Endre oldalai

Most szeretetről és szerelemről fogok írni. Ez vonzó téma lehetne, hiszen pozitív érzelem. Na de az én esetemben?

Szerettek-e a szüleim? Arról semmilyen emlékem nincsen, hogy egymást szerették volna. Úgyhogy erről kár is minden további szó. Engem viszont nyilván szerettek, hisz a gyerekük voltam. Apám persze nemigen mutatta ki szeretetét a szokásos puszi-puszin kívül. A férfiak egyébként is nehezebben teszik meg az ilyesmit, neki pedig a jelleme amúgy sem volt éppen érzelmes. Így az ő részéről nem igazán éreztem szeretetet. Talán csak élete vége felé, amikor már öregek otthonában, számára idegen közegben, másoknak kiszolgáltatva tengette napjait, akkor vált néha szelídebbé, talán érzelmesebbé is. Hiába, a kiszolgáltatottság megváltoztathatja a jellemet. Én pedig fentebb már leírt tulajdonságai, viselkedése miatt nem éreztem szeretetet iránta. Igazság szerint gyerekkoromban sok bántó megnyilvánulása miatt féltem apámtól, és ez a félelem csak nagyon lassan enyhült, egyfajta idegenkedés szinte végig megmaradt bennem, csak utolsó éveiben változott sajnálatra.

Anyámnak a szeretete jóval kézzelfoghatóbb volt, néha a majomszeretet határát súrolta. Persze ez nekem, mint fiúgyereknek egy idő után egyre terhesebbé vált, így zárkózott jellemem, meg anyámmal kapcsolatban korábban megírt negatív tapasztalataim következtében nem viszonoztam az ő szeretetét. Emiatt egy idő után ő is bizalmatlanná kezdett válni irántam. Ehhez járulhatott néhány olyan eset is – még tizenéves koromban –, amikor jogosan várt volna segítséget tőlem, amit nem kapott meg, megintcsak rendkívüli zárkózottságom miatt. Így aztán nagyrészt a kölcsönös bizalmatlanság jellemezte kapcsolatunkat. Ez csak az utóbbi években enyhült, mivel már egyre több dologban segítségemre szorul, amit én igyekszem is megadni neki. Ezzel együtt, bármilyen fájó ezt leírni, nem mondhatom, hogy komolyabb szeretetet éreztem vagy érzek anyám iránt.

Szerelmes, az viszont voltam. Kétszer voltam – nem kopasz, hanem – szerelmes életemben. Először tizenéves korom vége felé. Ez egy úgynevezett plátói szerelem volt, egy akkori hírességbe szerettem bele, akivel személyesen sohasem találkoztam, őt csak a tévében meg újságokban lehetett látni. Én egy tévéközvetítés néhány perce alatt szerettem bele. Így hát, bár korábban ezt nem hittem volna, rá kellett jönnöm, hogy mégis lehetséges ilyesmi. Pontosabban, hogy az ilyen szerelem is lehet nagyon komoly. És bár beláttam, hogy soha nem fogok vele semmilyen közelebbi kapcsolatba kerülni, de az érzelmem attól még évekig megmaradt, azután is csak lassacskán, apránként halványult el. Így ez az egyoldalú szerelem a mai napig is a kellemes emlékeim közé tartozik.

A második szerelem úgy tíz év múlva ért el. Ez viszont már nagyon is kézzel fogható volt, egy akkori kolléganőmbe szerettem bele, és bár nem szeretem a nagy szavakat, ebben az esetben mégis azt kell írnom, hogy szinte halálosan. Pedig évek múlva, amikor már reálisan tudtam visszatekinteni az eseményekre, jól láttam, hogy semmilyen valós esélyem nem volt nála. Nálam csaknem tíz évvel fiatalabb, életvidám, barátkozó természetű lány volt, természetes, hogy körülvették fiatal kollégák. Én pedig egy hozzá képest öreg, akkoriban szemüveges-szakállas, keveset beszélő, az életet túl komolyan vevő, a fiatalabbak szemében nyilván valamennyire nevetséges, nőkhöz semmit sem értő, kapcsolatteremtésben tapasztalatlan figura voltam. Mert a nemek közti kapcsolatteremtést, ismerkedést, mondhatni udvarlást is meg kell tanulnia mindenkinek. Erre vannak a kamaszkori haveri társaságok, a fiúk is, a lányok is egymástól tanulják ezeket a dolgokat. Viszont én nem jártam ilyen közösségbe, így nem is sajátítottam el ezeket a készségeket. Úgyhogy csak nagyon sután, a magam zárkózott módján próbálkoztam valami kezdetleges udvarlás-félével, természetesen határozott visszautasítást kaptam, ami utólag nézve teljesen jogos volt.

Viszont az én szerelmem nem múlt el, éppen ellenkezőleg, egyre nagyobb kétségbeesésbe torkollott, egy idő után már a mentális szétesés peremére kerültem. Nekem, akinek soha életemben nem voltak öngyilkossági gondolataim, akkoriban még ez is megfordult a fejemben. És csak egyre csúsztam egy lejtőn, napról-napra egyre mélyebbre. Így telt el vagy nyolc hónap az életemből, talán nem a leghosszabb, de biztosan a leggyötrelmesebb nyolc hónap. És itt utalnék vissza gyerekkori megpróbáltatásaimra, amik megedzettek, és amikről ma úgy gondolom, szükségesek a későbbi, felnőttkori lelki traumák kezeléséhez, feldolgozásához, bár amiből én túlságosan is sokat kaptam. Legalábbis ennek az „edzettségnek” tudom be, hogy egy világosabb pillanatomban elhatároztam, ennek a helyzetnek véget kell vetni. A lánynak már a megpillantása is egyre mélyebbre taszított, ennek pedig jó vége nem lehetett. Úgyhogy még egy esélyt adtam magamnak – ami persze ismét sikertelen volt –, aztán váltanom kellett. Pillanatnyi gondolkodás nélkül felmondtam azon a munkahelyen. Persze a szerelem nem múlt el egyszerre, még évek kellettek, mire felindulás, belső remegés nélkül tudtam visszagondolni rá. Talán furcsa, de éveken át ezen mértem le saját mentális állapotomat. Visszaidéztem a lány képét, és figyeltem saját reakciómat.

Azután ezen is túljutottam. Viszont ez az időszak akkora traumát jelentett számomra, hogy megfogadtam, soha többé nem leszek szerelmes. Ez persze ostobaság, a szerelmet nem lehet szabályozni. Viszont a kialakulását azért lehet gátolni. Ezen túl tehát – ha egyáltalában ez lehetséges –, még távolságtartóbb voltam a nőkkel, és minél jobban tetszett valaki, annál inkább igyekeztem objektíven, mondhatni hidegen szemlélni. Így aztán újabb egyoldalú, gyötrő szerelem nem talált meg, de persze boldog, bensőséges kapcsolat sem, ami így kimaradt az életemből. És ez az – nem annyira a szexualitás, hanem inkább a komoly társas kapcsolattal együtt járó pozitív érzelmek hiánya –, ami egyre nyomasztóbb számomra. Azt a szót, hogy „szeretlek”, csak amerikai filmekben hallottam, a való életben én se mondtam senkinek, nekem se mondta senki. Pedig lehetőségeim lettek volna, mint szinte mindenkinek. Sőt, egy-két hölgy, úgy tűnt, szerelmes is volt belém; csak hát a nőknek nem szokás direkt kezdeményezni, én pedig nem reagáltam a jelzéseikre. Mindig találtam magamban valamilyen kibúvót, hogy „miért ne”. Így – bár nem szándékosan – én is okozhattam lelki sérelmeket másoknak.

Ezek után joggal felmerül a kérdés, milyen volt a szexuális életem. Ez már annyira személyes téma, hogy nehezemre esik beszélnem róla. De mivel a „Lepel nélkül” címet adtam ennek az írásnak, mégis elmondok néhány gondolatot. Prostituáltakhoz vagy alkalmi kapcsolatokhoz se pénzem, se bátorságom nem volt, de a betegségektől is tartottam. Így aztán maradt az önkielégítés. Ezt annál is könnyebben megtehettem, mert sokszor voltam otthon egyedül. Egy zsidó kollégám még a nyolcvanas években kissé naivul megkérdezte: „Akkor te tulajdonképpen szent vagy?” Nem, nem vagyok szent. A szentséghez nem feltétel a szüzesség, sőt vannak olyan keresztény szentek, akik fiatalon igencsak kicsapongó életet éltek, azután egyszer csak megcsömörlöttek és hirtelen mélyen vallásossá váltak. Az egyház is jobban szereti a megtért bűnösöket az eleve ártatlanoknál, mivel ezeket követendő példaként tudja bemutatni. De erről most ennyi elég is lesz.

(folytatás)

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat