Endre oldalai

Drága játék

Éppen csak elkezdődött a háború. A messzehordó lövegek az első tölteteket lőtték ki; felszálláshoz készülődtek a vadászgépek. A kék és a sárga egyenruhás gyalogság elindult a tankok kíséretében, hogy egy alkalmas síkságon megkezdjék az első összecsapást. A két vezérkar bunkerokban rejtőzött.

Ekkor vették észre az Óriást. A radarernyőkön először hatalmas feje jelent meg; nagyobb volt a repülőtéri hangároknál is. Lábfején bőven elfért volna egy tank. Gyors léptekkel közeledett. Az Agyak azonnal beszüntették a harcot. A két hadsereg az Óriás felé fordult. 

Az egészen közel ért, majd megállt és kíváncsian nézelődött. Ebben a pillanatban felröppent egy rakéta. Lángcsíkot húzva maga után egyenest a homlokának tartott. Az Óriás lehúzta fejét, a rakéta elrepült fölötte. Váratlanul felnevetett. Furcsa, vékony hangja volt, amely nem illett termetéhez; talán ezért hatott még ijesztőbbnek. 

Előrejött egy lépést és lehajolt. Az egyik katona felé nyúlt. Az hiába próbált menekülni, hamarosan eltűnt a hatalmas marokban. A társai által kilőtt géppisztolygolyók lepattogtak az Óriás bőréről. Felállt; egészen az arcához emelte kezét, megbámulta a kis embert. Egy idő múlva – talán elfeledkezett róla – leengedte a kezét, és kiejtette a szerencsétlent. A katona egy fenyőfa tövébe zuhant. Nem mozdult többé. 

Közben a hadseregek felkészültek a támadásra. A tankok lőtávolba értek; a lövegek becélozták a hatalmas alakot; a repülőgépek felszálltak. Az Óriás fölfigyelt. Meglátta a felé közeledő vadászgépek első raját. Azok elkeseredetten tüzeltek géppuskáikból, de semmilyen látható sebet nem ejtettek. Amikor közel értek, orrukat az ég felé fordítva emelkedni kezdtek. Az Óriás utánuk kapott. Csak az egyik gép szárnyát súrolta a kezével, de ez is elég volt. A repülő egyensúlyát elvesztve, kőként zuhant lefelé. Egy sziklafalba csapódott, darabjai szerteszét fröcsköltek. 

A tankok is elkezdték a tüzelést. Látszott, amint a lövedékek becsapódtak ruhájába, de ott meg is akadtak; úgy álltak ki, mint valami tüskék. Az Óriás két lépéssel a tankok között termett. Az egyiket játékosan fölemelte csövénél fogva, meglóbálta és elhajította. A többiek hátrálni kezdtek. Az Óriás azonban egyiket a másik után kapta el, eldobálta őket, vagy csak egyszerűen fejjel lefelé fordítva tette vissza a földre. Mikor ezzel megvolt, felállt. Ügyet sem vetett a szakadatlanul lövöldöző ágyúkra és vadászgépekre. Más foglalta le a figyelmét. 

Meglátta a sárgák bunkerét, amelynek csak a teteje látszott ki a földből. Odament, először megszemlélte kívülről, majd megpróbálta kirángatni a helyéből. 

Ebben a pillanatban közvetlen közelről egy rakétát lőttek ki feléje. A mutatóujját találta el, egy kis sebet ejtett rajta. A sebből elkezdett szivárogni a vér. Az Óriás megérezte a fájdalmat, meglátta a vért, és furcsán felvinnyogott. Majd leült a földre és keservesen sírni kezdett. 

Egy idő múlva a terem túlsó felén, az üvegfal mögött megjelent egy férfi. Elfordított néhány kapcsolót, megnyomott egy gombot a műszerfalon, utána bejött a helyiségbe. Felemelte a földről síró kisfiát.

- Hányszor mondtam már, Georgie, hogy ne gyere be ide. Csak az üvegen át meg a képernyőkön szabad nézni a háborút. Most lehet, hogy elrontottad ezt a drága játékot, és megint szerelőt kell kihívni. 

Beszéd közben kézenfogva kivezette kisfiát a teremből. Mozdulatlan csönd maradt utánuk.

 (1981) 

A lázadó 

A csirkegyárban sok csirke élt. Ott bújtak ki a tojásból óriási keltetőgépekben, azután anyát pótló melegítőlámpák alatt növekedtek tovább. Ahogy fejlődtek és más-más életszakaszba kerültek, úgy hozták-vitték, osztályozták, rendszerezték őket az automata gépek. Nekik mindössze enni-inni, tehát hízni kellett. Egészen addig, amíg el nem értek a legízletesebb húsú állapotba.

Egyszer azonban az egyik tojásból egy másfajta csirke kelt ki. Nem mintha külsőleg különbözött volna a többitől: kicsi korában ugyanolyan sárga, később szép fehér tollú lett; talán csak egy picivel soványabb volt az átlagosnál. De nem ebben rejlett a különlegessége: hihetetlenül sok esze volt. Már a többi csibékhez képest. Nem törődött annyit az evéssel-ivással; ehelyett erősen figyelte a körülötte lévő dolgokat, saját társait, viselkedésüket, szóval úgy általában a környező világot. Pár hónapos korában - a csirkék sokkal gyorsabban fejlődnek, mint az emberek - így gondolkozott:

- Úgy látom, sok ezer társam mind egy célért él, ezért vannak a világon. Csak azt nem tudom - és ezt ők sem tudják - mi ez a cél. Talán majd egyszer megtudjuk mindannyian. De ha mégsem? Akkor talán hiába éltünk? Nem, az nem lehet. Kell lennie valahol valakinek, akiért az egészet tesszük. Akiért az életünket éljük.

És a csirke kitalálta magának a Főnököt. Ekkorra már teljesen fehér tollú lett, mint a társai. Mindannyiuk súlya szépen gyarapodott, így rövid idő múlva áttették őket a következő helyre. Itt igen szűk ketrecekben négyesével voltak összezárva. Addigra a többiek megszokták már különc társuk viselkedését, nemigen törődtek vele. Az új körülmények között viszont a csirkék a helyhiány, a bezártság miatt időnként megvadultak. Ilyenkor a másik három többnyire őrajta töltötte ki a dühét: össze-vissza csipkedték; ő nem is nagyon védekezett. Annál többet gondolkodott. Úgy érezte, megállíthatatlanul közeledik valami felé; ettől a valamitől néha félt, máskor meg reménykedett benne. Azután egyszer - ki tudja, talán kamaszkorába ért - újabb gondolata támadt:

- Azt biztosan érzem, sőt tudom, hogy létezik valahol a Főnök, akiért az életünket éljük. Az azonban már nem biztos, meglátjuk, meghalljuk-e őt valaha is. De én meg akarom őt látni, meg akarom hallani. Minden áron. És ezt csak úgy tudom elérni, ha felhívom magamra a figyelmét. De ilyen sok egyforma közt hogyan tudnám ezt megtenni? Tulajdonképpen egyszerű: másnak kell lennem, mint a többiek.

És attól a naptól kezdve a csirke csak feleannyit evett, mint előtte. Addig is a soványabbak közé tartozott, de most néhány hét alatt csont és bőr lett. Ugyanakkor el kellett viselnie társai bántalmazását. Néha az éhhalál szélén állt, máskor a sebesülésektől gyöngült le teljesen. Egypár hétig így tengődött.

Azután az egyik napon furcsa dolog kezdődött. A terem túlsó végéből jött a zsivaj. Rémült kiáltások hangzottak, de másféleképpen, mint mikor az idegesség vett erőt a csoporton. Most sokkal erősebb félelem érződött. Egyre-másra fölpattantak a ketrecek zárjai, ügyes manipulátorkarok kapták el a csibék lábait és vitték őket valahová az ismeretlenbe.

A zaj egyre közeledett, és a csirke úgy érezte, most jött el az ő ideje. Most majd látni fogja, találkozni fog vele, magával a Főnökkel. Nem volt hát hiábavaló az eddigi szenvedés. Egyáltalán nem rikácsolt a többiekkel, önként nyújtotta oda lábát a markoló karoknak.

Utazás közben kezdett el nyugtalankodni. Elbizonytalanodott: miért viszik őt is arra, amerre a többit? Hát nem látják, hogy ő egészen más? Kár volt az egészért? Hideg félelem lett úrrá rajta, és egyszerre csak ő is rákezdett sivalkodni a társaihoz hasonlóan:

- Segítség! Segítség! Hová visznek?! Hová visznek?! Segítség! Segítség!!!

Ezek voltak az utolsó szavai, mielőtt beért volna a forróvíz-zuhatagba.

 ***

 A kibelezett, feldolgozott, fagyasztott csirkéket gusztusos csomagolásban szállították ki a gyárból.

A szakács fölbontotta a csomagot. Rögtön szemet szúrt neki, hogy az egyik csirke mennyivel véznább a többinél. Odavitte a séfhez:

- Nézze csak, főnök, milyen árut küldtek megint nekünk!

- Hú, a nyavalyások! Ezek a nyomorult szállítók! Ilyen nyamvadt csirkét hozni. Hiszen fél adagnak is kevés.

- Most mi a fenét csináljak ezzel a csóróval?

- Ki kell dobni. Ezt nem szolgálhatjuk fel egy első osztályú étteremben. De csak tolják ide legközelebb a képüket, nem viszik el szárazon.

És a csirkét kidobták a kukába, de nem tettek a nyakába táblát:

ÍGY BÁNUNK EL MINDEN LÁZADÓVAL!

(1984) 

Hősök és katonák

- Mint tudják, uraim – kezdte az ezredes -, lassan már egy hónapja állomásozunk itt a frontvonalon, alig pár száz méterre az ellenségtől. És remélem, egyetértünk, hogy nagyon egyhangú ez az egyhelyben topogás. Ezért azt hiszem, jó hírrel szolgálhatok önöknek. A főparancsnokság úgy döntött, hogy az állóháborúnak véget kell vetni. Ma kora délután távirat érkezett, melyben közlik, hogy útban van felénk a 6. tankhadosztály a 14. gyalogezred kíséretében. 

Fölnézett a papírból. Látta, tisztjei egymásra pillantanak. Tudták, mi következik. Folytatta:

- Holnap délelőtt tíz óra körül érik el a frontszakaszt tőlünk északnyugati irányban 2 km-re, és rögtön támadásba lendülnek. A mi feladatunk teret biztosítani a támadáshoz, elterelni az ellenség figyelmét, és a megfelelő pillanatban csatlakozni a rohamhoz. Eddig ugyebár érthető? 

A tisztek bólogattak, csak egyikük szólalt meg: 

- Érthető, ezredes úr. Csak az a kérdés, hogyan valósítjuk meg a feladatot. De gondolom, az ezredes úrnak már megvan róla az elképzelése. 

- Igen, van elképzelésem. – Ez a Kónya őrnagy úgy látszik, mindig ilyen talpnyaló féreg marad – gondolta. 

- A tervem a következő: Holnap reggel fél kilenckor egy ötven fős csapat kézifegyverekkel támadást imitál az állásaink középső részén. Tehát kitörnek a lövészárokból, és a terep fedezékeit kihasználva megközelítik és tűz alá veszik az ellenséges állásokat. Ezzel középre vonják az ellenséges ezred figyelmét és haderejének nagy részét. Közben az egységünk többi része, utóvédet hagyva maguk után, elvonul a fronttal párhuzamosan délkeleti irányba. Ennek teljesen észrevétlenül kell megtörténnie, ezért már ma este menetkész állapotba kell hozni az egységet, a katonák közt maradéktalan fegyelmet kell tartani. Ezt nem lehet kizárólag az altisztekre bízni, önökre is hárul a feladat. Hogyha tehát reggel, az áltámadás megkezdése után elvonulunk, minden csendben-rendben menjen. Az új állásainkat innen három kilométerre, e mögött a domb mögött foglaljuk el – mutatta a térképen. – Mihelyt megérkeznek a várt csapatok, mi is megkezdjük a támadást. Így sikerülni fog harapófogóba szorítani az ellenséget. A részletes támadási tervet majd a helyszínen, alegységenként fogom ismertetni. 

- Ez így világos – szólt közbe a törzsfőnök-alezredes. – De melyik alegységünk hajtja végre a látszólagos támadást? Hisz mindegyikre szükségünk lehet a fő csapásnál is. 

- Nos, uraim. Én mindegyik alegységparancsnoktól kértem egy listát még hónapokkal ezelőtt, a hadjárat kezdetén. Hát én ezekről a listákról választottam ki az ötven embert. Így azután nem egy teljes alegység esik ki a harcból, hanem mindegyikből csak néhány fő. 

- De itt valami tévedés van – mondta Huszár főhadnagy, az őrszázad parancsnoka. – Az ezredes úr azt kérte, hogy a leghaszontalanabb, leggyámoltalanabb katonákról készítsünk listát, és én ezt is csináltam. 

- Nagyon jól csinálta, főhadnagy. Pontosan ilyen emberekre van szükségünk ehhez a feladathoz. – Elhúzta a száját. – Válogatott csapat lesz.

- De hát hogyan gondolja? – Izgatott kérdések röpködtek. Hirtelen fölbolydult a kis helyiség. 

- Hát bizony, uraim – szólt az ezredes. – Ezek az emberek a halálba mennek holnap. 

- Bár nem tartozik önökre, de elmondom, mi erről a véleményem. Tehát: vannak jó és rossz katonák. Nekünk mi a jobb: ha a jók, vagy ha a rosszak maradnak életben tovább, és harcolnak? Természetes, hogy a jók. De hát vannak ócska, hasznavehetetlen katonák is, ahogy az élet más területén is vannak haszontalan emberek. De mi itt nem engedhetjük meg, hogy ezek az emberek kárba vesszenek. Nekünk, uraim, mindenkire szükségünk van. Mit tehetünk hát velük? Hősöket csinálunk belőlük! Hősöket bizony, mert azok lesznek! Hősi halottak lesznek! És ez így jó mindenkinek, uraim. Mert így senki sem fogja megtudni róluk, hogy gyávák, használhatatlanok voltak. Csak azt tudja mindenki, hogy hősi halált haltak. A hazáért. A családjuknak, rokonaiknak nem kell szégyenkezniük miattuk. A hadsereg megtarthatja a presztízsét, nem rontja le a morált, hogy ilyen nyavalyások is szolgálnak benne. Őnekik szerencsétleneknek pedig olyan mindegy, hol, melyik csatában pusztulnak el, mert az ilyenek úgyis elpusztulnak, előbb vagy utóbb. Nincs esélyük a megmaradásra, hacsak árulóvá nem válnak. Az pedig, ugyebár, még rosszabb lenne. Ezért hát nem találok semmi kivetnivalót benne, hogy így intézzük el ezt az ügyet. Remélem, osztják a véleményemet. Egyébként akár igen, akár nem, ez parancs, amit teljesíteniük kell.

 - És ki lesz a parancsnokuk, ezredes úr? – szólalt meg egy halk hang a csöndben. 

- Nos, a csapat parancsnoka éppen ön lesz, hadnagy úr.

Folytatta, még mielőtt a hadnagy megszólalhatott volna.

- Kell valaki, aki erélyesen, határozottan kézben tartja ezt a csürhét. Egyébként két tiszthelyettes lesz önhöz beosztva, ki se kell személyesen mennie az állásokból, csak arra kell vigyáznia, nehogy megfutamodjanak a gazfickók, amíg el nem kezdődik az igazi támadás. – Kis szünetet tartott. – Tekintse ezt a megbízatást dicsőségnek, a teljes bizalom megnyilvánulásának, érti, hadnagy? 

- Igen, ezredes úr… Értem – alig hallatszott a válasz. – Kérek engedélyt távozni. 

- Menjen, hadnagy úr. Itt a lista, szedje össze az embereit. Majd még személyesen is elmagyarázom a legfontosabb tennivalókat. 

Néhányan lehajtották a fejüket, míg a hadnagy kiment a szobából. De azután hamar megindult a beszélgetés; a tisztek kettesével-hármasával tárgyalták az elkövetkező nap várhatóan izgalmas eseményeit. Az ezredes látta rajtuk, örülnek, hogy a tespedést végre fölváltja a mozgalmasság. Ezért még néhány percig hagyta őket, hadd adják ki magukból a feszültséget. 

Dörrenés hallatszott. Egy lövés. Egyetlen pisztolylövés. 

Bent a szobában egy pillanat alatt halotti csönd támadt, kívülről futó léptek zaja közeledett. Egy őrmester jött. 

- Ezredes úr! Monostori hadnagy öngyilkos lett. Főbe lőtte magát.

Egy villanásnyi csend után az ezredes:

- Hadnagy?! Ez egy hadnagy?! Nyomorult pojáca, örömkatona! Gyáva, ócska gyáva, szar alak! Rögtön beszarik, ha már egy puskadörrenést hall. Egyszer, egyetlen egyszer lett volna komoly szükség rá, és erre megöli magát. Hát nem, ebből nem lesz hős! Ez csak egy nyomorult semmirekellő, akinél még a katonaszökevény is jobb! Az legalább elszökni mer, de ez, ez meg megöli magát, megöli! 

Kifulladt. Körülnézett, és meg akarta kérdezni, hát mit szólnak hozzá, uraim. De furcsa tekintetek néztek vissza rá. Ezek nem az ő tisztjeinek a tekintetei voltak. Ezektől meg lehetett ijedni. És ezektől meg is ijedt. 

Gyorsan kisietett a szobából, és bevágta az ajtót maga mögött. 

(1985)

Az okos ősember

Az ősember elment egyszer vadászni. S mivel ez egy rohadt okos ősember volt, menet közben elgondolkozott. Így:

- Hej, de jó volna ma valami nagyobb vadat elejteni! Akkor egy pár napra lenne elég hús a családnak. Bizony, a család. Nemsokára megszületik a következő gyerekem is, mondta reggel a nőm. Hát szép, szép, ha sok a gyerek, akkor lesz erős a horda. De azért azt a sok kölyköt életben is kell tartani, az viszont annál nehezebb, minél többen vannak. Egyre több élelem kell, a vadászterület pedig nem nő annyira. Én is már öregszem, jövőre betöltöm a huszonhetet, egyre nehezebben forgatom a bunkót. Igaz, soha nem is voltam valami nagy vadász. Tulajdonképp jól mondta a főnök, hogy nem áll a kezemre a bunkó. De azért mégis szemétség volt tőle, hogy az egész törzs előtt kiröhögtetett. Pedig igazán nem vagyok veszélyes a pozíciójára, hisz nem tartozom sem a legerősebbek, sem a legügyesebbek közé. Persze arról, hogy mikor a szomszédos hordával hadakoztunk, az én találmányommal, az íjjal nyertük meg a csatát, arról már senki nem beszél. Mintha bizony elfelejtették volna. Bezzeg, ha a főnöknek mondtam volna meg először, és ő jelentette volna be, akkor még ma is azon lelkendeznének minden este a tűznél. De hát ilyen szar az élet, a fene egye meg. Múltkor is oda csapott be a villám a közelünkbe. Leégett egy csomó kunyhó, újra kellett csinálni őket. Hogy ez az isten is minek szórakozik velünk; mi aztán igazán nem vétettünk neki. No de a varázslónk se ér semmit. Jön a hókuszpókuszaival, aztán eredmény meg nulla. A kaját bezzeg munka nélkül kapja. Különben is, ez az egész isten dolog eléggé zavaros, sőt gyanús. Jól végig kéne gondolni.

Mikor idáig ért, meglátta, hogy a bozótból egy szempár figyeli. Erősen megmarkolta a bunkóját és szembefordult az állattal. Egy kardfogú tigris volt. Látszott rajta, hogy támadni készül. Addig is az ősember átgondolta a teendőket. Így:

- Mindenképp meg kell várnom, hogy ő támadjon. Nem mehetek be a bokrok közé, ott ő lenne előnyben. Ha viszont kiugrik, két esettel lehet számolni. Ezeknél elő szokott fordulni, hogy túl nagyra méretezik az ugrást. Akkor villámgyorsan hasra vágom magamat, ő elrepül fölöttem, utána fölugrok, és mikor épp visszafordulna, akkor kólintom főbe. Ellenben ha jó az ugrása, és középen jön vállmagasságban, akkor lépek egyet balra, és jobbal úgy vágom kupán, hogy nyomban ottmarad. Úgy, ahogy a Kőöklű barátomat csapta fejbe múltkor a nője, mert egy másikkal látta együtt. Nagy szerencséje volt neki, hogy megmaradt. Mi lett volna azzal a családdal, ha elpusztul. Hat gyereke van annak is, a legtöbbje éhen halt volna. Hiába, nehéz az élet. Szóval ezen az istenen kezdtem töprengeni az előbb. Az a gyanús benne, hogy nagyon összevissza csinálja a dolgait. Egyik nap ad sok mindent, élelmet, meleg barlangot, jó időt. Máskor meg mindent elvesz, pusztít ész nélkül. Én ugyan csak egy kicsi pont vagyok hozzá képest, de nem így rendezném a dolgokat. Mindig állandóan jó lenne, legföljebb néha egy kis rossz is, nehogy elfeledkezzünk a régi életünkről. Szóval ez így nagyon zavaros. Jóformán mintha nem is létezne.

És ekkor ugrott ki a bozótból a tigris (kardfogú). És sajnos az ősember annyira el volt foglalva a gondolataival, hogy későn emelte a bunkóját. És így:

VÉGE 

(1986 körül)

Anti-szociográfia 

-  Nekünk háromszintes házunk van, tudod, szép nagy kerttel; 200 négyszögöles, és az alsó szinten egy nagy társalgó van, amit ebédlőnek is szoktunk használni, és hogyha nagy társaság jön néha, szombat esténként apáékhoz, akkor ők is ott szoknak lenni. Lenn van még a konyha meg az egyik fürdőszoba. A másik eggyel feljebb van, a középső szinten, ahol apának van egy dolgozószobája meg a hálószobáik. Apa egyébként nem szokott otthon dolgozni, sőt nagyon is ritkán van otthon, mert a vállalatától munka után még egy másodállásba is megy dolgozni, és néha még hét végén sincsen otthon. Úgyhogy a dolgozószoba csak be van rendezve, de nincsen használva. A harmadik szinten van az én szobám, meg egy mosdó és vécé, hogy ne kelljen lemennem pisilni éjszaka, vagy ha tanulok. És van még egy másik szoba is, ami akkor kellene, ha lenne egy kistestvérem; az övé lenne. De még egyelőre nincs, és múltkor hallottam anyától, hogy valószínű, hogy nem is lesz. Pedig jó lenne, legalább tudnék vele játszani. Nekem egy csomó játékom van, ötvennyolc darab matchboxom és jó sok legóm. Múlt karácsonyra is kaptam legókat, meg egy pótkocsis kamiont matchboxban, olyant, ami lovakat szállít; ki is lehet venni belőlük a lovakat, tök jó. Az egyik nagyiéktól pénzt kaptam, kétezer forintot, a másikaktól egy biciklit. Elég jó volt, csak hamar elszakadt a lánca, és nem lehet újat szerezni, mert hiánycikk. Apa meg nem ér rá utána mászkálni, mert annyit dolgozik. Azóta a bicaj lent van a pincében, ott porosodik. A pénzt meg betettem a takarékba, illetve nem én, hanem anyáék; egy jó kis motorra gyűjtök, majd ha tizenhat éves leszek, akkor akarom megvenni. Már van benn kilencezer forintom, plusz a kamat. 

-  Apának van egy jó kis BMW-je, használtan vette, de még így is tovább tart, mint ezek a szocialista kocsik. Anyunak például egy ócska Skodája van, de azt állandóan szervizbe kell cipelni, mert mindig rossz rajta valami. Mondta is anya apának, hogy venni kéne már egy normális kocsit, de apa azt mondta, hogy inkább a vezetési stílusodon kéne változtatni, te még a legjobb kocsit is tönkrevágnád. Egyébként sincs most pénzünk új kocsira, a pénz a telekre kell. Igen, mert van egy telkünk Dömösön, a Dunakanyarban, és most fogunk oda építeni egy házat. De nagyon drága az építőanyag, és nehéz is kapni, és azért is kell apának annyit dolgoznia.

- Még mi van? Hát van egy hi-fi tornyunk, lézeres lemezjátszóval; két színes tévénk van, egy nagy anyuéknak, nekem meg odafönt egy kis hordozható. Ha apa meg anya más műsort akar nézni, akkor valamelyik feljön és elkéri a kis tévét, vagy ha én is akarom nézni, akkor együtt nézzük. De ez ritkán szokott lenni, mert apa nagyon későn szokott hazaérni, és akkor már olyan fáradt, hogy nincs kedve tévézni. És van egy videónk, jó kis filmekkel; vannak szexfilmek, amiket én nem nézhetek, megvan a Cápának három része, a Rambóból vannak filmek, meg a Piranha, amik apró kis halak, és teljesen lerágják az emberről a húst; tök jó jelenetek vannak benne. Vannak még rajzfilmek is, de azok elég unalmasak, dedósoknak valók. 

-  Ja, és van még egy Commodore-64-es számítógépem, sok játékprogrammal. Azzal is szeretek játszani, csak az a baj, hogy ritkán jutok hozzá, mert sokat kell tanulni, jó időben meg inkább kint vagyok az udvaron, vagy pedig videózok. Az sokkal egyszerűbb, nem kell annyi zsinórt dugdosni meg programot betölteni. De azért a számítógép is jó játék. 

- Még? Miért, minek kéne még lenni? 

(1987)