Endre oldalai

Vegyes gondolatok

(részlet a Gondolkodók alkonya című írásomból)

  Miről gondolkozhatunk még az eddigieken túl korunkban?

  Ebben a korban, amikor a jómódú világban az egyenlőségről és az emberi szabadságról papolnak, de soha ekkora egyenlőtlenség nem volt még egyazon kultúrkörben és területen élő emberek között, és amikor ennyi ember nem élt még a rabszolgáknál is nagyobb létbizonytalanságban, mert a rabszolgának legalább volt gazdája, aki önérdekből ugyan, de gondoskodott alapvető életfeltételeiről, míg manapság tömegek tengődnek még az alapszintű ellátáshoz is csak esetenként hozzájutva…

  ...amikor a magukat legfejlettebbeknek tekintő államok polgáraik személyes autonómiájára büszkék; az autonóm polgár már nem az emberi történelem nagy részében jelen lévő csoportkultúra tagja, hanem „egyszemélyes csoport”, aki nem vesz részt a csoport közös tevékenységében, „rítusaiban”, csak önmagához hűséges, másokhoz egyezkedéssel, kompromisszumok kötésével viszonyul, ennek következtében nem alakul ki benne a csoportkötődéssel együtt járó másokhoz való hűség, erkölcsi kötelességérzet, önfeláldozás...

  ...amikor a klímaváltozás hatásai már-már a körmünkre égnek, de az emberiség azon része, aki tehetne is valamit, mindig, szokás szerint elkésve, összevissza kapkodva próbálkozik valamivel, de ez még mindig jóval kevesebb, mint az a kár, amellyel napról-napra pusztítják Földünket; mert az ember egyre többre vágyik, és ez a jelenben létező vágy rendszeresen legyőzi a jövőről szóló gondoskodás szándékát…

  ...amikor a hírek és információk mennyisége olyan hatalmas, ami már felfoghatatlan. Ezek nagy részben párhuzamosak, tehát nem egymásból következnek, hanem különállóak. A hírforrás vagy nincs megjelölve, vagy egy hírügynökséget jelölnek meg, ami feltételezi, hogy az információt ők is kapták valahonnan; vannak olyan hírforrások is, amelyek nem akarják megnevezni magukat. A hírek fontossága nagyon változó; több jelentéktelen hír közé néha beraknak egy-egy jelentősebbet; különböző hírközlők más-más jelentőséget tulajdonítanak ugyanannak a hírnek, az egyik szerint fontos, a másik szerint jelentéktelen, esetleg nem is közlik; az egy híren belüli információkkal is ez a helyzet, egyik hírforrás ezeket emeli ki, a másik amazokat. A hírek akár egyes részleteinek, akár teljes egészének a hitelessége gyakran bizonytalan, egyes személyek nem ellenőrzött állításain alapul; a „megbízható hírforrás”-ként megjelölt hírek hitelessége sem bizonyos; egyik hírközlő számára a forrás megbízható, a másik bizalmatlan iránta. A hírek olvasója, hallgatója vagy nézője számára sokkal nagyobb jelentőségű a hit és a bizalom, tehát az, hogy elhiszi-e az adott információt, illetve hogy bízik-e az adott hírforrásban, mint magának a hírnek a tényleges valóságtartalma…

  ...amikor hiába elérhető sokak számára a közösségi média, az igazán meghatározó platformokon mégis viszonylag kevesek véleménye jelenik meg. Egyrészt azért, mert sokan eleve nem akarják közölni a véleményüket, másrészt pedig azért, mert ezek az oldalak szűrve vannak, így nem minden nézetet engednek megjelenni. Akiknek rendszeresen megjelenik a véleménye, azok a véleményvezérek vagy úgy is mondhatnám, véleményterroristák, természetesen úgy értékelik, hogy teljes véleményszabadság van. Akik viszont más véleményen vannak, azoknak az álláspontja meg sem jelenik ezeken a helyeken...

  ...amikor számtalan kultúratöredék található világunkban – a humánetológusok ideáknak, csoportjaikat reprezentációknak nevezik, mások az ilyesmik egy részét mémeknek hívják –, amelyekből bárki egyénileg összeállíthat valamilyen, számára megfelelőnek látszó rendszert. Csakhogy ezek a töredékek nehezen, vagy sehogyan sem ellenőrizhetőek; legtöbben meg sem próbálják részletesen, logikusan kielemezni és egymáshoz illeszteni, csak egyszerűen összekapkodják az általuk megismertekből a nekik szimpatikus részleteket; ebből aztán kialakul valami, amire saját kultúraként tekintenek, és amit propagálnak, igyekeznek elterjeszteni, ezzel is növelve az ilyen se füle-se farka tákolmányok számát.

  Arról is el lehetne gondolkodni, hogy az előbb leírtak értelmezhetők-e haláltánc-jelenségként, tehát a nyugati kultúra teljes pusztulásával párhuzamosan fellépő zűrzavaros, összefüggéstelen őrjöngésként, a totális bizonytalanság jeleként. Vagy éppen ellenkezőleg, az új kultúra születésével együtt járó, szükségszerűen szülési görcsök vonaglását mutató, egyelőre még bizonytalan és kiszámíthatatlan állapotot jeleznek?

  Mint ahogy lehetne vizsgálni a nyelvezet, a kifejezések változását a korral és a rohamos technikai fejlődéssel párhuzamosan. Ez azért fontos, mert a szavak, kifejezések jellemzőek a korra, amelyben alkalmazzák azokat. Míg harmincöt-negyven évvel ezelőttig a latin volt az, amit különböző szakmai fórumokon előszeretettel használtak – a katolikus vallás uralma idején megszületett tudományágak hagyományaként –, úgy ma az amerikai angol. Átvett, szlengként használatos kifejezések, sok rövidítés, betűszók a jellemzői a mai divatnak. Ahogy annak idején a sok latin és latin eredetű kifejezés okozott nehézséget azoknak, akik kívülállóként szerettek volna megérteni egy szakmai nyelvi közeget, úgy ma ez az amerikanizmus jelent megértési problémát, már nemcsak szakszövegekben, hanem egyre inkább a hétköznapokban is. Persze nem a pályájuk elején járó fiataloknak, akik beleszülettek ebbe; viszont az idősebb korosztály tagjai sokszor alig, legalábbis csak hiányosan értik meg ezt a nyelvezetet.

  Ugyanígy van a technikai fejlődéssel együtt járó szókincs-változás esetében. Ez szintén elsősorban az időseket érinti hátrányosan, bár az a keserű vigaszuk lehet, hogy amilyen ütemben a technika fejlődik, húsz év múlva már a mostani fiataloknak is nehézségeik lesznek az akkori technikai kifejezésekkel.

  Megint más okoskodás: az emberiséget két részre lehet osztani: fölül van az elit, akik megszabják az ügyek fajtáit és irányát; akiknek megvan a pozíciójuk, a vagyonuk és legfőképpen a befolyásuk. És vannak a többiek, akik minden egyebet elvégeznek, akiket lehet befolyásolni arra, hogy mit gondoljanak és mit tegyenek, vagy hogy mit ne gondoljanak és mit ne tegyenek. Fölülről, a magasból nézve a többiek gondjai-bajai kisszerűnek látszanak, a sajátjaik pedig nagyszerűnek. Csakhogy az elit tagjait éppúgy befolyásolja sok minden, amit már másutt soroltam, mint a többiekét. Ezért tőlük ugyanúgy nem lehet tökéletes döntéseket remélni, ahogy másoktól sem.

  És végül még egy, az egész emberi világhoz tartozó gondolatmenet: az emberi fejlődés hosszú idő alatt zajlott le. Az, hogy hirtelen fény gyúlt az ősmajom elméjében, és ripsz-ropsz emberré vált volna, csak egyes sci-fi történetek motívuma. Fontos állomás lehetett a mellső végtaggal történő eszközhasználat, majd eszközkészítés, valamint ezeknek a továbbadása, illetve alkalmankénti továbbfejlesztése nemzedékről nemzedékre. Már maga a tanulási folyamat, az odafigyelés, koncentráció, gyakorlás az agysejtek közötti kapcsolatok gyarapodásával, tehát az agyi struktúra fejlődésével jár. Még nagyobb lépés volt a kiadott hangok artikulációjának finomítása, ezzel párhuzamosan a beszéd kifejlődése. A beszédnek külön területe alakult ki az agyban, tehát a minőségi mellett mennyiségi változás is bekövetkezett; növekedett az agytérfogat. Csakhogy az agynak ezek a változásai evolúciós folyamatnak számítanak, ezért evolúciós időszámítás szerint mérhetőek. Az evolúció pedig nagyon lassú folyamat. Több százezer, akár több millió évig is eltarthat, amíg egy fajnál olyan mértékű változások következnek be és terjednek el, mint ami az emberré válást jellemezte. Ez az időtartam számunkra beláthatatlan.

  Az is valószínűsíthető, hogy a fejlődési folyamat egyre gyorsult. Komolyabb részletezés nélkül – az ezzel foglalkozó kutatók sem mindenben értenek egyet a korábbi állomások pontos adatai terén – csak annyit, hogy míg az első, ősembernek nevezett faj, a Homo habilis körülbelül kétmillió éve jelent meg, az afrikai Homo sapiens szétrajzása a világ többi tája felé két- háromszázezer évvel ezelőtt kezdődött, az első emberi társadalmak kialakulása már csak nagyjából tízezer évvel ezelőttre tehető. A mai – technikai – fejlődés felgyorsulása pedig szemmel látható. Ezzel a folyamattal már nem tud lépést tartani az evolúció. Ahogy már egy ideje nincsen olyan ember sem, aki csak megközelítőleg is meg tudna tanulni minden ismeretet. Ez ma már lehetetlen. Mindenki csak egy szűk szeletét tudhatja az ismeretek összességének, így természetesen át sem láthatja az ember és a világ teljes struktúráját. Úgy mondhatjuk, hogy a fejlődés – nem az evolúciós, hanem a technikai – átlépett az emberen. Ez nem azt jelenti, hogy a gépek, a számítógépek át fogják venni a hatalmat, hanem azt, hogy az ember már nem képes uralni az általa létrehozott rendszert. Ezzel pedig megnő a váratlan események bekövetkeztének a kockázata. Mert ha nem látjuk át a rendszert, akkor nem tudjuk megjósolni tetteink lehetséges következményeit sem. A váratlan események könnyen kapkodást szülnek és még nagyobb káoszhoz vezethetnek. Más szavakkal: minél bonyolultabb egy rendszer, annál nagyobb a tévedések lehetősége, annál nehezebb megjósolni az esetleg bekövetkező hibákat, és annál kisebb a valószínűsége a valóban bekövetkező hibák maradéktalan kezelésének. A megoldatlan hibák mennyisége folyamatosan nőni fog, és előbb-utóbb bekövetkezik a rendszer teljes összeomlása.

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat