Ó, limpia

 

 

- Azt hallottam, már régóta vannak nálatok valamiféle versenyek vagy játékok, és ezek alapján számoljátok az éveket. Miféle versenyek lehetnek ennyire fontosak?

- Bizonyára az olümpiai versenyekre gondolsz. Ezeket a versenyeket főistenünk, Zeusz tiszteletére rendezzük minden negyedik évben az éliszi Olümpiában, amely az Olümposz hegyről, Zeusz és családja lakhelyéről kapta a nevét. De rendezünk játékokat Delphoi közelében Apollón tiszteletére, Nemea mellett, szintén Zeusz tiszteletére, Korinthosznál pedig Poszeidón tiszteletére. Ezek mellett pedig még számos poliszunkban rendeznek kisebb-nagyobb versenyeket. De a legrégebbi és legtiszteletreméltóbb az olümpiai verseny. Ezért az első olümpiai játéktól számítjuk éveinket, és a két olümpiai verseny között eltelt négy évet egy ciklusnak.

– Ennyi játékot az istenek kedvéért? Talán bizony a ti isteneitek annyira játékosak, mint a gyermekek? És miért nem áldozatokat mutattok be nekik, mint más rendes népek?

– Bizony, az istenek néha szeretik megtréfálni egymást, vagy a halandókat. Erről elég elolvasni régi költőnk, Homérosz műveit. Egyébként pedig természetesen mi is áldozunk isteneinknek. Ezek is részei játékainknak.

– De én még mindig nem értem, miért kell ilyen sok helyen versenyezni és áldozni? Miért nincs egyetlen központi hely, ahol ezeket egyszerre elvégezhetitek?

– Mert a mi népünk nem egy helyen él. Különböző poliszokban élünk, amelyeknek mind különböző irányítása és különböző törvényei vannak. Ezek a poliszok pedig természetesen versengenek egymással, de ezt jobb békés eszközökkel megtenni, mint háborúskodással.

– És mi az oka és az értelme a ti széttagoltságotoknak?

– A mi népünk már sokkal korábban, az emberi emlékezet határánál jóval régebben külön-külön törzsekből állt. Később ezek a törzsek is szétoszlottak nagyobb családi, rokoni közösségekre. Egy-egy ilyen közösség azután letelepedett egy helyen, sokasodott, és egy-egy települést, poliszt hozott létre. Az értelme pedig az, hogy az ilyen kisebb közösségek sokkal jobban tudják képviselni polgáraik érdekeit, mint a hatalmas birodalmakban.

– Mi az, hogy polgár? És hogy tudná képviselni egy ilyen polgár az érdekeit az uralkodójával szemben? Hisz ez már felségsértés!

– Nálunk viszont minden felnőtt férfi – aki nem rabszolga – elmondhatja véleményét az állam ügyeiben, például javasolhat új törvényeket, vagy a régiek megváltoztatását. Az ilyen embereket nevezzük polgároknak. Az adott polisz törvényeit pedig még az uralkodóknak is be kell tartaniuk. Egyébként pedig a polgároknak még ahhoz is joguk van, hogyha nem tetszik nekik az uralkodójuk, közakarattal eltávolítsák, és mást válasszanak a helyébe, vagy éppen több megválasztott személyre bízzák a vezetést.

– Elég! Ne is mondd tovább ezeket a szörnyűségeket. Inkább beszélj arról, ha tudsz, mi késztetett arra titeket, hogy ilyen játékokat hozzatok létre?

– Őseink több hullámban érkeztek mai lakhelyükre. Az újak elűzték a régebben itt lakókat, és több száz éves háborúskodás vette kezdetét, amelyet egymással vívtunk a területért és a megélhetésért. Amikor a harcok lassacskán csillapulni kezdtek, az emberek rájöttek, hogy a béke sokkal nagyobb fejlődést hozhat az örökös harcnál. Persze a poliszok közti ellentétek azért megmaradtak, de beláttuk, hogy jobb a vitás ügyek békés elintézése, isteneink felügyelete mellett. Ezért tilos az olümpiai versenyek helyszínére fegyvert bevinni, és a játékok idejére – beleértve a felkészülés idejét is – be kell szüntetni minden egymás közti háborúnkat.

– Hát ezek a szabályok nevetségesek. Hisz mi lehet dicsőbb egy férfi számára, mint harcban győzni vagy meghalni. És miből állnak ezek a ti háború helyetti játékaitok?

– A fő versenyszám a futás. Ez kezdetben egy sztadionnyi távon folyt, de ma már vannak hosszabb távok is. Ezen kívül még birkózásban, ökölvívásban és egy összetett versenyben mérik össze a versenyzők az erejüket, amelyben szerepel diszkoszvetés és távolugrás is. Emellett még különböző lovas fogatversenyek is megrendezésre kerülnek. Az Olümpián kívüli más versenyjátékok programja ennél is változatosabb, például egyes helyeken különböző művészek, szobrászok, festők, énekesek vagy drámaírók versenye is zajlik. És, hogy el ne felejtsem, szintén az olümpia színhelyén, persze nem abban az időben, de ugyancsak négy évenként megrendezik Héra istennő tiszteletére a Héraia-t, amelyben nők versenyeznek futásban.

– Elképesztően sok zagyvaságot hordasz itt össze. Úgy látszik, ti mindenből játékot, versenyt csináltok, még a művészetből is. Pedig a halandók élete csak egy lehet: életük folyamán tisztes foglalatossággal, nem holmi játékkal eltartani magukat és családjukat. Emellett felkészülni az örökkévaló életre, ami haláluk után következik, és amit csak egy erényekben gazdag élettel lehet kiérdemelni. Ebbe pedig nem férnek bele az efféle játszadozások.

– Az én népem viszont úgy gondolja, hogy teljes életet kell élni, örömmel, bánattal, komoly dolgokkal és szórakozással egyaránt. És erre úgy készíthetjük föl ifjainkat, ha hozzásegítjük őket testük és szellemük harmonikus fejlesztéséhez. Ezért a mi tanintézményeinkben, a gümnaszionokban a testet tornagyakorlatokkal, a szellemet pedig tudományok és művészetek oktatásával fejlesztjük.

 

 

Ez az elképzelt párbeszéd úgy kétezer-ötszáz évvel ezelőtt hangozhatott volna el egy hellén és egy barbár (idegen) között, és azt hivatott bemutatni, mennyire különbözött a hellének kultúrája és ebből következő nézetei az akkoriban élt más kultúrájú népek nézeteitől. Olümpiában akkor már évszázadok óta tartottak versenyeket, de addigra sok más hellén városban is rendszeressé váltak a sport és művészeti versengések, természetesen vallási köntösben, egy-egy isten tiszteletére. Mondhatjuk, az ókori görögök – áldozatok bemutatása mellett – versenyekkel szórakoztatták isteneiket, meg persze önmagukat is. De mindvégig az olümpiai győzelem jelentette a legnagyobb dicsőséget, amelyet egy halandó csak elérhetett. Ez annyira egyedi volt, nemcsak az akkori világban, hanem még később is, majdnem jelen korunkig, hogy más kultúrák emberei föl sem foghatták ennek a jelentőségét, hanem inkább valami furcsa hóbortnak tekintették és sok esetben le is nézték ezt a verseny-őrületet. Még a rómaiak is – bár sok mindent átvettek a meghódított hellénektől – ezek helyett a játékok helyett inkább harci gladiátor-játékokkal szórakoztatták népüket.

Most pedig arról, mit akartak a hellének – és részben újkori követőik – elérni a rendszeres versenyekkel. Először is – amint az a fenti párbeszédben is elhangzik – szerették volna elérni fiataljaik harmonikus testi-lelki fejlődését. Ezt ők a kalokagathia szóval fejezték ki. Ezért gümnaszionjaikban – ezek poliszaik nagy részében megtalálhatóak voltak, jelentősebb városokban több is –, nem csak atlétikával foglalkoztak, hanem szellemi tanulmányokat – filozófiát, más tudományokat és művészetet – is oktattak nekik.

Másik fontos szempont volt az olümpiai játékok idején a háborúk elkerülése. Ezért, amikor megállapították a következő játékok időpontját, az élisziek követeket küldtek minden hellén poliszba. Ezek voltak a szpondophoroszok, azaz a szent béke hírnökei. Az általuk kihirdetett üzenetben nemcsak meghívták a versenyzőket, edzőikkel és persze azokat, akik meg szerették volna nézni a játékokat, hanem felszólították a poliszokat, hogy a felkészülés és a versenyek idején ne harcoljanak egymással. Ebbe beletartozott az is, hogy akik el akartak jutni a játékokra, azoknak szabad utat kellett biztosítani oda- és visszafelé, még ellenséges területen keresztül is. Aki ezt megszegte, azt büntetéssel sújtották, amelyik polisz pedig nem állt le a háborúskodással, annak versenyzőit nem engedték indulni a játékokon. Persze az is közrejátszott a béke óhajában, hogy maga Élisz, a versenyek szervezője eléggé kicsi és gyönge polisz volt, és így az Olümpiák rendszeres rendezésével nagyrészt biztosítani tudta önmaga számára ellenséges támadások elkerülését.

A békét nagy többségben be is tartották a hellének. Csak két esetről tudunk, amikor más hellén államok törtek be Éliszbe a játékokkal kapcsolatos okokból. A makedón és a római korban persze sűrűbben előfordultak katonai összecsapások a szent béke idején, de ezeket legtöbbször nem a hellének kezdeményezték. Ők mindig igyekeztek betartani a békét. Ez pedig az olümpiai játékok több, mint 1100 éve alatt nagyon szép teljesítmény. Ahhoz képest főleg, hogy a modern kori olimpiák 125 éves történetében már három olimpiát kellett törölni a világháborúk miatt. És akkor még nem beszéltünk az olimpiai bojkottokról, amelyeket különböző államok csoportjai különböző indokokkal követtek-követnek el.

Persze az újkori olimpiáknak nem volt – nem is lehetett – célja a háborúk megszüntetése a világban. Ez a játékok felújítása idejében és azóta is csak hiú ábránd maradhatott. Coubertin báró célja inkább az ifjúság testi nevelésének meghonosítása volt, az is elsősorban saját hazájában, Franciaországban, amely akkoriban ilyen tekintetben alaposan le volt maradva más nyugati államoktól. Ez pedig tulajdonképpen sikerült is, a testi nevelés az oktatás szerves részévé vált-válik a világ egyre nagyobb részén. Bár az utóbbi időben éppen a modern kori játékok alapítói közül a gazdag államok eltunyult polgárai a sportot, főleg az élsportot egyre inkább a bevándoroltaknak és azok utódainak engedik át. Azokban még megvan az az erő, elszántság és kitartás, ami a jobb módban élőkből lassanként kivész.

Ami a másik célt, azaz a test harmonikus és tetszetős fejlődését illeti; nos, már az ókorban is voltak kritikusok, akik felhívták a figyelmet az egyes sportágak túlzásba vitt edzése következtében létrejött testi torzulásokra. Hát persze, hisz már akkoriban is egy idő után szinte csak olyan sportolóknak volt esélyük nyerni a versenyeken, akiket mai szóval profiknak nevezünk, tehát akik abból éltek, hogy versenyről versenyre járva minél több díjat és ezzel járó elismerést zsebeljenek be. Ők gyakorlatilag állandó edzésben voltak, ennek következtében egyes izomcsoportjaik az adott sportág követelményeinek megfelelően fejlődtek. Ami bizony sok esetben nem elégítette ki a hellének testi eszményképét. Persze akkoriban nem ismerték a profi és amatőr fogalmakat. De azt meg kell jegyezni, hogy nagy fontosságot tulajdonítottak az atletikus képességeknek. A legrégebbi fennmaradt görög törvénytár, amelynek kőtáblái Kréta szigetén állnak, a polgárokat a futás képessége szerint osztályozta: a teljes jogokkal rendelkező csoport tagjai voltak a dromeiszek, azaz futók, a többiek pedig az apodromoiok, a futásban részt nem vevők. Ebbe a kategóriába a kicsi gyerekek és a nagyon öregek tartoztak, akiknek kevesebb kötelességük, de kisebb jogaik is voltak. Emellett természetesen a hellének is megkülönböztették a megfelelően felkészült embert a felkészületlentől, a dilettánstól. Arisztotelész e kettő viadalát a fegyveres, kiképzett katona és a fegyvertelen civil párharcához hasonlítja. Előbbit athlétésznek, utóbbit pedig idiotésznek nevezi. Ilyen értelemben írásaimmal én sajnos az utóbbi kategóriába tartozom.

Mai korunkban is teljesen elvált a hivatásos sportoló a sportot kedvtelésből űző amatőrtől, sőt egyre nehezebb olyan helyet találni, ahol egy gyerek – a tornaórákon kívül – biztonságos körülmények között, kis anyagi ráfordítással sportolhatna anélkül, hogy nem akarnának bajnokot nevelni belőle. A különböző izomtömeg-növelő szerek megjelenésével pedig már az amatőrök között is előfordul versengés a minél látványosabb izomzat fetisizálásával. A hivatásos sportban pedig egyre több sportág versenyzői növesztenek olyan izomkötegeket, amelyek igencsak elformátlanítják alakjukat. Bizonyos sportágakban enélkül esélye sincs egy versenyzőnek jó helyezés elérésére. Különösen fájó ez – nekem, mint férfinak – a női sportolók esetében. Fiatal koromban ha azt mondták egy lányról, hogy sportos alakja van, az dicséretet jelentett. Manapság pedig inkább azt, hogy legalább olyan izmai vannak, mint a hatvanas években James Bondot játszó Sean Connerynek, aki annak idején skót testépítő bajnok volt. Ami férfiben tetszetős, nőben már annál kevésbé. És még egy röpke megjegyzés a női egyenjogúság szószólóinak: annak, hogy a nők a sportban kisebb teljesítményre képesek, mint a férfiak, nem társadalmi vagy nevelési okai vannak, hanem fiziológiaiak. Úgyhogy ebből nem szép dolog ideológiát gyártani.

Ide kívánkozik még néhány gondolat a dopping kérdéséről. Bár az ókorban még nem ismerték a doppingot, a versenyzők nyilván éltek olyan eszközökkel – ételekkel, italokkal – amelyektől teljesítményük javulását remélték. Mégis, elsősorban a rendszeres életmód és a megfelelő edzésmódszerek voltak a sikeres szereplés előfeltételei. Éliszben az olümpiai játékok előtt egy hónappal meg kellett jelenniük a versenyzőknek, és ebben a hónapban nyilvánosan tartották edzéseiket. A hivatalos bírák, a hellanodikok figyelték nemcsak az edzéseket, hanem a versenyzők viselkedését, hozzáállását is. És akit bármilyen szempontból nem találtak alkalmasnak, attól megvonták az indulás jogát. Ez a szempont tehát nemcsak az edzettség hiánya lehetett, hanem a nem megfelelő magatartás is. Mostanában bizonyos sportágakban az ellenfeleket elrettentő, kihívó viselkedés a lélektani hadviselés elfogadott eszköztárába tartozik.

A doppingra visszatérve, ma ezzel az a probléma, hogy kétféle meghatározása létezik. A köznyelvben dopping minden olyan anyag vagy eljárás, ami az azzal élő versenyzőt tisztességtelen előnyhöz juttatja azokkal szemben, akik nem élnek ezekkel. Hivatalosan viszont doppingnak az számít, ami a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség listáján szerepel. Tehát ami nem szerepel ott, az nem dopping. Márpedig tudjuk, hogy folyamatosan kutatnak olyan vegyületek után – egyébként teljesen legális laboratóriumokban is, orvosi céllal – amelyek egyebek mellett az emberi teljesítményre is hatnak. És bizony az edzők, sportolók, sportvezetők, akiknek vannak ilyen helyeken kapcsolataik, hozzájuthatnak ilyen szerekhez. Ez amellett, hogy ellenőrizhetetlen, veszélyes is. De sok sportoló, akiben ott van az ösztönéből fakadó előbbre jutás vágya, mégis kipróbálja. Ha azt mondja az edzője, vedd be ezeket a pirulákat, és akkor ugyanannyi vagy akár kevesebb edzés mellett is jobb eredményt fogsz elérni, legyőzöd azt az ellenfeledet, akitől legutóbb kikaptál, naná, hogy beveszi. A versenysport ideális triásza tehát: a vezetőnél a kapcsolatok, az edzőnél a tudás, a versenyzőnél az ösztön. De ennél egyértelműbben már nem tanácsos fogalmazni, ha el akarunk kerülni pár pofont.

Végezetül pedig itt van a díjazás kérdése. Az olümpiai játékok győztesei hivatalosan a szent babérfa ágából font koszorút kaptak. Persze aki azt hiszi, hogy ez volt minden, alaposan téved. Az olümpiai győzelem – csak a győztes számított, a helyezettek számára „nem termett babér” – akkora dicsőséget hozott a győztes polisza számára, hogy a versenyző általában élete végéig jómódban tudott élni a kapott juttatásokból. Az is gyakran előfordult, hogy az egykori győztest később magas, akár katonai, akár polgári vezetővé választották. És persze voltak akkoriban is olyanok, mint már említettem, akik hivatásszerűen jártak versenyről-versenyre és ebből éltek.

Ez nagyon hasonlít a mai viszonyokra, hozzátéve, hogy manapság már az átlagember számára elképzelhetetlen összegeket keresnek egyes sportolók. És nem elsősorban az olimpiai győzelmekkel. Még mindig elképedek, ha olyanokat olvasok vagy hallok, hogy egy menő sportoló csak azért, mert elindul egy adott versenyen, annyi pénzt kap, amennyit én több évi munkával kerestem meg. Pedig ez napjainkban bizonyos sportágakban szinte általános. És ma már sok verseny sorrendjét az dönti el, melyik sportklub a gazdagabb. Mert az jobb sportolókat, edzőket, szakmai stábot tud vásárolni, és jobb feltételeket tud teremteni a felkészüléshez. Így uralkodik el a pénz, a tőke a sporton is. Csak a szegényebb klubok szurkolóinak elég nagy csalódás, hogy tízből kilencszer előre tudható, ki fog nyerni. Egyedül a remény marad, hátha ez most épp a tizedik lesz.

Az ókori Olümpiákon is idővel a legnépszerűbb versenyszámok a legvéresebb küzdelmek lettek: az ökölvívás és a pankration (a boksz és a birkózás keveréke). Számomra, aki mindig is szerettem a sportot, a mai versenysport sokkal inkább hasonlít a régi római véres colosseumi játékokra, mint a hellén sportversenyekre. A sportnak is megvannak a fanatikusai, akárcsak a vallásoknak vagy az ideológiáknak. És mint a legtöbb emberi dolognak. Nem véletlen, hogy egyre több hír szól olyan, néha egészen fiatal sportolókról, akik holtan vagy nagyon súlyos állapotban estek össze a pályán. Nyilván az egyre erőltetettebb edzések és az ezeket lehetővé tevő különböző anyagok – például az ember természetes fáradtságérzését csökkentő szerek – szedése miatt. A modern kori olimpia hármas jelszavát – gyorsabban, magasabbra, erősebben – nem az „együtt” szóval kellene kiegészíteni. Sokkal jellemzőbb lenne a mai élsportra, némi cinizmussal a „minden áron” vagy éppen a „mindhalálig” kifejezés.

Tulajdonképpen már az ókori hellének sem követték sokáig versenyeiken az általuk kitalált magasztos eszmét: a test és a szellem harmonikus fejlesztését. A modern olimpiákon ez még hamarabb tovatűnt. Mára már az élsport és a sport zászlóshajójának tekinthető olimpiai mozgalom olyan pontra ért, amit korábbi írásomban nagyjából úgy fogalmaztam meg, hogy az ember szinte minden jót, amit kitalált, előbb-utóbb rosszra fordított mértéktelen kapzsisága, hatalom- és dicsőségvágya miatt. Ennek csak egy újabb állomása és jellemző tünete a most lezárult olimpia, amely nézők nélkül és a japán emberek elég nagy részének akarata ellenére került lebonyolításra.

Az ókori játékok hosszú-hosszú történetéből nem tudunk olyanról, hogy egy Olümpiai játékokat nézők nélkül rendeztek volna. Hisz a nézők biztatása plusz hajtóerőt jelent a versenyzők számára. A nézők előtti győzelem teszi büszkévé a győztest elért eredményére. Nézők nélkül értelmüket vesztik a versenyek.

De manapság... Ugyan már, minek a nézők? Azok csak zavart, fejetlenséget okoznak. Meg takarítani is kell utánuk. A fő bevétel pedig már egy ideje úgyis a médiumok közvetítési díjaiból származik. Nem véletlen, hogy a leggazdagabb Egyesült Államok médiájának igényei szerint szabták meg az olimpiai úszóversenyek időpontjait. Ez van. A pénztőke diktál, az olimpiai és más sportvezetők szinte bármire hajlandók pozícióik megtartása érdekében. A sportolók elég jól meg vannak fegyelmezve és fizetve ahhoz, hogy azt tegyék, amit mondanak nekik. A műsornak pedig mennie kell, nézőkkel vagy anélkül, mindegy. Egy kis világjárvány nem lehet akadály.

 

2021. július-augusztus

 

(Fő forrás: Vojtech Zamarovsky: Élő Olimpia; Madách könyvkiadó, 1984.)

 

Oldal: Ó, limpia (2021)
Endre oldalai - © 2008 - 2024 - endre-oldalai.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat