Kultúrák háborúja

 

 

  Akik csak felületesen ismerik a hellén kultúrát, döntően annak „apollóni”, értelmi oldaláról tudnak, kialakult államrendekkel, szilárd gazdasággal, akadémikus tudósokkal, magas rendű művészettel. Volt azonban egy másik, „dionüszoszinak” nevezett arculata is ennek a kultúrának. Ez az érzéki oldalt, az ösztönöket, a mámort jelentette. Nietzsche ez utóbbit – az élet örömeinek féktelen habzsolását – tartja a hellén életérzés valódi kifejeződésének. Ennek egyes „szertartásai” a korai görög kultúra idején – több egykori monda leírása és Euripidész drámája alapján – úgy zajlottak, hogy mainaszok (bacchánsnők) vezetésével a részvevők csontrészegre itták magukat, és ilyen állapotban őrjöngtek, tomboltak, pusztítottak mindent és mindenkit, aki nem volt hajlandó velük tartani.

  Az ilyesfajta orgiák leírása jelképe lehetne annak, hogy az emberi kultúrákban általános, miszerint az újonnan abszolút hatalomra jutott kultúra először is leszámol ellenségeivel. A hatalomra jutást ugyanis általában a hatalomért folytatott küzdelem előzi meg, és a hatalomra jutottak képviselői így akarják elejét venni az esetleges későbbi visszavágásnak. Az én korosztályom ismeri, hogy a kommunista időkben milyen sokszor hangsúlyozták a kereszténység bűneit. Való igaz, hogy a kereszténység is, az államvallássá válása utáni korban kivégzett szinte mindenkit, aki nem betű szerint úgy értelmezte a szent iratokat, ahogyan szerintük helyes volt.

  Ma a keresztény vallás teljesen alárendelt, éppen csak megtűrt szerepet játszik a nyugati világban. Tulajdonképpen már a felvilágosodás és az utána következett francia forradalom olyan sebet ejtett a nyugati kereszténységen, amit soha nem tudott kiheverni. A 19. században még megpróbált felmutatni valamit egykori értékeiből, de ezt már nagyon kevesen vették igazán komolyan. Azután, még a század második felében megkezdődött a kulturális anarchia. Ezt az elsők között és legnyilvánvalóbban a modern művészetek megjelenése mutatta meg, amelyekben főleg az volt a közös, hogy el kell utasítani mindent, ami hagyományos. Emellett megjelentek új tudományágak, mint a pszichoanalitika, amely a lelki folyamatok tudatalatti összefüggéseit próbálta – a vallással ellentétben – tudományosan megmagyarázni. És persze ott voltak az ideológiák, amelyek az eltűnőben lévő vallás helyett akartak utat mutatni az emberi életnek.

  A 20. század nagy része pedig az ideológiák küzdelmét hozta. Ezek megpróbáltak kultúraként viselkedni. Ez annyiban sikerült is, hogyha valamelyikük valahol hatalomra jutott, hívei azzal kezdték, hogy leszámoltak ellenfeleikkel, gyakorlatilag kiirtották a számba jöhető riválisokat. Magát a II. világháborút is lehet kultúrák közötti harcnak tekinteni, amelyben a kommunista és a liberális ideológia fogott össze a nacionalizmus ellen. Mint tudjuk, előbbiek győztek, és azóta a nacionalizmus szitokszónak számít az egykori győztesek és elvbarátaik szótárában.

  A háború után viszont a győztesek vívtak küzdelmet egymással a globális hatalomért. Tulajdonképpen kultúrák közti harc volt a koreai, a vietnámi háború, az arab-izraeli háborúk és a különböző gyarmati háborúk is. A Szovjetunió afganisztáni háborúja volt az utolsó kétségbeesett kísérlet, amivel a kommunisták megpróbálták elodázni a véget. Nem sokkal később már kiderült, hogy a nyugat döntő gazdasági és technológiai fölényben van. És a kilencvenes évek elején a Szovjetunió szétesésével, egyben a kommunista ideológia bukásával megtörtént az Egyesült Államok és a liberálisok első számú hatalommá válása.

  Ekkor még éveknek kellett eltelni, egy nemzedéknek kellett lecserélődnie ahhoz, hogy a liberális kultúra fokozatosan megszerezze mai kizárólagos hatalmi pozícióját a nyugati világban. Látszik, hogy amilyen mértékben erősödött a befolyásuk, úgy vált a liberalizmus eredetileg toleráns eszméje egyre zsarnokibbá. Az egykori liberális eszme ugyanis a teljes véleményszabadságot hirdette, korlátok, tehát cenzúra nélkül. A mai nyugati – és hazai – liberálisok ilyen értelemben valójában illiberálisok, akik kizárólag a saját véleményüket fogadják el és tűrik meg. Hozzájuk köthetőek olyan, progresszívnek mondott, valójában inkább agresszív mozgalmak, mint az LMBTQ+, a woke, vagy a BLM. És körükbe tartoznak a posztmodern gender-elmélet hívei, akik a biológiai nem fogalmát is tagadják. A tömegkultúra is kiveszi a részét a hangulatkeltésből filmekkel, zenékkel. Újra egyre nagyobb teret kapnak a gyerekfilmekben a „szuperhősök”, akik „megmentik a világot”, a nagyobbaknak pedig a valamilyen szempontból hátrányos helyzetben lévők kirekesztettségét, útkeresését, netán kitörését ecsetelő alkotások. A politikai hatalom megszerzése óta pedig fölerősödött az ellenségkeresés, ha kell, az ellenségképzés. Először a saját területükön találták meg azokat az „ellenségeket”, akik bármilyen módon kritikusan nyilvánultak meg a mainstreamnek, központinak nevezett médiában megjelenő bármennyire is abszurd, de ezekben a körökben elfogadott állításokkal kapcsolatban. Meghurcolás, fegyelmi, kirúgás vagy lemondatás járt, jár az ellenvélemények közléséért. Oroszország és Ukrajna szembenállása, majd a nyílt háború kitörése óta pedig Oroszország teljes elszigetelésére való törekvés, háborús hisztériakeltés, mostanában pedig egyre inkább Kína-ellenes propaganda tapasztalható a liberálisok részéről. Ennek jelei például az állítólagos kínai kémballonok utáni vadászat harci repülőgépekkel, vagy az egyre sűrűbbé váló katonai provokációk.

  Ez a viselkedés mind megmagyarázható a történelem ismerete alapján. Először is, a jelenlegi liberalizmus egy teljesen új ideológia. Csak nevében azonos az egykori liberális eszmével, azon kívül szinte semmi közös nincs bennük. A 18.-19. századi liberalizmus valójában azt akarta elérni, hogy a nemesség ne bánhasson önkényesen az addigra már jómódban, városi önkormányzati rendszerekben élő polgársággal, ezért kívánt törvény előtti egyenlőséget. Tehát egyértelműen védekező jellegű volt. A mai liberalizmus viszont hódító jellegű, és mivel hatalmon van, arra törekszik, hogy mindenki mást kizárjon a hatalomból. Így viselkednek a hatalomra került agresszív eszmék. Ezért az is természetes, hogy ahol ellenállást tapasztal, ott kíméletlenül lecsap. Ehhez pedig szüksége van egy fanatikusokból álló gárdára, mondhatni rohamcsapatra, akik elvégzik ezt a piszkos munkát. Akik cenzúráznak, feljelentenek, fenyegetőznek, és ha kell, utcára vonulnak, gyújtogatnak, rombolnak. Ugyanis bármilyen emberi társadalmat vizsgálunk, mindenütt vannak olyan rétegek, akik elégedetlenek a sorsukkal, akiket megfelelő hívószavakkal aktivizálni, fanatizálni lehet. Akik úgy érzik, most jött el az ő idejük, most megbosszulhatják vélt vagy valós sérelmeiket. Innen ered a kisebbségben lévő szélsőségesek bevonása ebbe a mozgalomba. Ezeket aztán, ha már nincs rájuk szükség, szélnek szokták ereszteni, leginkább úgy, hogy a vezetőiket vagy lekenyerezik, vagy likvidálják. Rendszere válogatja.

  Jelenleg tehát az új hatalom ellenségeinek a stigmatizálása, félreállítása zajlik. Azután ilyen esetekben gyakorta sor kerül a győztesek egymás közti hatalmi játszmáira is. De ez csak belső ügy, mondhatnánk. Csakhogy az ilyen agresszív ideológiák előbb-utóbb kifelé is meg akarják mutatni az erejüket. És ez már egyáltalán nem játék, főleg úgy, hogy ezt az ideológiát a világ jelenleg legerősebb gazdasági és katonai erejével rendelkező hatalom politikai vezetése támogatja.

  És itt jön képbe az ukrajnai háború. Ugyanis ez a háború közvetve az előzőekben leírt eseményeknek a terméke. Az ukránok nagyjából tíz évvel ezelőtt átálltak az addig is csak kényszerből elfogadott orosz függésből a hangzatos eszmékkel és nem utolsósorban gazdagodással kecsegtető, és a terjeszkedésbe egyre több tőkét befektető liberális világ oldalára. Az oroszok ezt nem tűrhették. Ők úgy érezhetik, élet-halál harcot vívnak a maguk kultúrájáért a nyugati kultúra – és persze a nyugati katonai szövetség – befolyása ellen. A liberális vezetésű világ pedig erődemonstrációként fogja fel ezt a háborút, meg akarják mutatni, hogy az ő terjeszkedésükkel immár senki sem szállhat szembe.

  Úgyhogy a háború folytatódni fog, ki tudja meddig. Mindenki meg van győződve a maga igazáról. Az ellentétek nagyobbak, mint egy területszerző háború esetén. Egy ilyen kultúrák közötti harcban – történelmi események mutatják, jó példa rá az iszlám és a kereszténység évszázadokon át tartó küzdelme – a szokásosnál is merevebbek az álláspontok és kíméletlenebbek a résztvevő felek. A kíméletlenség pedig eszkalációt szül. A felek szövetségeseket gyűjtenek maguk mellé, akik egyre jobban elköteleződnek saját oldaluk mellett, egyben elszigetelődnek a másik tábortól. A harc addig fog folyni, amíg valamelyik fél teljesen ki nem merül – ami ki tudja, mikor következik be és milyen eseményekhez fog vezetni –, vagy amíg valamelyik oldalon – Oroszország, az Egyesült Államok, esetleg Ukrajna oldalán – vezetőcsere és ezzel párhuzamosan teljes politikai irányváltás nem történik. De az is egy lehetőség, hogy az eszkaláció nagyhatalmak közti, tehát világháborúba torkollik.

 

  2023. március

 

Oldal: Kultúrák háborúja (2023)
Endre oldalai - © 2008 - 2024 - endre-oldalai.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat