A humánetológiától az ideológiákig

 

Első rész, amely leginkább a humánetológiáról szól

 

Én magam semmi rendkívülit nem látok abban, ha másoknak a különböző dolgokról nem az a véleménye, mint az enyém. Szerintem ez természetes. Mindenkinek a maga élete. A hatások, amik érik, a személyek, akikkel kapcsolata van, a tevékenységek, amiket folytat mind-mind befolyást gyakorolnak rá. És mivel minden ember más, minden élet is más, természetes, hogy más a nézőpontunk, a véleményünk.

Viszont sok ember nem ilyen. Sokan azt szeretnék, ha mindenkinek, akivel kapcsolatba kerülnek, az övékével azonos, vagy legalábbis hasonló lenne a véleménye. Csodálkoznak, némelyek meg is sértődnek, hogy ez nem így van. Mintha nem fognák fel, hogy más ember, más élet, más vélemény. Jellemző példái ennek egyes politikusok, tágabb értelemben közszereplők viselkedése.

Az eléggé elfogadott hiedelemmel ellentétben nem a politikusok alakítják a világ sorsát. A legtöbb politikus nyilvános szereplései során csak magyarázgatja a népnek – leginkább saját választóinak –, hogy egy-egy személy, csoport vagy esemény, történés miért jó vagy miért rossz. Viszont a legtöbb dolgot többféleképpen is lehet magyarázni; ugyanazt jóra is, rosszra is, és a jót és a rosszat is ki lehet emelni, felnagyítani, vagy éppen ellenkezőleg, kicsinyíteni, jelentékteleníteni. Ilyen módon a politikus a saját szája íze szerint, pontosabban fogalmazva politikai álláspontjának megfelelően magyarázza el a különféle dolgokat, ebben az irányban igyekszik befolyásolni a rájuk hallgató embereket. A politikusok nagy része pedig álláspontját az őt támogató befolyásos személyek és szervezetek nézetei szerint szabja meg.

Viszont manapság már egy átlagembernek is lehetnek olyan tapasztalatai és információforrásai, amelyek révén saját maga is képet kaphat az eseményekről, azok összefüggéseivel egyetemben. Így kialakíthatja róluk a maga álláspontját. Az egyén önállóságát, egyre nagyobb függetlenségét támogató elvek terjedése, és az információs csatornák hatalmas száma és egyre könnyebb hozzáférhetősége elősegíti a tájékozódást. Ugyanakkor az utóbbi meg is nehezíti, hiszen az információk jelentős része szűrt, torzított, befolyásolt formában jelenik meg. Így az egyénnek kell kiválasztania, melyik forrás információit milyen mértékben fogadja el.

Tehát minden embernek meg lehet, meg lehetne az egyéni véleménye. Hogy ez mégsincs így, annak egyrészt az a magyarázata, hogy a legtöbben el vannak foglalva a saját életükkel, napi tevékenységükkel, gondjaikkal, örömeikkel; nincs idejük és energiájuk minden egyes dolognak utánanézni. Ezért inkább elfogadják, vagy úgy tesznek, mintha elfogadnák az általános magyarázatokat, kliséket, még akkor is, ha ez ellenkezik gyakorlati tapasztalataikkal. Itt tehát megjelenhet a kettős gondolkodás; az emberek látszólag elfogadják a politika által sulykolt nézeteket, ugyanakkor a lelkük mélyén érzik, hogy nem minden úgy van, ahogy az a nyilvánosságban megjelenik.

A befolyásolás pedig egyidős az emberiséggel, és a tömegkommunikáció fejlődésével egyre erőteljesebbé és hatásosabbá válik. Csak egy példa; idézet Agatha Christie N vagy M című, 1940-ben játszódó regényéből:

„Fogalmuk sincs arról, hogy milyen hatásos a német propaganda. Valamit megérint az emberek lelke mélyén, talán a sóvár hatalomvágyat. Ezek az emberek készek elárulni a hazájukat, de nem pénzért, hanem valami elmebajos büszkeségből, hogy ők, éppen ők lesznek azok, akik az ország érdekében tesznek valamit. És ez minden országban így van. Ide vezet a dölyfösség és a hiú dicsőségvágy!”

Ezen kívül az is igaz, hogy a legtöbb ember megpróbál hasonulni, beolvadni egy közösségbe, és inkább nem fedi fel valódi véleményét, főleg, ha egy nagyszájú „véleményvezérrel” találkozik. Inkább hallgat, bólogat, megpróbál közös nevezőre jutni az illetővel. Az emberek nagy többsége – persze nem mindenki, mert vannak vehemensebb jellemű emberek és népek is – nem szeret konfrontálódni, tehát konfliktuskerülő. Ez az egyszerű bölcsesség talán több millió éves ősemberi múltunk következménye.

 

A humánetológusok szerint ennek az ősemberi múltnak, az emberré válás folyamatának legnagyobb részében elődeink viszonylag kis közösségekben, csoportokban éltek.

De mivel is foglalkozik a humánetológia? A humánetológia néhány évtizede az etológia mellékágaként alakult ki. Az etológia maga is elég új tudomány, ma elfogadott formájában a két világháború közötti időszakra teszik a kezdetét. Az állati viselkedés tanulmányozásával foglalkozik, fontos hozzátenni, hogy elsősorban az állatok élőhelyén, természetes közegükben mutatott tulajdonságaikkal. Azt figyeli meg, hogy az egyes állatok, illetve állati csoportok hogyan reagálnak különböző hatásokra, eseményekre, ezekben a reakciókban mi a közös és mi az egyedi. Ebből következtethetnek arra, mi genetikai meghatározottságú és mi a szerzett, tanult tulajdonság, képesség.

A humánetológia ezek alapján az emberi viselkedést kutatná. Csakhogy részben ugyanez a tárgya a már régebben létező szociológiának és pszichológiának, illetve az újabban született genetikának is. Úgyhogy ez nem megfelelő meghatározás. A humánetológia sokkal inkább az állati és az emberi viselkedés közti hasonlóságokat és különbségeket vizsgálja és elemzi. Ezen kívül vizsgálja a valószínű genetikai hátteret. Mindezt pedig evolúciós összefüggésbe próbálja hozni, tehát azt kísérli meghatározni, melyik viselkedési tulajdonság, képesség vagy készség a fejlődés milyen fokán jelent meg és genetikailag kimutatható-e. Tehát tulajdonképpen az emberré válás folyamatát kívánja elméletileg modellezni.

Ebből következik, hogy a humánetológia jelenlegi fegyvertára sok elméletből és kevés gyakorlati, kísérleti bizonyításból tevődik össze. Hiszen itt több millió éves folyamatról van szó, amelyről leletek csak nagyon hiányosan és összefüggéstelenül állnak rendelkezésre. Egy csontdarab alapján szinte lehetetlen megmondani, hogyan élt, mivel foglalkozott az adott élőlény. És természetesen épségben lévő genetikai állományt sem lehet kinyerni az ilyen régi leletekből.

Akkor mégis mire alapozzák a humánetológusok állításaikat? Genetikailag a ma élő állatokból és emberekből vett minták alapján lehet azonosságokat és különbségeket megállapítani. Ami pedig az egykori emberi életmódot illeti, bár nagyon elvétve, de még a közelmúltban is találtak olyan embercsoportokat, törzseket, amelyek szinte teljesen el voltak szakadva a mai emberi világtól, a társadalmaktól, ha úgy tetszik a civilizációtól. Az ilyen csoportok viselkedését, kapcsolataikat, viszonyaikat tanulmányozva mintha ősemberi állapotok közé csöppennének a kutatók. Ezekből lehet analógiát felállítani, következtetéseket levonni.

Most pedig következzen a humánetológusok néhány megállapítása, még egyszer hozzátéve, hogy ezek nagyrészt elméletek, bár az előbbiekben említett módszerek segítségével létrehozott, tehát valamennyire megalapozott elméletek. Az egyik humánetológiai alapfeltevés az – amint azt már előzőleg leírtam –, hogy az emberré válás folyamata során őseink szinte kizárólag csoportokban éltek. Ezek egymásba ágyazott közösségekből álltak, a néhány fős családoktól a több száz főt számláló klánokig. A maximális létszám függött a bejárható, tehát uralmuk alatt lévő terület eltartóképességétől, vagyis attól, hogy mennyi élelemforrás volt található az adott helyen, a minimális pedig a csoport védelmi lehetőségeitől, tehát hogy támadás esetén hányan tudják megvédelmezni a csoportot. Mindkét feltétel elég nagy fokú együttműködési készséget feltételez. Ebből következik az – és ez a humánetológia másik alapfeltevése –, hogy az emberi fejlődés során fokozatosan csökkent a csoporton belüli agresszió mértéke. Az állatvilágban ez az agresszió a mai napig is meghatározó; még az egy csoportban élő és időnként közös akciókban részt vevő állatok is, ha egyéni érdekük úgy kívánja, egy pillanat alatt agresszívvé válnak egymással szemben. Csányi Vilmos az emberi viselkedésről szóló könyvében valahogy úgy fogalmaz, hogyha ötven csimpánzt egy autóbuszba zsúfolnának, egyikük sem érné meg a végállomást.

Az emberré válás folyamata évmilliókig tartott; ez számunkra felfoghatatlan időtáv. Volt elég idő az egyre kevésbé agresszív egyedek kialakulásához. Ezt a hosszú korszakot nevezték el a kutatók a csoportorganizmusok korának. Bár ma is nagyon sokféle embercsoport létezik, de az akkori embercsoportok néhány dologban valószínűleg hasonlítottak egymásra. Nem voltak komolyabb rangkülönbségek, csak egyének, akik teljesen betagozódtak a csoportba. Oda születtek, ott élték le egész életüket. Megismerték és elfogadták az adott közösség minden elemét, a gyakorlati tevékenységeket, a szabályokat, a szokásokat, és amikor már a kommunikáció egyre magasabb szintűvé vált – aminek a vége a beszéd, a nyelv megjelenése lett –, a hiedelmeket, a legendákat és a csoport más tagjai által elképzelt dolgokat is. A beszéd megjelenése hatalmas ugrás volt az emberré válás, az értelmi fejlődés folyamatában, mert innentől kezdve már nemcsak a saját gondolataikat ismerhették, hanem társaik gondolataiba, elképzeléseibe, érzéseibe is sokkal részletesebb betekintést nyerhettek, mint korábban bármikor. Ez, a mondhatni mások fejével való gondolkodás az állatvilágban szinte teljesen ismeretlen, csak néhány állatfaj egyes egyedeinél, és általában önös célból fedezhető fel.

Az ember esetében viszont ez egyfajta csoporttudatot vagy kollektív tudatot eredményezett, azt, hogy a közösség bármely tagja megismerhette és továbbvihette, adott esetben továbbfejleszthette a másik, esetleg sokkal korábban élt ős generációk során szavakban és/vagy egyéb kommunikációs formákban átadott gondolatait, elképzeléseit. Ezáltal sokszoros lehetőség adódott a fejlődésre.

Természetesen a csoportorganizmusok korában is voltak téves gondolatok, elképzelések, amelyek adott esetben tévútra vezethettek egy egész közösséget, akár teljes pusztulást is hozva rájuk. Ugyanakkor a csoportok egyre nagyobb száma és sokfélesége miatt más csoportok egyre nagyobb fejlődést mutathattak.

A humánetológusok egy harmadik állítása az, hogy minél inkább összetartó, saját kultúrelemekkel rendelkező volt egy csoport, annál ellenségesebben viszonyult más csoportokhoz. A csoportrivalizálás az állatvilágban is létező tulajdonság, a korai embercsoportok esetében viszont az egyre nagyobb kulturális eltérések miatt ez még fokozottabban nyilvánulhatott meg. Feltehetőleg nagyrészt ennek a következménye, hogy még ma is a csoportok elkötelezett tagjait nagyon könnyű más csoportok ellen hangolni. Ez egészen odáig terjedhet, hogy egyesek a rivális csoport tagjait tiszta lelkiismerettel el is pusztíthatják. Az embereket nagyon egyszerű könnyen elsajátítható módszerekkel befolyásolni, amint azt a történelem során és sajnos a jelenben is számos példa bizonyítja.

Visszatérve az ősemberekhez, ha egy embercsoport túl nagy létszámúvá vált, tehát már nem volt elegendő számukra az adott hely eltartóképessége, két vagy több részre szakadt; az eltávozottak máshol telepedtek le. Hosszú időn, feltehetőleg sok százezer, vagy akár több millió éven át ez nem okozott nagy problémát, mert volt elég szabad terület. Egyszer viszont eljött az az idő – mikor az ősember már belakta a számára élhető térségeket –, amikor elfogytak a szabad vidékek. És ekkortól rendszeres összeütközésbe kerültek egymással a csoportok.

Egyes csoportok viszont – feltehetőleg leginkább olyanok, amelyeknek ősei korábban azonos közösségben éltek, így hasonló kultúrával és nyelvvel rendelkeztek – harc helyett megpróbáltak kiegyezni egymással, természetesen úgy, hogy mindegyik fél a saját közösségének a hasznát tartotta szem előtt. Ezt az időszakot nevezték el a humánetológusok az egyezkedési viselkedés korának. Persze ez a kor különböző helyeken más-más időszakban következett be, úgyhogy nem lehet rá egységes meghatározásokat és szabályokat felállítani. Egy biztos: az egyezkedési viselkedés hatására egyre nagyobb közösségek jöttek létre, ahol már különböző kultúrelemek keveredtek. Ez hozta magával az egységes nagyobb közösségi kultúra megteremtésének az igényét; később, már a társadalmak keletkezésének korában ebből születtek az egész közösség számára kidolgozott kultúrát létrehozó vallások.

A későbbi kultúrák valószínűleg a csoportorganizmusok korát, vagy annak az utolsó időszakát nevezték aranykornak. Ennek az lehet a magyarázata, hogy az egyes személyeknek csak saját kultúrájuk elemeit kellett elsajátítaniuk, semmi mást; ezzel jól megvoltak egész életük során. Nem kellett a különböző csoportok különböző kultúrelemei között választaniuk, válogatniuk. Másrészt pedig nem voltak olyan különbségek a csoporttagok között, mint az egyre nagyobb csoportok létrejöttével fokozatosan kialakuló osztálytársadalmak esetében, ahol a felsőbb osztály tagjai döntöttek az alájuk rendelt emberek szinte egész életéről, beleértve a kötelezően követendő kultúrát is.

 

Az egész életüket egyetlen közösségben, egy kultúrában leélő emberek természetes módon hűségesek maradtak ahhoz a kultúrához, bármilyen szabályok, rendszerek, hiedelmek alkották is azt. Nem is tehettek mást, hisz nem ismertek mást. Még az okosabbak is csak ahhoz a kultúrához tehettek hozzá valamit, azt fejleszthették, amiben benne éltek, gyökeresen újat nem hozhattak létre. Ez így volt az emberiség fejlődéstörténetének nagy részében, de még ma is legtöbben egyetlen kultúrkörben élik végig az életüket. Egy másik kultúrába átlépni, főleg már felnőttkorban, „szocializált állapotban” nagyon-nagyon nehéz.

Amíg őseink kizárólag egymástól elkülönülő kisebb csoportokban éltek – évmilliókon át –, addig nem is volt más életforma, mert nem volt más lehetőség. Azután, amikor a kisebb csoportok alkalmi vagy tartósabb szövetségekre léptek egymással, tehát megindult az egyezkedési viselkedés, majd a társadalmasodás, onnantól ez a helyzet is változott. Egyre többen lettek, akik több kultúrát ismerhettek meg, és már volt választási lehetőségük. Ezzel együtt a bizonytalanság, a zavarodottság is nagyobb lehetett az ilyen átalakulófélben lévő közösségekben. Mert egy nagyobb közösségben, ha azt hosszabb távon is össze akarták tartani, nem célszerű több, egymástól független, így egymással versengő kultúrát fönntartani. Ezért jöttek létre az egyre nagyobb kulturális egységek, amelyeket általában egy-egy vallás fogott össze, és amelyek közül a legelterjedtebbek idővel nemzetek fölötti, általános kultúrává váltak. Az általánosan elterjedt kultúrákban az egyes embernek megint csak nem volt választási lehetősége; azt a kultúrát kellett elfogadnia, amelyikbe beleszületett és amelyikben végigélte az életét, már csak azért is, mert ezek a nagy kultúrák legtöbbször szintén ellenségesek voltak egymással, tehát nemigen volt átjárás közöttük. Így folyt le az emberi társadalmak kora – az utolsó nagyjából tízezer év – történelmének döntő része.

Manapság viszont – úgy az utóbbi százötven-kétszáz évben – egyrészt a vallás háttérbe szorulásával, másrészt a legkülönbözőbb ideák, ideológiák, elképzelések megjelenésével teljesen megváltozott a helyzet. Mintegy a visszájára fordult, mondhatni a ló túlsó oldalára kerültünk. A mai ember számtalan kultúratöredék közül választhatja meg a neki legjobban tetszőt, keverheti, kombinálhatja őket, saját kultúrát is kialakíthat, amit megpróbálhat elterjeszteni; ha elég szép számú követőhöz el tudja juttatni, biztosan lesznek hívei. Ez egy elég zavaros és egyre zavarosabbá váló időszak, amelyből még nem látszik kiút. Vannak, akik az egész emberi világra kiterjeszthető, globális kultúrát, eszmerendszert próbálnak elterjeszteni, de ez éppen a jelenlegi zavarosság miatt nehéz.

Természetesen a ma élő emberek nagy része is – úgy, mint a múltban bármikor – egyértelmű, megfelelően szabályozott életre vágyik. Ezért aki teheti, részévé válik egy, vagy akár több csoportnak is, elfogadja annak elveit, normáit. Azonban a mai világ ennek is ellene dolgozik; a csoportok maguk is képlékenyek, szabályaik, normáik változnak. Egyre többen vannak, akik pusztán alkalmi szövetségeket kötnek, csak addig lépnek be valahová, amíg valamilyen hasznot remélnek tőle. Ezért még a kisebb csoportok is – akár még a családok is – változó összetételben, változó körülmények, normák között léteznek. Egyre nehezebb ebben a világban bármilyen közösségben állandó biztonságot találni. Így lehetséges, hogy egyre többen úgynevezett „egyszemélyes csoportot” alkotnak, amelyben kizárólag ők vannak, és – Csányi Vilmos szavai szerint – csak önmagukhoz hűek. A tagok viszonya a csoporthoz silányodott; a teljes odaadástól, önfeláldozástól az egyezkedési viselkedésig, alkalmi megállapodásokig, bármilyen forma lehetséges.

Ilyen értelemben én is – főleg gyerekkori körülményeim és ezek hatására kialakult jellemvonásaim miatt – „egyszemélyes csoportnak” nevezhetem magam, akinek közelebbi, bensőséges kapcsolatok, pozitív példák és határozott iránymutatás majdnem teljes hiányában ismeretek szerzésével és nem utolsósorban személyes tapasztalatok révén kellett kialakítanom véleményemet a különböző dolgokról. A kapcsolatok hiánya, a csoporthoz nem tartozás mentális bizonytalanságot szül. Ez a magyarázata pesszimista nézeteimnek. Csak az a különbség másokhoz képest – persze ezt is a bizonytalanság hozza magával –, hogy én nem akarom ráerőltetni nézeteimet másokra, mert tudom, hogy az így kialakított álláspontok nem támadhatatlanok és nem tökéletesek. Hogyan lehetnének a töredékekből, egyéni ízlés szerint összeállított saját „kultúrát” tökéletesnek nevezni, amikor még az ezzel foglalkozó gondolkodók több generációja által megszerkesztett ideológiák sem tökéletesek, legalábbis gyakorlatilag megvalósíthatatlanok.

Nem árt még egyszer hangsúlyozni, hogy jelenlegi korunk átmeneti kor. A nyugati kultúrát sok évszázadon át meghatározó keresztény vallás ellehetetlenítésével ennek a kultúrának az embere légüres térbe került. Egyelőre nincs olyan, a döntő többség által elfogadott iránymutató rendszer, amelyből egy új kultúra megszülethetne. Egyesek még mindig a vallást sírják vissza, mások az új ideológiák valamelyikében, vagy többnek a keverékében hisznek.

Egyébként én az ideológiákat legszívesebben a vallások közé sorolnám, olyan értelemben, hogy ezekben is hinni kell. Csak amíg a vallások a testi halál utánra, a halhatatlan lélek további sorsára tesznek megállapításokat és ígéreteket, addig az ideológiák a való élet megjavítását, tökéletesítését tűzik ki célul. Az előbbiek ezért a gyakorlatban ellenőrizhetetlenek, az utóbbiak beavatkozása az emberek életébe viszont nagyon is jól látható; vagy lelkesedést vagy kritikát kiváltó. Így lesznek az ideológiáknak egy részről hívei, másik oldalról pedig ellenzői.

(folytatás)

 

 

Oldal: A humánetológiától az ideológiákig (2025) 1.
Endre oldalai - © 2008 - 2025 - endre-oldalai.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat