Endre oldalai

Huszonnégy éves koromig nem volt saját szobám, még az a fél sem, ami manapság. Úgyhogy én a szó valódi értelmében mondhatom azt, hogy nem volt gyerekszobám. Ez persze magával hozott különböző magatartásformákat, tulajdonságokat. Például mindig rendet kellett csinálnom magam után, innen származik – talán túlzott – rendszeretetem. (Egy mondás szerint a rendszeretet a középszerűek tulajdonsága, a zseni átlát a káoszon. Eszerint én legfeljebb középszerű lehetek. Vagy megint az a fránya kisebbrendűségi érzés? Persze nekem is voltak rendetlen kollégáim, és egyikre se úgy emlékszem vissza, mintha zseni lett volna.) Másik kényszerítő körülmény, hogy nem ragasztgathattam össze a bútorokat meg a falakat matricákkal és poszterekkel. Az ilyesfajta „dekorációs” igény is hiányzik belőlem. És még egy dolog: se helyem, se pénzem nem volt arra, hogy komolyabb, értékesebb gyűjteményeket hozzak össze bármiből. Ezért a tárgyak iránti különösebb vonzalom, a gyűjtögetés a mai napig nem természetem, ha valamire nincs szükségem, könnyen megválok tőle. Így például gyerekkori játékmackómat, jóformán egyetlen régi megmaradt játékomat – ami akkor már évtizedek óta be volt dobva egyik szekrényem mélyére – negyvenes éveimben magamtól, ajándékba odaadtam egy munkatársamnak, amikor megtudtam, hogy mackókat gyűjt. Nála biztosan jobb helye van azóta is.

A szűkölködésről még annyit, hogy gyerekkoromban nem éreztem ezt. Ha kisiskolás koromban néha – teljesen rendszertelenül – kaptam némi zsebpénzt, általában együtt járt azzal a felszólítással, hogy „nehogy elköltsd valami hülyeségre, spóroljál, spóroljál”. Így lettem takarékos. Egy gyereknek az a természetes világ, ami körülveszi. Csak amikor már dolgoztam, pénzt kerestem, akkor ismertem fel a helyzetemet, akkor is apránként, fokozatosan tudatosult bennem, főleg velem egykorú, vagy fiatalabb kollégáimat, azok körülményeit, lehetőségeit megismerve. Például amikor egy fiatal srác azzal dicsekedett, hogy ő az egész fizetését magára költheti. Vett is magának egy divatos sportcipőt, amire gondolom ráment nagyjából az egész havi fizetése. Persze nem a cipőt irigyeltem, hanem a helyzetét, mivel nekem az volt a természetes, hogy majdnem a teljes fizetésemet hazaadom.

Később egy másik kollégámnak az volt a mondása, csak az a fontos, hogy legyen hol lakni, legyen mit enni, és télen ne fázzunk. A többi luxus. Ilyen értelemben nekem végül is nem lehetett panaszom az életemre, mert ez mindig megvolt. Sőt, még „luxusból” is akadt egy s más. Azt azért rosszmájúan hozzátenném, hogy az említett kolléga saját tulajdonú családi házban lakott és a Velencei-tónál volt telke. Ugyanakkor ezeket szülei révén szerezte, fizetéséből még a fenntartásukra se nagyon futotta.

Ami a mi jövedelmünket illeti, anyám végzettség nélküli irodai dolgozó volt, aki ugyan mindent megcsinált, amit az adott munkahelyen rábíztak, viszont szakmai végzettség és sokáig érettségi híján nem volt éppen túlfizetve. Én viszont zárkózott természetem miatt kerestem keveset. Ugyanis nem voltak kapcsolataim, és ezek bizony még szakmunkás szinten is számítanak. Így, habár tanulékony és szorgalmas voltam – ellensúlyozandó folyamatos kisebbrendűségi érzésemet –, anyagi megbecsülést alig, egyre több és nehezebb munkát viszont rendszeresen kaptam. Egy ilyen dolgozó előnyös a főnöknek: „Itt van ez a pali, mindent megcsinál, amit mondanak neki, nem szól egy rossz szót se, nem elégedetlenkedik, nem követelődzik, na akkor adjunk neki még több melót.” Ezért szinte minden munkahelyemen egy idő után munkában a legjobbak, fizetésben a legrosszabbak közé kerültem. Végül pedig, átlátva helyzetemet, általában megelégeltem a dolgot. De még akkor sem balhéztam, ez ellenkezett volna a természetemmel. Kerestem másik helyet, ha tudtam, és odébbálltam. S mivel megszoktam, hogy alacsony fizetésekért melózom, így mindig találtam munkát, még a legnagyobb munkanélküliség idején is. Ezért persze a munkahelyeim elég változatosak voltak, gyakorlatilag mindenütt meg kellett tanulnom az ott végzendő tevékenységeket, még akkor is, amíg eredeti szakmámban, elektronikai műszerészként dolgoztam, hisz ennek a szakmának nagyon sok ága-boga van.

Ezen kívül pedig felnőtt korom nagy részében nemigen volt arra pénzünk, hogy a lakásban előforduló javítási, felújítási munkákra mindig megfelelő szakembert hívjunk. Így aztán bele kellett kontárkodnom sokféle szakmába, legalább olyan szintig, hogy az adott munkát el tudjam végezni. Ez ugyanúgy volt, mint az olvasással, ahol szinte „mindenevő” voltam, vagyok. Úgyhogy azt tudnám mondani, sokféle dologhoz értek alapfokon, de profi semmiben sem vagyok. Ez csak abból a szempontból probléma, mert igazán jól az egyvalamiben magasan képzett és önmagukat folyamatosan továbbfejlesztő emberek boldogulnak. És mivel én ennek pont az ellenkezője voltam, ez meg is látszott az életemen: sok mindent csináltam kevés pénzért.

Szakmámról annyit, hogy akkoriban – a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben – a műszerész szakmák – tv-rádió, elektro-, elektronikai, stb. – amolyan menekülő útvonalnak számítottak. A Kádár-rendszerben ugyanis nagyon kevesen kerülhettek egyetemre vagy főiskolába. Akik bekerültek, azok kivételezettnek számítottak, és nagy részükben tudatosították, hogy csak a hatalmon lévő kommunisták jóvoltából tanulhatnak tovább, ami egyébként igaz is volt. Így tudták biztosítani az értelmiség nagy részének lojalitását a hatalomhoz.

De hát akik nem tanulhattak tovább – nekem jóindulattal is csak közepes tanulmányi eredményem miatt esélyem sem volt rá – azoknak is meg kellett élniük valamiből, és ha nem akartak érettségizett segédmunkásként tengődni, szakmát kellett szerezniük. Erre kínálkoztak a különböző műszerész végzettségek, amelyeket két év alatt meg lehetett szerezni, és könnyű fizikai munkának ígérkeztek. Ezért tömegesen jelentkeztek rá az érettségizett, de egyetemre fel nem vett fiatalok. Ahogy most visszagondolok, az én szakmunkásképző iskolai osztályomban körülbelül fele-fele arányban voltak olyanok, akiknek már voltak szakmai ismereteik, otthon barkácsolgattak, különféle elektronikai kapcsolásokat készítettek, illetve azok, akik csak jobbhíján kerültek oda, mint ahogy én is. Ehhez képest elég szép, hogy végül több mint húsz esztendőt lehúztam a szakmában.

Pedig pontosan a sok jelentkezés miatt túlképzés folyt ezeken a területeken, tehát több műszerészt képeztek, mint amennyire szüksége lett volna a gazdaságnak. Ennek az lett a következménye, hogy nem csak karriert nagyon nehezen lehetett csinálni – csak specializálódással, folyamatos továbbképzéssel, és persze megfelelő kapcsolatokkal lehetett esélye erre bárkinek –, hanem még normális műszerész munkát is nehezen lehetett találni. Én a legkvalifikáltabb munkámat tanuló koromban, a már említett BHG bemérő részlegében végeztem. Azután bárhová kerültem, nagyrészt betanított munkákat, mechanikai szerelést, forrasztgatást, vezetékezést bíztak a műszerészekre. A valódi műszerész tevékenység aránya úgy 10-20% között mozgott. Persze erre csak azután jöttem rá, miután már több különböző munkahelyen is éveket töltöttem el.

Most jutott eszembe egy régebbi, pályaválasztásommal kapcsolatos történet. Az utolsó félévemet végeztem a középiskolában, és még fogalmam sem volt, mihez kezdek utána. Ekkortájt apám is, anyám is rövid időn belül egymástól függetlenül szó szerint ugyanazt az egy mondatot mondta: „Irodába ne menjél dolgozni.” Miután szüleim akkor már vagy hat éve elváltak és tudtommal nagyon ritkán beszéltek egymással – apám lenézte, mondhatni megvetette anyámat, anyám cserébe gyűlölte apámat –, nem hihettem, hogy összebeszéltek volna, bár ki tudja. Mindenesetre ez volt szüleim részéről a pályaválasztási tanácsadásom. Aztán jóval később én is levontam a magam következtetéseit ebből a pár szóból. Az egyik, hogy mivel mindketten irodában dolgoztak, ennyire szerették a saját munkájukat. A másik még ennél is súlyosabb: vagy annyira nem ismerték a világ egyéb részét, hogy nem tudtak semmilyen nekem való tevékenységet javasolni – ezt inkább anyámról gondolom –, vagy pedig ennyire nem érdekelte őket, mi lesz belőlem – ezt pedig inkább apámról feltételezem.

Végül is nagybátyám – anyám nővérének a férje – javasolta a műszerész szakmát, neki ugyanis az idősebb fia évekkel korábban tv-rádió műszerésznek tanult.

(folytatás)

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat