedűs lehet. Úgyhogy egyszer csak rákérdezett, hogyha olyan okos, mondja már meg, mi az élet értelme. Erre az illető annyit felelt, hogy ez nagyon egyszerű. Az élet értelme csak egy szó: a győzelem. Aztán persze szokásához híven sokkal bővebben is kifejtette a témát, hogy például az is lehet győzelem, ha egy sokkal erősebb engedi győzni a gyengébbet, például a szülő a gyerekét; vagy velem példálózva az is egyfajta győzelem, ha megfejtem a rejtvényt. Összességében életünk szinte minden cselekedete arra irányul, hogy valamit megszerezzünk, valamiben előnyhöz jussunk, akár ténylegesen, akár átvitt értelemben, és ezek mind felfoghatók a győzelem valamilyen formájaként.

Tulajdonképpen én hasonlóan látom az emberi világot – nyilván ez az esemény is hatott rám –, azt hozzátéve, hogy mindez az élővilág többi szereplőjére is igaz, az élőlényekben jelen lévő ösztönök hatására. Az embereknél legfeljebb – a kapcsolatok bonyolultsága miatt – a haszonszerzés technikái, tehát a „győzelem” elérése sokkal számosabb és gyakran bonyolultabb, mint a többi lény esetében. De ilyesmiről már régebbi írásaimban is ejtettem szót.

(folytatás)

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat