Endre oldalai

Anyai nagyapámról jóval többet tudok mint apám apjáról, persze csak anyám elbeszélései alapján. Származása elég különleges volt, ugyanis apja tót, hivatalosan szlovák, anyja pedig egy elmagyarosodott bosnyák család szülötte. A Monarchia idejében persze ezek a népek mind egy országban éltek. Délvidéki születésű dédanyám úgy került szlovák területre, hogy óvónői végzettséggel magyarra kellett tanítania a tót gyerekeket, nyilván magasabb fizetésért, mint amihez egyébként hozzájutott volna. Akkoriban tehát magyarosítás folyt a nemzetiségi területeken.

Azután, még az első világháború előtti években vasutas dédapám vezető (nem mozdonyvezető) állást kapott Budán, a Déli Vasútnál. Dédanyám pedig Nagytétény óvónője lett, szolgálati lakással, így odaköltöztek.

Ilyen származás mellett, csoda vagy nem, nagyapám magyarabb lett a magyarnál is. Elsősorban persze anyja hatására, aki már maga is, születésétől magyarnak tartotta magát. Amikor tehát nagyapámat az elemiben tótocskának csúfolták, azt mondta neki: „Ne hagyd, hogy csúfoljanak, mondd meg nekik, hogy te magyar gyerek vagy.” Úgyhogy állítólag nagyapám meg is verekedett a magyarságáért. Később persze, a két világháború közti erős revizionista hangulatban a magyar érzés kinyilvánítása nem volt nehéz.

Emellett fiatalon nagyapám igen bohém lehetett. Még tanuló korában egyszer elszökött egy vándorszínész-társulattal, mert beleszeretett a primadonnába. Amíg a pénze tartott, addig jó is volt, utána persze a nőcske faképnél hagyta. Már házasságkötése után, de még valószínűleg lányai születése előtt pedig vett egy motorkerékpárt. Elolvasta, hogyan kell beindítani, fölpattant rá és elszáguldott. De azt már nem tudta, miképpen kell megállítania a masinát, ezért addig robogott körbe-körbe a faluban, amíg ki nem fogyott belőle a benzin. Egy hasonló történetet Hrabal is megírt egyik könyvében.

Egyébként nagyapám sebésznek készült, el is kezdte az orvosit. Azután viszont – megint csak állítólag – megismerte jövendőbeli feleségét és annyira beleszeretett, hogy mielőbb el akarta venni. Ezért lett belőle patikus, mert ott hamarabb végzett, és az orvosin eltöltött idejét is beszámították. Ebben az időben az volt a természetes, hogy a hagyományos családmodell szerint a férj volt a családfenntartó, tehát biztos állással és jövedelemmel kellett rendelkeznie még nősülés előtt.

Ettől kezdve nagyapám volt Nagytétény gyógyszerésze csaknem haláláig. Szakmájában ugyanolyan lelkesen fanatikus lehetett, mint magyarságában. Bár nem ő volt a tulajdonos, mégis szinte magáénak érezte a patikát. Heti öt napot töltött bent, plusz a vasárnap délelőtti ügyeletet. De még szabadnapján is sokszor be kellett segítenie, ha nagyobb forgalom volt. A háború alatt, a front közeledtekor pedig ott is éjszakázott a gyógyszertár mögötti helyiségben. Így történt, hogy más helyeken működő patikákkal ellentétben a nagytétényi patikát nem törték fel és nem rabolták ki. Úgyhogy nagyapám nemcsak a helybeli betegeket látta el, hanem az orosz sebesülteket is, akiket innen (is) vittek Buda ostromára. Abban az időszakban hónapokig nem volt orvos a településen, az orosz katonaorvosnak pedig se gyógyszere, se kötszere nem volt.

Az akkori zaklatott élet, meg a betegekkel való rendszeres találkozás aztán meghozták tragikus eredményüket: 1946-ban nagyapámnál tuberkulózist diagnosztizáltak, aminek akkor még Magyarországon nem volt gyógyszere. Ezután még csaknem egy évi, otthonában eltöltött szenvedés következett, aminek a végén, 1947-ben, 41 évesen távozott az élők sorából a nagypapám.

Számomra, aki persze nem ismertem őt, akkor lett még tragikusabb a sorsa, amikor, ha jól emlékszem, az 1980-as években egy rádióműsorban egy ember mesélt az életéről. Őnála 1947-ben állapították meg a TBC-t, és akkor már tudtak számára gyógyszert szerezni, így meggyógyult. Egyébként néhány évvel később anyám is TBC-s lett, őt is meg tudták menteni. Talán csak azon az egy éven múlt.

Amúgy, ha nagyapám nem hal meg, valószínűleg én meg sem születek. Nem hiszem ugyanis, hogy ő hozzáadta volna a lányát apámhoz, vagy ha mégis, amikor megismerte volna a jellemét, elzavarta volna a háztól.

A házasság ötlete nagyapám anyjától, óvónő dédanyámtól származott, aki amolyan minden lében kanál típusú nő volt. Ő egyrészt nagy családba született – kilencen voltak testvérek –, másrészt szakmája révén is szeretett emberekkel (gyerekekkel) foglalkozni. Harmadrészben pedig mivel korán elhunyt férje vasutas volt, így örökös szabadjegyet kapott a vonatokra. Így aztán buzgón látogatta szerteszakadt családja tagjait. Egyik megözvegyült testvére pedig a keleti végeken lakott – végül is miért ne írjam ki, Nyíregyházán. Nála dolgozott rendszeresen apai nagyanyám. Ő is özvegy volt, négy gyerekkel, nyilván mindenféle háztartási munkát elvállalt. Itt ismerkedtek össze dédanyámmal. És mint már írtam, ennek a nagyanyámnak leendő apám volt a kedvence, az egyetlen, aki egy nagybácsi jóvoltából tovább tanulhatott, legalább középfokon. Így aztán az anyja agyba-főbe dicsérte kedvenc fiát, akit nyilván összeismertetett az ő szemében biztosan előkelő, polgári családból való hölggyel, mármint dédanyámmal. Aztán kifőztek egy tervet, anyámat egy távirattal lecsalták Nyíregyházára, ahol rövid úton összehozták leendő férjével. Anyámnak volt udvarlója Nagytétényben, de ez a nagymamának nem tetszett, állítólag régebben összeveszett a szüleivel. Amint az nagypofájú embereknél előfordul. De az udvarló még nem jutott el a lánykérésig, apám pedig a maga rámenős módján gyorsan dűlőre vitte a dolgot. Így történt, hogy pár évvel később én születtem meg, nem másvalaki.

Azért mégsem volt olyan egyszerű a dolog. Anyámat a nem sokkal azelőtt meggyógyított TBC-jére való tekintettel a gyermekszüléssel járó megterheléstől legalább egy darabig óvni akarta az orvosa. Ezért többször is, amikor teherbe esett, abortuszt írt elő. Ez már 1956 után történt, nem volt érvényben az abortusztilalom. Végül is anyám elégelte meg a dolgot, és nem jelentette be időben a terhességét. Az orvos dühöngött, de nem volt mit tenni, ki kellett hordani a gyereket. Azaz engem.

Van még egy, anyai nagyapámmal kapcsolatos, számomra egész furcsa, mondhatni megdöbbentő élményem. Szakmunkás-tanuló koromban a BHG nevű gyárban volt a gyakorlati oktatásunk. Elsőben a tanműhelyben voltunk, utána viszont kihelyeztek minket különböző gyárrészlegekbe. Én harmadmagammal a bemérő részlegbe kerültem, itt történt az eset. A hosszú teremben több részleg is dolgozott egymás mögött. A terem elején tevékenykedtek a bemérők, ahol én is voltam. Mögöttünk hat-nyolc méterrel forrasztónők dolgoztak. Talán már az első ott töltött napon történt, hogy odajött hozzám az egyik forrasztónő. Azt mondta, a kolléganője nem akar zavarni, de olyan ismerős vagyok neki. Ő pedig kíváncsi rá, hogy igaza van-e. Megkérdezte, van-e nagytétényi rokonom. Mondtam, van. Nem rokonom-e a nagytétényi gyógyszerész? Mondtam, a nagyapám volt.

Aki odajött, jelen időben kérdezett, tehát nyilván nem tudta, hogy nagyapám már rég meghalt. Az a másik hölgy, akinek így felkeltettem a figyelmét, és akkoriban az ötvenes éveiben járhatott, valamikor ’46-ban, húsz éves kora körül láthatta utoljára életben nagyapámat. Erre harminchárom évvel később lát valakit, és azt mondja, hú, de hasonlít arra az emberre. Ez számomra elképesztő, mert egyáltalán nem vagyok jó arcmegfigyelő. A rövid párbeszédből persze az is kitűnt, mennyire zárkózott voltam akkoriban. Csak egy-két kurta szóval válaszoltam, s azóta sem tudom, ki lehetett az illető. És mivel az eset jó néhány évtizede történt, már soha nem is fogom megtudni.

(folytatás)

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat