Endre oldalai

Büszkeségről

(részletek a Gondolkodók alkonya című írásomból)

  Most, a filozófia több, bár korántsem minden tárgykörének az érintése után beszéljünk magukról a filozófusokról. Már az antik filozófusoknak is voltak meglepően figyelemre méltó, de egészen furcsa gondolataik is. Az elsőre példa Démokritosz atomelmélete, ami nagyon sokáig tartotta magát. Az anyag legkisebb egységének oszthatatlanságát csak a 20. század tudománya cáfolta meg. Ugyanakkor a Platón dualista ontológiája (kettős elvű lételmélete) szerinti nézetet – a valódi létezők az ideák, az érzékelhető dolgok csak árnyak – már tanítványa, Arisztotelész sem osztotta, bár a valódi világ-háttérvilág kettősség a mai napig is fel-felbukkan sci-fi történetekben.

  Akár így, akár úgy, a felsőfokú filozófia művelése igen komoly agymunkát igényel. Persze ezt is „ki lehet tanulni”, mint más tevékenységeket. Viszont az is tény, hogy filozofálásból – ritka kivételektől eltekintve – nem lehet megélni. Ezért aztán egyik esetben a filozófusnak akkora vagyonnal kell rendelkeznie, ami feleslegessé teszi számára a kereső tevékenységet – előfordultak a múltban jómódú nemesi családból származó filozófusok is, de ez nem volt jellemző. Egy vagyonos ember ugyanis – egyébként nagyon bölcsen – inkább élvezni akarja az élet örömeit, mintsem megerőltető tanulási és gondolkodási tevékenységgel tölteni az idejét. A másik lehetőség, hogy a filozófusnak más forrásból kell megélnie. Legtöbben éppen átlagosnál nagyobb tudásuk okán egyetemeken oktattak és/vagy egyéb szellemi tevékenységet folytattak. Ugyanakkor a magas szellemi követelmény miatt nagyon kevesen jutottak filozófiájukban igazán kimagasló szintre, különleges, egyéni eredményekre.

  Természetesen a filozófusok nagyon is tisztában voltak szellemi magasabb rendűségükkel, kivételes észjárásukkal. De épp emiatt azzal is, hogy ezt nem hozhatják nyíltan embertársaik tudomására. Az ilyesmi ugyanis természetes irigységet szül, mivel senki sem szereti, ha butábbnak tartják őt másoknál. Emellett pedig állami és hivatali elöljáróik komolyan árthattak volna nekik, mellőzést és egyéb hátrányokat szenvedhettek volna el emiatt – ami amúgy is gyakori az élet sok területén. Úgyhogy csak az olyan, extrém és impulzív személyiségű gondolkodó mert nyíltan véleményt nyilvánítani embertársairól, mint Nietzsche. Az ő „emberfeletti ember”-ében, aki minden hagyománnyal és megszokással szakít, részben saját elképzelt önmagát mutatta meg, részben pedig a modern idők művészét, aki teljesen új világot alkot. Maga Nietzsche viszont belebukott saját sorsának alakításába, életét elborult elmével fejezte be.

  Nietzsche gondolata, az „emberfeletti ember” motívuma azóta is jelen van világunkban. Már a náci Németország fajelmélete is – amelyben az emberi rasszok közötti nemcsak fejlettségbeli, hanem képességbeli különbségeket is próbálták tudományosan igazolni – erről a tőről fakadt. De nem csak a nacionalizmus, hanem minden más ideológia, amely meg van győződve a maga feltétlen és egyedüli igazáról, ha nem is hirdeti nyíltan, de a híveinek azt sugallja, hogy ők a többiek felett állnak, mert rajtuk áll az emberiség sorsának jobbá tétele. Mi ez, ha nem a kivételezettség tézise. Ahogy egyébként sokféle emberi közösségben – vallásoknál, szektákban, politikai, gazdasági, katonai stb. egységekben – tartanak rendszeresen összetartást erősítő összejöveteleket, ezeken gyakran szerepet kap a tagok különlegességének, másoktól való pozitív eltérésének a taglalása.

  Újabban a szuperhősös történetek terjednek eszméletlen sebességgel.(...)

  Én ilyenkor mindig megkérdezem magamtól, hogy miért. Miért kell ennyi szuperhős, ennyi szuperember? Az egyik válasz az, hogy azért, mert már nincs vallás. A vallási hívők számára csak egy szuperhős létezik: Isten. A hitetlenek között, vagy ha éppen hitetlenekké akarjuk változtatni az embereket, akkor az egyik megoldás, hogy sok emberfeletti, mintegy isteni hatalommal bíró lényt mutatunk nekik, mondván: látjátok, nem kell istennek lenni ahhoz, hogy ezt vagy amazt megtegyük. Akár még önmagatokat is felruházhatjátok isteni hatalommal.(...)

  Ahogy följebb már írtam, az ember lusta lény. Ha nem muszáj, nem cselekszik. És itt a másik lehetséges válasz a „miért” kérdésre: azért van a tökéletes képi világú mesefilmek és játékok áradata, gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt, hogy ne is gondolkodjanak. Hogy minél kevésbé vegyenek tudomást az őket körülvevő valóságról, és ha mégis ki kell bújniuk a látszatvilágból, minél hamarabb meneküljenek oda vissza. Mert ezekben a fantáziavilágokban egy időre bárki szuperhőssé válhat, vagy szupergonosszá, ha éppen úgy tartja kedve. Fizikai veszélyek nélkül megtehet olyanokat, amiket a valódi világban nem. Ugyanakkor mentális hatások jócskán érik mind a nézőt, mind a játékost. Hormonok szabadulnak fel, amelyek befolyásuk alá vonják az illetőt. És ezek hatására egy idő után sokan függővé válnak, ugyanúgy, mint a különböző drogoktól. Ettől a pozitív érzést nyújtó világtól egyre nehezebb elszabadulniuk. De ha kibújnának belőle, ha meglátnák és átgondolnák az őket körülvevő, egyáltalán nem olyan csodálatos világot, talán még tiltakozni is kezdenének, amit persze uraik nem vennének szívesen. Mert valójában ezek a vezetők, inkább úgy mondhatni, „befolyásolók” az igazi felsőbbrendű emberek. Ők igazán annak érezhetik, és bizonyosan érzik is magukat. Még nem fordult elő az emberi történelem során, hogy ilyen kevesen ilyen sokakra ekkora befolyást gyakoroltak. Nem csak egy-egy nemzetre, hanem népeken, kontinenseken átívelően, emberek tömegének sorsára is komoly hatással bírhatnak. Ez olyan érzés lehet, amit hétköznapi ember el sem tud gondolni. Ha az egyszerű filmnézést vagy videójátékozást drogozáshoz hasonlítottam, milyen lehet ez? Aki megtapasztalta a földöntúli hatalomnak ezt a csodás érzését, az nyilván minden áron meg is akarja őrizni.

  Az a legszomorúbb, hogy ezek a „szuperemberek” semmivel sem különbek, mint az „átlagemberek”. Nem is jobbak, nem is okosabbak, nem is becsületesebbek. Ugyanúgy megvannak a saját korlátaik, mint mindenki másnak. Csak éppen a hangjuk messzebb hallatszik és több emberhez jut el. Ezért lehetnek ők a befolyásolók, a többiek pedig a befolyásoltak.(...)

  Visszatérve a filozófusokra: mivel nem mondhatták ki nyíltan saját gondolkodásbeli magasabb rendűségüket, írásaikban és előadásaikban más módszerhez kellett folyamodniuk. Ez pedig az egyedi nyelvezet. Természetesen minden szakmának és sok egyéb tevékenységnek is megvan a saját kifejezéstára, de a filozófiáé ezen belül is egyedi. Egyrészt jónéhány latin, vagy latin eredetű kifejezést használnak, ezekkel viszont sok esetben speciális filozófiai értelmezéseket jelölnek. Ahogy van „orvosi latin”, „jogászi latin”, úgy van „filozófusi latin” is. De mivel filozófusok jóval kevesebben vannak, mint orvosok vagy jogászok, – vagy más latin vagy egyéb idegen kifejezéseket használó szakterületek művelői –, ez a latin nyelvezet is sokkal kevésbé elterjedt. Mindezeken felül pedig egyes filozófusoknak saját kifejezéseik is vannak, olyan szavak, összetett és többszörösen összetett szavak, melyeket előttük nem használt senki, vagy ha használtak, akkor más értelemben. Leginkább a művészek, főleg a modern művészek egyedi kifejezésvilágához lehet ezeket hasonlítani. Úgyhogy ha valaki ilyen filozófusok műveit olvassa, meg kell ismernie és memorizálnia ezeket az egyéni kifejezéseket. Nemcsak „filozófusiul” kell tudnia, hanem „kantiul”, „hegeliül”, „heideggeriül”, stb. Később ezeket a kifejezéseket átveszik az adott filozófus követői, idővel bekerülhetnek az általános „filozófiai szótár”-ba.

  A filozófusok ilyen módon tudják megmutatni különlegességüket, azt, hogy büszkék tudományukra. Persze a büszkeség jellegzetes és általános emberi tulajdonság. Ugyanakkor már az állatvilágban is fellelhetőek a gyökerei. Például az az állat, amelyik a rangsor elején áll, vagy amelyik győzött egy párviadalban, annak a viselkedésén, a mozdulatain sok esetben látszik egyfajta méltóság, amely lehet az emberi büszkeséggel rokon vonás. Az emberi világban pedig sok dolog okot adhat a büszkeségre. Nemcsak az erejére, nemcsak az eszére, tudása különlegességére lehet büszke valaki, de a legegyszerűbb dologra is, mondjuk egy vízvezetékszerelő ugyanolyan büszke lehet elvégzett munkájára, mint egy professzor egy jól sikerült előadására. És, ha már ennél a példánál akarok maradni, egy vízszerelő is tud mondani olyan kifejezéseket, amelyeket szakmáján kívül nem sokan értenek. Azt is hozzá kell tennem, hogy mindenki, aki az élet szinte bármely területén elsajátít valamit, szinte spontánul belekerül az arra a közegre jellemző nyelvi egységbe is. Az aztán az egyéntől függ, hogy a speciális kifejezéseket csak szükség szerint, vagy szükségtelenül is, szaktudása hangsúlyozására használja. Én, aki többnyire kényszerből sokféle szakmába belekontárkodtam, így meg kellett ismernem részben azok egyedi kifejezéseit is, bár megértem a dolog emberi oldalát, kissé mosolygok magamban az ilyesfajta kivagyiságon.

  Visszatérve az eredeti gondolathoz, ahonnan szokásom szerint újra elkanyarodtam, a bölcselők is nagy többségben büszkék voltak elgondolásaikra. Volt, aki visszahúzódó életet élt, volt, aki imádta a nyilvánosságot, de egyként büszkeséggel töltötte el őket, hogy gondolkodásban messzebbre jutottak, mint legtöbb kortársuk.

  Ezen kívül abban is általánosságban megegyeztek, hogy legmagasabbra a saját tudományukat tartották. Persze ez sem egyedi dolog, sokan vannak olyanok, akik saját szakmájukat, szakterületüket tartják a csúcsnak. A középiskolában, év elején jellemző volt, hogy a tanárok feldicsérték saját tárgyukat. Mi magunkban csak vigyorogtunk, amikor már a harmadik-negyedik tanár is azt magyarázta, miért az ő tantárgya a legszebb, a legjobb és a legfontosabb az összes közül.

  Úgyhogy a filozófusok számára is a világ első számú tudománya a filozófia, amely szerintük minden más tudomány alapja kell, hogy legyen. Ezt sokan részletesen ki is fejtették írásaikban. Ezen kívül az ismertebb bölcselők tovább is fejlesztették elődeik tanait, illetve részben vagy egészben igyekeztek megcáfolni azokat. Ezért aztán ők nem csak egynek tartották magukat a többi közül, hanem a legjobbnak, annak, aki a legnagyobb igazságokat mondja ki a világról. Azonban minden filozófus a saját korának embere is volt, tehát csak annak megfelelően tudott gondolkodni, ahogy az abban a korban lehetségesnek bizonyult. A társadalmi és a tudományos változások pedig alapvetően hatottak a filozófusokra, a filozófiára is. Így korunkban, amelyet egy általam olvasott filozófiatörténész „a sokirányú filozófia” korának nevezett, valóban sok mindenről és sokféleképpen lehet gondolkodni. Én viszont azt teszem hozzá ehhez, hogy éppen a tudomány fejlődése miatt sok mindenről nincs értelme gondolkodni, olyan területek kérdéseiről, amit a szaktudósok jobban ismernek.

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat