Második rész, amiben főleg az ideológiákról lesz szó

 

Az ideológiák eredetéről csak annyit, hogy Platón ideatanában gyökereznek. Nagyon leegyszerűsítve a dolgot: Platón szerint az érzékletek, mivel egyéniek és tökéletlenek, nem adják vissza a dolgok valódi képét. A valódi világ viszont tökéletes, és ebben a tökéletes világban lévő dolgokat nevezte ideáknak. Az ideatannak a későbbi történelemben is voltak hívei. Az ideológia, tehát az ideák tudománya szintén a tökéletességet keresi, méghozzá a tökéletes emberi világot. Ezt a tökéletes világot azonban a különböző ideológiai irányzatok más-másképpen képzelik el; eleinte elméletben, a 19. századtól egyre többen a gyakorlatban is tesznek ezek megvalósításáért. A két fő irányzat egyike a minél nagyobb fokú emberi egyenlőségben látja az ideális társadalomhoz vivő utat, a másik az egyén minél kiteljesedettebb szabadságában véli meglelni ugyanezt. Ezeken kívül megtalálható még világunkban a – régebbi gyökerű, de tudományosan szintén a modern korban kidolgozott – nemzetben való gondolkodás eszméje is.

Ennek megfelelően a közelmúltban és jelen korunkban három fő ideológia uralja a közgondolkodást: a szocializmus, a liberalizmus és a nemzeti, más néven nacionalista nézet.

 

A szocialista, és az ebből keletkezett legkülönbözőbb irányzatok: kommunista, marxista, anarchista, keresztény-, vagy éppen nemzeti szocialista (igen, a német „náci” párt nemcsak nevében volt szocialista, hanem tevékenysége is hasonlított a szocialista-kommunista diktatúrák gyakorlatához, ahogy minden más erőszakosan terjesztett eszme gyakorlati alkalmazásához is); tehát ennek az ideológiának a legfőbb elve, mondhatni jelszava az emberek közti egyenlőség. Mi ezzel a probléma? Az már elcsépelt érv, hogy az emberek nem egyenlőek, és soha nem is lesznek azok. Tágítva a kört, az egész élővilág az egyenlőtlenségre épül. A legegyenlőbb élőlények az egysejtűek, de még ezek sem – lehetnek bár egyformák – teljesen egyenlőek: az egyik környezetében jobb körülmények és több tápanyag található, mint a másikéban, így az egyik könnyebben tartja fenn az életműködését és gyorsabban szaporodik, mint a másik. Az ezeknél bonyolultabb szervezetek közti különbség csak egyre nagyobb. Mondhatni, minél összetettebb egy élőlény, annál nagyobbak a fajon belüli különbségek. A kiválasztódás úgy zajlik, hogy a körülményekhez legjobban alkalmazkodni tudók, a legjobb vagy legszerencsésebb tulajdonságokkal rendelkezők maradnak életben és szaporodnak. Tehát éppen a különbözőség biztosítja a faj továbbélését, fejlődését. A különbözőségtől, az eltérésektől lett ilyen sokrétű a földi élővilág, amilyennek ma ismerjük.

Ha most az embert, mint fajt nézzük, az ember elterjedt a bolygó nagy részén, tehát hatalmas az alkalmazkodóképessége, ennek megfelelően a különbözősége is. De még ha az azonos területen élőket nézzük, akkor is óriási különbségeket láthatunk közöttük. És nem csak a külső, hanem a belső tulajdonságaikban is. Az egyik tanulékonyabb, a másik kevésbé, az egyik szorgalmasabb, a másik lustább, az egyik fürgébb, a másik lassúbb, és még sorolhatnám. Még genetikailag sem vagyunk azonosak, tehát a gének által meghatározott tulajdonságaink is különböznek valamennyire. Az egyéni nevelődés, a különböző környezet, a különböző családtagok, akik mind befolyásolják a tulajdonságok, képességek, készségek kialakulását, amelyek megszabják az egyéniséget, ezek természetesen még növelik a különbségeket.

Mindezeket a különbségeket hogyan lehetne egyenlősíteni? A lassúból testedzéssel csak bizonyos mértékig lehetne gyorsabbat, a butából tanítással valamivel okosabbat fejleszteni. Ahogy a törpéből nem lesz kosárlabdázó, a nehéz felfogásúból sem lesz zseni. Az egyenlőséghez egy bizonyos pontnál jobban közelíteni már csak korlátozással lehet. Tehát a jobb képességűeket kell visszafogni, hogy ne érhessenek el kiválóbb eredményeket, mint legfeljebb a középszerűek. Ezt a módszert alkalmazta a gyakorlatban országunk az úgynevezett „Kádár-rendszerben”, a szocialista ideológia uralkodó időszakában. Vezetőink középszerűek voltak; elsősorban az ideológiai megfelelés számított, nem a kiváló szakirányú képességek. A kiváló képességűeket pedig korlátozták. Egy középszerű vezető annyira azért nem ostoba, hogy nálánál rátermettebb beosztottakat alkalmazzon, akik veszélyeztetik a pozícióját. Ehhez járult még hozzá a túlzott mértékű központosítás, a magánszektor – és az azt finanszírozni hivatott tőke – szinte teljes hiánya. Így az egész rendszer a középszernél feljebb nem juthatott. És mivel az egyéni ötletek, eredeti elképzelések megvalósítása a fejlődés legfőbb motorja, a kiváló képességűek, a zsenik korlátozása a fejlődés nagy fokú visszaesését hozta magával. Akik kiválóbbak voltak az átlagnál, azok nagyrészt nem bontakoztathatták ki képességeiket; vagy elhagyták az országot, vagy beleszürkültek a középszerbe, vagy lezüllöttek, reményvesztett alkoholisták, esetleg öngyilkosok lettek. Ennek az eredménye volt előbb az a stagnálás, a feltételek nehezedése következtében pedig az a pénzügyi-gazdasági csőd, amely azt a korszakot jellemezte.

Általánosságban a kiválóságok visszafogása, korlátozása azok kiábrándulását, depresszióját, szembenállását eredményezi. Az ilyen rendszer pont önmaga fejlődését, megújulási képességét veszíti el; azt az egyik fő tulajdonságot, amivel az ember kiemelkedett az állatvilágból. A teljes egyenlőség – ami egyébként is lehetetlen – a fejlődés minden esélyének az elvesztésével járna; a baktériumok szintjére süllyesztené a társadalmat; magyarán ez az út járhatatlan.

 

De mi a helyzet a manapság leginkább és legagresszívabban terjeszkedő liberális világnézettel? A liberalizmus legfőbb jelszava, mottója a szabadság, a minél kiteljesedettebb emberi szabadság. Ez is kiváló jelszó, de mi a valóság.

A valóság az, hogy az egyik ember szabadsága nem korlátozhatja a másikét. Ha például valaki hangoskodni szeretne, az elvileg jogában áll, mert ez az ő szabadsága. De ha ezzel egy másikat zavarna, akkor az ő szabadságát korlátozná, ezért máris tiltani kellene. Valakinek tehát mindenképpen sérülne a szabadsághoz való joga. Hasonló eseteket pedig – már csak az emberi tevékenységek rengeteg fajtája miatt is – ha kicsit utánagondol, bárki számtalant találhat, és ezek mindegyike valamilyen szabályozást igényel. Tehát valójában minél több a szabadságjog, annál több szabályra van szükség; paradox módon minél nagyobb a szabadság, annál több a korlátozás, tehát annál kevesebb a szabadság.

A társadalmi valóságban, a gyakorlatban a liberalizmus párhuzamosan fejlődött ki a kapitalizmussal; mintegy annak a melléktermékeként. A kapitalizmus nyertesei egyben a liberalizmus legkövetkezetesebb támogatói. Nem véletlenül. Az emberek szabadságjoga egyértelműen vagyoni és hatalmi helyzetüktől függ. A gazdagabb és hatalmasabb több saját jogot szerezhet meg, vagyis másoknak több jogát sértheti meg. Az eredeti példánál maradva, a gazdag és befolyásos ember vásárolhat magának akkora területet, ahol nem zavar másokat a hangoskodásával. És ha mégis feljelentenék, korrumpálhatja a rendőröket, ügyvédeket fogadhat saját védelmére, vagy éppen megfenyegettetheti a feljelentőt. Szinte nincs olyan ember, aki ellen nem követtek még el törvénytelenséget, vagy legalábbis etikátlan cselekedetet, és kénytelen volt eltűrni, mert tudta, hogyha tiltakozna, biztosan ő húzná a rövidebbet. Összefoglalva: a liberalizmus a gazdagok és befolyásosak jogérvényesítését segíti a többiekkel szemben. Csak olyan helyeken népszerű, ahol a társadalom nagy része olyan jómódban él, amivel meg van elégedve, és eltűri mind a hatalmon lévők kivételezettségét, mind a dologtalanok támogatását. Jelenleg elég kevés ilyen hely található Földünkön.

 

Az előbbiekből az következik, hogy önmagában sem a szocialista, sem a liberális eszmét nem lehet megvalósítani a jelenlegi emberi világban. A szocialista eszme, tehát az egyre nagyobb egyenlőség felé haladás egyre nagyobb visszafogását, korlátozását jelenti az igazán önálló, független gondolkodású személyeknek, azoknak, akik leginkább előbbre viszik a világot, akik újabb és újabb dolgokat találnak ki vagy fel. Végső soron tehát éppen a haladást fékeznék, netán állítanák meg vele. A liberalizmus mérhetetlen kiterjesztése pedig azért nem lehetséges, mert számtalan dolog van világunkban, amit nem egyformán ítélünk meg. Ami az emberek egy részének kívánatos, az más részüknek zavaró, kellemetlen. Ezért minden ilyen dologra szabályozást kellene érvénybe léptetni, ami így magát a liberalizmus kiterjesztését akadályozná. Előbb a zsúfoltságot és a szegénységet kellene megszüntetni, ami a jelenlegi viszonyok között csak nagyon-nagyon távoli célként képzelhető el.

Ha mégis ezekben a baloldali eszmékben gondolkodunk, akkor csakis mindkettő, tehát a szocialista és a liberális eszme bizonyos elegyítését lehetne elképzelni. Az emberek fejébe el kell ültetni a szociális együttérzés gondolatát, tehát hogyha az állam kiszolgáltatott, hátrányos helyzetben lévő személyeket támogat, akkor ezt elfogadják, és ne irigységként csapódjon le bennük. Ehhez viszont szükség lenne a társadalom nagy részének olyan anyagi jólétére, amelyben ez az irigység fel sem merül. Ettől pedig jelenleg a társadalmak többsége igen messze van. Az egyéni szabadság, tehát a liberális eszme alapköve pedig mint láttuk, szintén nem független az anyagi helyzettől. Minél gazdagabb valaki, annál nagyobb szabadságot tud „megvásárolni” magának, annál inkább áthághatja a szabályokat, ezért annál nagyobb híve lehet a liberalizmusnak. Így ez is csak a jelenlegi emberi világ elenyésző része számára előnyös. Hogy ez növekedjen, ahhoz a szegényebbek kiszolgáltatottságát kellene csökkenteni, tehát egyre több olyan példát kellene mutatni, amelyekben a szegényebbek jogai nemcsak a paragrafusok szerint, hanem a valóságban is érvényesülhetnének a gazdagokkal szemben.

Ráadásul egyik eszmét sem lehet sematikusan alkalmazni. Folyamatos ellenőrzés alatt kell tartani, és szükség szerint, a mindenkori állapotnak megfelelően, dinamikusan változtatni kell rajta, hol szigorítani, hol enyhíteni. Ha az egyenlőséget növelnénk túlságosan, az – mint láttuk – a fejlődés, a haladás visszafogásához vezetne. Ha pedig az egyén szabadságát – ami tulajdonképpen a gazdagok szabadságát jelenti – hagynánk erősebben kibontakozni – amit egyébként a kapitalista viszonyok támogatnak –, abból nagy fokú társadalmi elégedetlenség származna. A legtöbb politikus számára egyik út sem lenne igazán megfelelő. Az első esetben elvesztenék a tőkés elit támogatását – amely a hatalomba segítette őket, és amiből valójában élnek –, a második esetben viszont a szavazók bizalmát, ezzel együtt látszólagos hatalmukat veszítenék el. (Valódi hatalmuk amúgy sincs, azt az őket pénzelő, háttérben maradó „elit” gyakorolja.) Ezért van az, hogy a mai nyugati világban alig van nagy formátumú politikus; főleg azok vállalnak politikai szerepet, akik nagyon jól tudják és el is fogadják, hogy csak epizodisták lehetnek, és bármikor kiírhatják, félretehetik őket. Persze akik jól viselkednek, azok politikai pályájuk lezárulta után is jövedelmező állásokat kapnak; ezért is nevezik őket megélhetési politikusoknak.

Emellett az egyes területeken más-másképpen kellene az eszméket a gyakorlatban alkalmazni; szegényebb helyeken nagyobb szociális gondoskodást kellene az előtérbe helyezni, gazdagabb területeken nagyobb teret kaphat az egyéni kiteljesedés támogatása. Ez kissé anarchikus gondolat, azzal a különbséggel, hogy ezt nemcsak az államhatalom lerombolásával, hanem az állam erőforrásainak az átcsoportosításával is meg lehetne tenni.

Egy rövid közbevetés: kizárólag baloldaliként emlegetni a szocialista és a liberális eszméket helytelen, hiszen a konzervatív és Istenhívő embereknek is lehet szociális érzékenysége, valamint az emberi szabadságjogoknak is lehetnek támogatói. Pontosan a keresztény vallás az, amely manapság az örök emberi történeteken, példákon keresztül ilyesfajta irányokba próbálja terelni híveit. A baloldal agresszív, hatalomvágyó viselkedésével próbálja elhitetni, hogy ezeknek az általuk haladónak kikiáltott – valójában az emberi társadalmakban régtől fogva jelen lévő – eszméknek ők a kizárólagos letéteményesei.

Visszatérve most a valójában egymással ellentétes, legalábbis egymást egyértelműen korlátozó két eszme szellemének és arányának folyamatos variálására: ehhez a társadalmak olyan nagy fokú ellenőrzésére és befolyásolási lehetőségére volna szükség, amit úgy lehetne megfogalmazni, mint valamiféle jóléti-kényelmi szellemi rabságot. Ugyanis csak ebben az állapotban lehetne elvárni a társadalmak tagjaitól, legalábbis nagy többségüktől a feltétlen elfogadást és engedelmességet. Ez pedig egy olyan antiutópisztikus rendszert eredményezne, ami éppenséggel szembemegy nemcsak a liberális eszmével, hanem a józan gondolkozással is.

 

Az ősemberi múltunkból fakadó csoportkötődés olyan hatalmas közösségek esetében, mint egy-egy nemzet, már kevéssé hatásos. Ezért kellett kidolgozni olyan ideológiát, amely egy adott nép, egy adott ország lakóinak az összetartozását erősíti. Így jött létre a múltban gyökerező, de a jelenlegi tudományos álláspont szerint a modern világban kialakított nacionalista ideológia. A tömegkommunikáció fejlődésével párhuzamosan ezt is folyamatosan sulykolták-sulykolják az emberek fejébe, ugyanúgy, mint az összes többit. Könnyű belátni, hogy ennek az eszmének a gyakorlati alkalmazása ellentéteket okoz a különböző nemzetek között, hiszen a saját nemzet pozitív tulajdonságait, kiválóságát hangsúlyozza, esetenként szembeállítva azokat más népek kevésbé előnyös tulajdonságaival, rossz szokásaival. Természetesen lehet, van együttműködés különböző nemzeti beállítottságú vezetők által irányított államok között, ez azonban csak addig terjedhet, amíg az adott állam érdekei nem kerülnek veszélybe. Az ellentétes érdekek szembenálláshoz vezetnek.

Ennek ellenére a világban létrejött államok döntő részben máig is nemzeti politikát folytatnak. Itt Európában a római kor után létrejött kisebb-nagyobb országok történetéből látjuk, hogy hol szövetségeket kötöttek, hol háborúskodtak egymással, aszerint, ahogy érdekük – vagy uralkodóik érdeke, kénye-kedve – kívánta. Ez a tulajdonképpeni folyamatos versengés állandó fejlődést is eredményezett, hisz akik valamilyen okból lemaradtak, akár társadalmi, akár gazdasági, akár technikai téren, azok annyira háttérbe kerülhettek, hogy ez a hátrány szinte behozhatatlan lett; lásd Magyarország törökök elleni harcaival, majd megszállásával kezdődött, a mai napig is tartó korszakát.

 

Közbevetés történelemről, eltérő látásmódról és egyebekről

 

Ha nagy vonalakban ismerjük a magyar történelmet, kiszámolhatjuk, hogy az elmúlt ötszáz évből nagyjából 430 évig Magyarország idegen megszállás alatt állt. Tehát tulajdonképpen gyarmatként funkcionált. Voltak itt törökök, osztrákok, egy ideig még németek is, a közelmúltban pedig oroszok. Így a magyarok meg is szokhatták volna az alávetettséget. És mindig volt a magyaroknak egy része – a kisebbség –, aki igyekezett kiszolgálni az éppen aktuális gyarmattartókat. Ahogyan az más gyarmatoknál is lenni szokott. A gyarmattartók ugyanis előszeretettel toborozzák a megszállt területekről a rendfenntartókat és a kishivatalnokokat. Csak a vezetők és a kiképzők érkeznek békeidőben a hódítóktól; ők se szeretnek idegenben szolgálni; leginkább a meggazdagodás vágya vagy a gyorsabb előmenetel reménye hajtja azokat, akik ezt önként, nem pedig parancsra vagy büntetésből teszik. Úgyhogy mint más gyarmatokon, itt is voltak, akik együttműködtek a megszállókkal, néha meggyőződésből, de leginkább a saját haszon reményében.

Akik háborút indítanak, elfoglalnak idegen területet, megszállnak más népeket, azoknak szokásuk, hogy megmagyarázzák, megideologizálják tettüket. Ez amolyan általános szokás az önmagukat kulturáltnak tartó emberi társadalmakban. Még a törökök is írattak annak idején egy „Tárih i Üngürüsz – A magyarok története” című irományt, amelyből a sok zavarosság mellett az is kiderül, hogy a török és a magyar testvérnépek, így ők valójában nem is megszállók, hanem csak vendégségbe jöttek rég látott rokonaikhoz. És mint tudjuk, olyan jól érezték magukat, hogy százötven évig haza se mentek. Így aztán azoknak, akik a megszállókat kiszolgálták – a mondhatni kollaboránsoknak –, mindig volt ideológiai alapjuk tettükre. Itt kell megjegyezni, hogy a magyarországi baloldal, amióta csak létezik, szinte mindig az éppen aktuális gyarmattartó kiszolgálója volt, részben az azok által sugalmazott internacionalista ideológia okán, meg persze egyéni haszna miatt is.

Viszont a magyarok többsége sosem volt kollaboráns, a gyarmattartók, vagy ahogy mostanában fogalmazhatunk, a Magyarországot gyarmatként kezelők, a magyarokat lenézők, megvetők kiszolgálója. Még ha nem is lehetett nyíltan megtenni, magukban akkor is gyűlölték az idegen elnyomókat. Mihelyt pedig lehetett, amikor a megszállók kivonultak vagy éppen kiverték őket, gyorsan megerősödött a nemzeti érzés, ha ideológiailag nevezzük, a nacionalizmus hazánkban. És ezért nincs esélye a magyar baloldalnak demokratikus körülmények között huzamosabb ideig hatalmon maradnia, mert a társadalom nagy része nem támogat egy idegen érdekeket képviselő hatalmat. Itt a baloldal mindig külső támogatással, vagy erőszakkal, vagy csalással, vagy nagy fokú befolyásolással, illetve ezeknek a keverékével került hatalomra.

Persze, mivel egy ideig nőtt és egyre többek számára megszokottá vált az anyagi jólét, amely folyamat pár éve – főleg, de nem kizárólag külső körülmények hatására – a visszájára fordult, ezért egyre népszerűbbek lettek a baloldalinak mondott, elsősorban liberális eszmék, főképp a fiatal, sikeres, de tapasztalatlan nemzedék körében. Ők nem élték át személyesen a kívülről jövő erőszakos elnyomást. Az eszméknek csak a vonzó mázát látják, és természetesen szeretnének élni a liberalizmus kínálta egyéni lehetőségekkel, változatos tanulmányokkal, kedvezőbb állásokkal, könnyebb megélhetéssel. Ezért aztán változhat a helyzet, az eszmével együtt a külső befolyás is nőhet. Hogy aztán ez a komoly anyagiakkal megtámogatott és manapság ráadásul részben nemzetinek álcázott befolyás eléri-e azt a szintet, hogy átvegye a hatalmat, és ha igen, mikor és meddig, ezeket most még nem lehet tudni.

 

Nyugat-Európában más a helyzet. Ott egyrészt a polgárok nagy része már egy ideje elég jómódban él ahhoz, hogy meggyőzhető arról, hogy adójával, esetleg adományaival támogassa szegényebb polgártársait, illetve befogadja az elmaradottabb területekről érkezőket. Másrészt pedig ott a baloldali eszméket nem fegyverrel, erőszakkal terjesztették, ezért azok sokak, főleg számos értelmiségi számára már jó ideje töretlenül népszerűek. Így ők sokkal kevésbé látják át, hogy az Egyesült Államok tulajdonképpen őket is alávetettjének, gyarmatának tekinti.

Az is tudott, hogy a nyugat-európai országok nagy része gyarmattartó volt, tehát régóta a másik oldalon állnak, mint mi. Ez természetesen más látásmódot is jelent, a gazdag felsőbbrendűek látásmódját, szemben a mi alávetett szemléletünkkel. A nyugati világban már jó ideje jelen vannak olyan, általában gazdagságba született és egész életüket jómódban élő emberek, akik mintegy apostolként hirdetik világmegváltó, döntően liberális és szociális eszméiket. A közönségesebb, mondhatni átlagemberek általában megelégednek azzal, ha kicsivel jobban, könnyebben tudnak élni, nekik ez elég. A gazdagnak születettek viszont azt veszik természetesnek, hogy ők a vezetők, ők szabják meg a többieknek az irányt. És az ilyen emberek hangját manapság jobban fölerősítik a médiumok. A magukat különlegesebbnek tartó emberek pedig, ha már egyszer meggyőzték magukat – vagy meggyőzték őket – valamiről, makacsul ragaszkodnak hozzá. Pedig valójában nem különlegesebbek, nem okosabbak, nem szorgalmasabbak másoknál, csak szerencsésebb helyre születtek.

 

(innen folytatódik a második rész)

 

Ott tartottam, hogyha Európában, főleg annak nyugati felében valamilyen területen bármelyik ország fejlődésnek indult, a riválisok igyekeztek mihamarabb átvenni, meghonosítani azt. Ez olyannyira sikerült, hogy a középkor végére ez a térség lett a Föld legfejlettebb régiója, lepipálva az olyan régebbi, nagyobb, korábban erősebb és több tekintetben is fejlettebb országot is, mint a kínai birodalom.

A múlt század közepe tájára a világ globálissá lett, ami azt jelenti, hogy azóta a gazdaságilag, technológiailag és nem utolsósorban katonailag legerősebb államok versengenek a teljes bolygó feletti uralomért. Emiatt a fejlődés fő hajtóereje Nyugat-Európából ezekbe az államokba tevődött át, ezzel magyarázható manapság a nyugat-európai országok nagy fokú egységesedési hajlandósága; ezzel szeretnének ők is újra beleszólni a globális versenybe. De a jelenlegi legerősebb államok is önálló nemzetek, még ha népességük a Föld különböző területeiről származik is. És az itt uralkodó ideológiák is tulajdonképpen a nacionalista ideológia eredői. Annak idején a Szovjetunióban és befolyási övezetében kötelező internacionalista-kommunista eszme valójában az orosz nacionalizmusból és pánszlávizmusból fakadó világhódító szándéknak az elleplezésére szolgáló népszerűsítő ideológia volt. A mai liberális és szintén internacionalista ideológia pedig az Egyesült Államok a világ minél nagyobb részére kiterjesztendő hatalmának eszmei propagandája. Így a mai internacionalistának nevezett ideológiák háttérben mindenütt nemzeti eszmék állnak, csak ezt nem illik kimondani, mert a csatlós, durvábban fogalmazva a gyarmatként kezelt országok lakossága körében jogos felháborodást váltana ki.

Ha a vezetés szempontjából vizsgáljuk meg a dolgokat, amikor egy autoriter vezetésű állam internacionalista irányt követ, akkor a külső, idegen befolyás túlsúlyba kerül, ami nyilván nem jó a lakosságnak. Ha viszont nacionalista irányultságú, akkor az ország egyre több külső ellenséget szerez önmagának. Ha a vezetés demokratikus, tehát ha a különböző politikusok jönnek-mennek, akkor az egyes politikusok rendszeresen rákényszerülnek különböző alkukra, megegyezésekre, így többnyire föl kell adniuk eredeti elveiket, elképzeléseiket, már ha voltak ilyenek. Ezek a politikusok nem az állam irányítását végzik, hanem saját túlélésükért dolgoznak és nagyban befolyásolhatóak más erők részéről. Ez pedig gyenge államot eredményez, amelyet a háttérben maradó, akár külső, akár belső, a tényleges hatalmat gyakorló személyek, szervezetek irányítanak.

Az irányváltásokra jó példa az Egyesült Államok. Itt a túlzott liberalizáció a gazdasági versenyképesség romlását, a külföld felé történő eladósodást fokozza, a túlzott patriotizmus pedig a politikai kapcsolatok megromlásához vezet. És mivel a különböző vezetések felváltva alkalmazzák ezt a két módszert – amíg nem jönnek rá, hogy a kettőt egymást kiegészítve is lehetne –, az ország kormányát vesztett hajóként ide-oda imbolyog. Amikor a Szovjetunió szétesésével az Egyesült Államok időlegesen a globális verseny győztesének érezte magát, rövid időre lanyhult is gazdasági-technikai fejlődése, de mostanra már Kínát tették meg fő vetélytársnak, ami által új gazdasági lendületet remélnek. Csakhogy emiatt a verseny miatt éppen az emberiség számára jelenleg legsürgetőbb, az ipari tevékenység „jóvoltából” kialakult klímaváltozásra adott megfelelő megoldási lehetőségek alkalmazásai kerülnek egyre inkább háttérbe. És éppen jelenleg mutatkozik meg teljes valójában Amerikának az a szűk látókörű, nacionalista politikája, amely csakis saját, önző érdekeinek megfelelően törődik válságokkal, háborúkkal, éghajlati katasztrófával, embermilliárdok sorsával.

 

Összefoglalásul annyit lehetne leírni, hogy a leginkább népszerűsített ideológiák közül egyik sem váltotta be a propagálóik által hozzájuk fűzött reményeket, egyszerűen azért, mert egyik sincs emberekre szabva. Az emberek ugyanis nem ideálisak, nem tökéletesek, ráadásul mindenki különbözik mindenkitől, más-más tulajdonságokkal, vágyakkal, reményekkel. Egy jól sikerült szexuális együttlét nagy részüknek többet ér a világ minden vallásánál és ideológiájánál. Ez pedig egyáltalán nem lebecsülendő dolog, mert ez a természet rendje. És ugyan a csoportba tartozás vágya ott van majdnem mindenkiben, viszont a csoportok áttekinthetetlen sokasága és változékonyságuk, amit a nyugati világban leginkább terjesztett liberális nézetek erősen támogatnak – hozzátéve a devianciák népszerűsítését –; ezek sokak számára inkább elrettentő hatást váltanak ki, mint vonzót. És bár rengeteg dologról, mítoszokról, legendákról, vallásokról, vagy éppen ideológiákról meg lehet győzni az embereket, de amikor egyre többeknek a nyakába szakad a csupasz valóság, akkor – előbb vagy utóbb, persze egyesek sohasem – fognak ráébredni, hogy a világ nem olyan hely, mint a mesékben, ahol a jó mindig legyőzi a rosszat. Főleg, mert jó és rossz között néha nagyon nehéz különbséget tenni, ez sokszor csak a ránk erőltetett nézőponttól függ.

Mai világunk a zavarosság világa. Az eszmék, elképzelések sokaságában elvész az egyes ember, már aki egyáltalában foglalkozik ilyesmivel. Az emberek nagy többsége a minél nagyobb jólét mellett minél biztonságosabb életet is szeretne élni, és ehhez nem érzi szükségét a különböző eszméknek, ideológiáknak, bármilyen gyönyörűek is legyenek. A helyzet bizonytalansága hasonlít az őskori egyezkedési viselkedés időszakaihoz. Csak amíg abban az esetben két, legfeljebb néhány közösség hasonló kultúrelemeiből, mítoszaiból kellett egységes kultúrát teremteni, jelenleg megszámlálhatatlan közösség rengeteg kultúrelemét kellene közös nevezőre hozni. Ráadásul a tudományos gondolkodás megakadályozza vallási elemek befogadását ebbe a lehetséges új kultúrába. Egy, az egész emberiségre kiterjeszthető világnézet, közös erkölcs, azonos normák, egységes kultúra kialakulása jelenleg – bármennyire is erőlködnek bizonyos erők ennek létrehozásán – nyomokban sem sejthető. A világ jelenlegi állapotában éppen az ellenkező irányba látszik haladni. A különböző kultúrájú területek ellentétei fokozódnak. De még a velünk elvileg szövetséges nyugati kultúrából is naponta újabb kultúrelemeket, töredékeket próbálnak ránk erőltetni, ezzel újabb és újabb célcsoportokat – néha egymással homlokegyenest ellentétes irányultságú csoportokat – befolyásuk alá vonni. Persze ez nem azt jelenti, hogy valamikor a jövőben nem lesz ilyen globális eszme, de hogy mikor, és hogy milyen elemekből fog állni, azt ma még lehetetlen megmondani. Csak az a biztos, hogy bármilyen is lesz, az is elsősorban a kiváltságosoknak, az uralkodó kisebbségnek az érdekeit fogja szolgálni. Mert akár tetszik, akár nem, így működnek az emberi társadalmak.

 

Oldal: A humánetológiától az ideológiákig 2.
Endre oldalai - © 2008 - 2025 - endre-oldalai.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat