Endre oldalai

Szkeptikusságról

(részlet a Gondolkodók alkonya című írásomból)

  A filozófia történetén végigvonultak a szkeptikusok, akik a kívánatos, tiszta erkölcsök és a valóságban látszó emberi gyarlóságok közti különbségeken sajnálkoztak, de a pozitivisták is, akik úgy gondolták, hogy mivel az emberi világ folyamatos fejlődésben van, így az erkölcsök is egyre javulni fognak, és egyszer a jövőben az emberiség el fogja érni a lehető legnagyobb tökéletességet. Ez utóbbinak az akadályairól már az erkölcs témakörénél ejtettem szót, fölösleges lenne magamat ismételnem; így is akadnak ismétlések ennek a számomra elég hosszú írásnak a keretén belül.

  Ezért inkább a szkeptikus nézetről mondanék néhány gondolatot, már csak azért is, mert magam is közel állok ehhez a véleményhez. Azt szintén írtam már, hogy az emberek tulajdonságai összetettek. Mindenkiben van jó is, rossz is. De amíg a jót az ember természetesnek látja – ebből is az látszik, hogy több inkább jó, mint rossz tulajdonságú ember van, vagy inkább az, hogy az emberek szívesebben eltitkolják a rossz tulajdonságaikat és mutatják a jókat –, addig a rossz kirívó. Azt sokkal könnyebb észrevenni, mert mintegy kitűnik, persze negatív módon. El lehet fogadni a humánetológus azon állítását, hogy az emberben nagyságrendekkel kisebb az agresszióra való hajlam, mint az állatvilág más fajaiban. Sőt azt is, hogy a médiában előszeretettel a kirívó eseteket jelenítik meg, ezért az emberek többnek hiszik ezeket valós arányuknál.

  Másrészt egy „rossz” ember megronthat sok jót. Egy egész közösséget. És mivel manapság már a közösségek mérete is igen változó, és a hatásuk is továbbgyűrűző, ezért egy rossz példa, ami az interneten villámsebesen terjed, hatalmas közösség viselkedésére lehet negatív hatással.

  És hogy hogyan születik a szkeptikus? Vannak, akik nem tagozódnak be egyetlen csoportba sem. Vagy betagozódnak, de aztán kiábrándulnak belőle. Ezek átláthatják, mennyi hazugság, mellébeszélés, fanatizmus önti el az emberi világot. Meg kell dicsérni az anyós főztjét, nehogy megsértődjön. Nem szabad veszekedni a szomszéddal, ha éppen bulit rendez, mikor pihenni szeretnénk. Végig kell hallgatni a hivatali főnök nagyképű, kioktató szövegét, ha meg akarjuk tartani az állásunkat. És húsz, harminc, negyven év után is el kell mondanunk párunknak, még mindig milyen szerelmesek vagyunk belé. Ezeket, és még sok-sok egyéb szabályt, szokást be kell tartanunk ahhoz, hogy zökkenőmentesen működjenek kapcsolataink. Mindezt pedig természetesnek kell vennünk, mert aki nem így tesz, azt kirívónak vagy cinikusnak bélyegzik, és kiközösítés fenyegeti.

  Magunknak is hazudnunk kell, mert az emberi közösségek, társadalmak csak így tudnak működni. Különösen a megapopulációban, ahol a sokféleség eddig még sosem tapasztalt tömegével szembesülünk. Ha nem így viselkednénk, hanem mint az állatok, nyílt versengésbe kezdenénk, pillanatok alatt kiirtanánk egymást és elpusztítanánk a társadalmakat. Aki ezt az egészet átlátja és megérti, az innentől más szemmel nézi a világot. Elfogadja ugyan az emberi viselkedést, mint a rosszak közül a legjobbat, ugyanakkor minden cselekedet mögött meglátja a hazugságot és az egyéni önzést. És ez a kiábrándulás szomorúsággal tölti el. Nem úgy, mint akik könnyen betagozódnak különféle csoportokba és alaposan ki is használják az azok által kínált lehetőségeket. Ők a sikeresek, az előbbiek – akikhez én is tartozom – a szkeptikusok.

  Itt érdemes leírni, amit már az erkölcsről szóló részben le lehetett volna, és ami átélt, illetve első kézből szerzett tapasztalatom. Életem csaknem első harminc évét az úgynevezett Kádár-rendszerben éltem. Annak is főleg a konszolidálódott korszakában. Ennek az volt a fő jellemzője, hogy a vezetés megpróbálta népszerűsíteni önmagát, államformáját, viszonyait. Ennek érdekében, aki úgy mutatta, hogy elfogadja azt a rendszert, az akkori „status quót”, azt úgymond „megjutalmazta”. A jutalom sok minden lehetett, továbbtanulási lehetőség, jobb állás, gyorsabb előmenetel, több jutalom, lakáshoz jutási segítség, utazási könnyítés és még sokféle egyéb dolog is, hisz akkoriban szinte minden, ami az országban létezett, az állam, valójában a Magyar Szocialista Munkáspárt befolyása alá tartozott. Nem véletlen, hogy az 1980-as években már több mint nyolcszázezer tagja volt az említett pártnak; a hülye is tudta, hogy aki belép, az joggal számíthat valamilyen támogatásra, segítségre.

  Már ennyi rengeteg ember igényének a kielégítése is hatalmas teher volt az államháztartásnak, de talán ennél is nagyobb volt az az erkölcsi veszteség, ami az országot érte. Ugyanis az állam által kezelt értékeknek nem volt igazi gazdája, tehát nem volt, aki hathatósan őrködött volna felettük. Az emberek meg úgy gondolták, hogy ami közös, az az övék is. Tehát hazavitték. Úgyhogy ez volt a folyamatos lopkodások időszaka. Ami nem volt odacsavarozva, odaláncolva vagy odahegesztve, és egy ideig nem használták, az szinte biztosan eltűnt. Csak amíg az egyszerű melósok általában kisebb értékű tárgyakat loptak – bár ez sem volt törvényszerű, határt a gátlástalanságnak csak a csillagos ég szabott –, addig vezetőik alaposabban megkárosították a nemzetgazdaságot. Rengeteg magánvilla és nyaraló épült akkoriban úgy, hogy a gyárakból, üzemekből hoztak munkásokat – kőműveseket, ácsokat, vízvezeték- és villanyszerelőket, festőket és aki csak kellett –, akik felépítették vagy felújították, karbantartották ezeket az épületeket, és akik hivatalosan éppen a munkahelyükön dolgoztak és onnan kapták a fizetésüket. A tényleges munkaadó felesége főzött nekik egy kondér gulyást, kaptak egy láda sört, és persze vállalati kocsi hozta-vitte őket.

  Ebben az időszakban a legtöbb ember odáig jutott, hogy teljesen természetesnek vette – mert mindenhol ezt látta –, hogyha kellett neki valami otthonra, ami megtalálható volt a munkahelyén, esze ágában sem volt elmenni egy üzletbe és megvásárolni, hanem ha csak tehette, hazavitte, jobban mondva ellopta az adott dolgot. Néha a rendészek elkaptak egy-egy tolvaj melóst, olyankor jegyzőkönyvet vettek fel az esetről. És ez már zsarolási alap lehetett az állambiztonsági szolgálat számára, hogy megpróbálja beszervezni az illetőt, tehát hogy besúgóvá váljon.

  Ezek az évtizedek jelentős romlást hoztak a magyar lakosság erkölcsi színvonalában. A legtöbb ember nemcsak, hogy rendszeresen lopott munkahelyéről, némelyek még üzletekből is – olyanok is, akik rá sem szorultak, és olyan dolgokat is, amelyekre szükségük sem volt –, hanem ezt még csak lopásnak sem tartották, tehát fel sem fogták, hogy bűnt követtek el. Ez utóbbi mutatja elsősorban az erkölcs leromlását. És ez azért volt Kádárék egyik legnagyobb bűne, mert ezzel több nemzedéket fertőztek meg. Az erkölcs általános hanyatlását ugyanis nem lehet egy-kettőre helyreállítani, ahhoz egy egész korosztály lecserélődésére van szükség. És mivel én is részese voltam annak a világnak, és én sem tudtam teljesen kivonni magam az akkor általánosan uralkodó felfogásból, ezért akkori tapasztalataim utólagos átértékelésének nyilván jelentős része van mai szkepticizmusomban.

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat