Az energiatermelő és ezekhez kapcsolódó iparágaknak külön-külön is óriási a hatalma és a befolyása. Tudhatjuk: a benzinesek legalább száz éven át meg tudták akadályozni, hogy benzin- és később dízelmotoron kívül más motort is komolyabb mennyiségben használjanak a közúti közlekedésben, hajózásban vagy repülésben. Pedig lehetett volna. A 19. és 20. század fordulóján még az elektromos hajtású gépjárművek voltak népszerűbbek. De a belső égésű motorok fejlődése, majd a benzinmotoros autók tömeggyártása – amely leverte az árakat – a benzinmotort tette egyeduralkodóvá. Pedig a benzinmotor csak egy a lehetséges változatok közül, ráadásul maga a benzin elég veszélyes anyag, rendkívül gyúlékony, a gőze pedig robbanékony.

Elon Musk és társai nem véletlenül nevezték el Tesláról az autógyárukat. Nikola Teslának 1930-ban volt egy valószínűleg elektromos motorral hajtott gépkocsija, amiből azonban sem egy alkatrész, sem semmi dokumentáció nem maradt fenn. „1943-ban New Yorkban, halála után egy nappal, óriási laboratóriuma – érdekes módon – leégett, maradékait pedig földdel tették egyenlővé, elpusztítva feljegyzéseit és kísérleti felszerelését.” Úgyhogy ma már egyesek megkérdőjelezik ennek az autónak a létezését is.

De természetesen Teslán kívül is voltak sokan, akik kísérleteztek különféle gépjármű-hajtásokkal. Energiát ugyanis sokféle módon lehet nyerni, és ezeknek egy részét föl lehetne használni ilyen célra. Biztosra vehető, hogy jó néhányan próbálkoztak más hajtóanyagokkal és különböző technológiákkal. De egy-egy váratlan baleset, tűzeset, robbanás elvette a kedvüket – néha még az életüket is – a kísérletek folytatásától. Ezért aztán egészen a közelmúltig nem terjedhetett el a benzinmotortól eltérő gépjármű-hajtás.

Pedig ez a most már rohamléptekkel előretörő technika régóta létezett, hisz villanymotorok csaknem kétszáz éve működnek, – az elsőt Jedlik Ányos készítette 1825-ben – az akkumulátor szintén XIX. századi találmány. És azt is láttuk, az utóbbi bő tíz évben mennyit fejlődött az akkumulátor technológiája. Az első Tesla-modell megjelenése (2008) előtt az elektromos autók még 100 km-t sem tudtak megtenni egy töltéssel, és vagy fél napig kellett őket tölteni. Manapság egy jó átlagos, szériában gyártott elektromotoros autó 400-500 km-t megtehet egyetlen töltéssel, és villámtöltővel 20-40 perc alatt fel lehet tölteni kb. nyolcvan százalékos állapotra. És az akkumulátor-technológia továbbra is folyamatosan fejlődik, úgyhogy a közeljövőben ennél is jobb eredmények várhatók. Mivel most már van rá pénz, így vannak szakemberek és vannak megfelelő eszközök a fejlesztéshez. De ezt meg lehetett volna tenni akár ötven esztendővel ezelőtt is, ha minden ilyen kísérletet csírájában el nem fojtottak volna.

 

Vagy itt van például – az autózásnál maradva – az ólmozott benzin története. Akit érdekel, részletes leírásokat talál róla a neten. Röviden csak annyit, hogy az ólom emberi szervezetre gyakorolt káros hatásaival már az ólmozott benzin 1923-as bevezetésekor is tökéletesen tisztában voltak. Használhattak volna a motor kopogása ellen más anyagot is, de arra nem szedhettek volna szabadalmi díjat.

Az ólmozott benzint előállító üzem dolgozói között pusztító tömeges megbetegedések és halálesetek nyomán kitört botrány után a vállalat igazgatója – orvosprofesszori címmel rendelkezett – kiadott egy tanulmányt, amelyben a vérben lévő ólom mennyiségére egészségügyi határértékeket állapítottak meg. Ezek mai orvosi szemmel irreálisan magasak voltak, de az amerikai orvosszakmai szervezetek – nyilván megfelelő befolyásolás hatására – elfogadták azokat. Erre hivatkozva csaknem hatvan éven át aki felszólalt az ólmozott benzin ellen, azt elhallgattatták, perekkel fenyegették, háttérbe szorították, kiközösítették a tudományos társaságokból. Egy megfelelő vizsgálatokkal, kísérletekkel bizonyított ellen-tanulmány készítése rengeteg időbe és pénzbe került volna. Támogatás nélkül az orvosok nagy része ezt nem tehette meg, támogatást pedig a benzinlobbi ellenében senki sem mert adni. Az ólmozott benzin forgalmazását csak az 1980-as évektől szüntették meg az Egyesült Államokban, valamivel később Nyugat-Európában, nálunk 1999-ben, az utolsó készleteket pedig éppen idén nyáron értékesítették Algériában.

 

És hogy elkanyarodjunk a benzinesektől, de mégis az energiánál maradjunk, lássuk végül az izzógyártó cégek kartelljét, amely megrövidítette a villanyégők üzemidejét, és ami jó – persze negatív – példával szolgál szinte minden mai ipari termékre.

Az elektromos izzólámpák fejlesztése az egész 19. század folyamán tartott. Nem ért véget Edison szabadalmával sem, sok kutató kísérletezett az égők üzemidejének meghosszabbításával még a 20. század elején is. Ez olyannyira sikerült, hogy ma is létezik egy 1901 óta csaknem folyamatosan égő izzólámpa a kaliforniai Livermoreban. A nagyon hosszú élettartam persze nem volt kívánatos az izzógyártó cégek számára, hisz amíg ki nem ég, minek venne valaki új izzót. Ezért gyűltek össze a legnagyobb cégek vezetői 1924-ben Genfben. Hivatalosan a szabványok egységesítéséről, a szabadalmak megosztásáról tárgyaltak, de valójában felosztották egymás között a világpiacot. Ezen kívül pedig megállapodtak abban, hogy az eddigi 2000-2500 órás átlagos üzemidő helyett ezután 1000 órában maximálják a villanykörték működését. Ezután tehát a kutatók-fejlesztők nem az izzók élettartamának meghosszabbításán, hanem éppen ellenkezőleg, annak megrövidítésén fáradoztak. És bár a kartellnek a második világháború kitörése véget vetett, az izzólámpák és mai utódaik használói tudják, hogy az égők élettartama igencsak véges.

De ez nem csak az izzólámpákra igaz, hanem sok más ipari termékre is. Ez az úgynevezett „tervezett elavulás”, ami azt jelenti, hogy sok terméket eleve úgy terveznek, hogy bizonyos idő után tönkremenjen, ne lehessen tovább használni, vagy ne érje meg megjavítani. Magát a fogalmat Bernard London vezette be 1932-ben megjelent írásában. Eszerint a kapitalizmusban rendszeresen bekövetkező túltermelési válságokat és az ezekkel járó növekvő munkanélküliséget úgy lehetne megelőzni, ha a cégek eleve gyengébb minőségű, hamarabb tönkremenő árucikkeket állítanának elő, így rákényszerítve a fogyasztókat az újabb termékek vásárlására. Természetesen ezt a koncepciót nem lehetett hivatalosan elfogadni, hisz ez a vásárlók tudatos megtévesztése lett volna. Viszont a gyakorlatban számos iparcikk esetében mégiscsak ezt tapasztaljuk a mai napig. De ez, mint kiderült, nem szüntette meg sem a válságokat, sem a munkanélküliséget, csak a szeméthegyek nőnek a kidobott árukkal.

 

Ebből a néhány példából is látható, milyen hatalmas befolyással rendelkeznek az emberek mindennapjaira a multicégek, azok törvényes vagy törvénytelen kartelljei. A lobbisták, akik megtalálhatók szinte minden állam politikai köreinek közvetlen közelében, így direkt módon tudják befolyásolni a törvényhozókat. Ezen belül is az energiaszektor különösen erős képviselettel – mondhatni komoly vesztegetési és zsarolási potenciállal – rendelkezik. Úgyhogy visszatérve a fúziós reaktorra, nem várható egyhamar, hogy ennek meghatározó szerepe lesz a világ energiatermelésében. Ne legyen igazam, de nagyon valószínű, hogy a ma élő embereknek csak elenyésző része fogja ezt megérni, ha egyáltalában megéri valaki. Hiába a nemzetközi összefogás, a pénzek így is csak vékonyan fognak csordogálni erre a célra. Nem véletlenül fogalmazott elég egyértelműen a projektben részt vevő egyik magyar szakember egy néhány évvel ezelőtti riportban: „Az ITER-beruházás nem fog megtérülni, és soha nem fog a hálózatra energiát termelni.” Hiába, vigyázni kell az energia-multikkal. A közös érdek – ha nagy szavakat akarok használni, az emberiség érdeke – csak másodlagos lehet a multik, jelen esetben az energiatermelő óriásvállalatok érdekei mögött.

Összefoglalva az eddigieket, tudósaink egy része igyekszik az emberiséget szolgálni, más része – elég nagy része – pedig a tőkét szolgálja. Persze ezek között is vannak, akik hasznos, fejlődést hozó munkát végeznek. Mások viszont munkáltatóinak, az adott vállalatvezetés kívánalmainak megfelelően haszontalan vagy éppen káros tevékenységet folytatnak. Nem gonosz emberek ők, nem is a fantasztikus mesék vagy filmek őrült tudósai. Többnyire esendő emberek, akik csak minél jobban szeretnének élni és eltartani családjukat. Olyan színvonalon, amilyent a társadalmi szokások és normák megszabnak számukra, és olyan munkából, amit főnökeik elvárnak tőlük. Legtöbbször nem ők a fő bűnösök a rossz cselekedetekért, hanem megbízóik, a pénz- és hataloméhes, gátlástalan vezetők, vagy még inkább azok, akik ezeket a vezetőket is irányítják a háttérből. Akik megszabják a feltételeket.

Bár ki tudja? Mondhatni, így működik a rendszer. Kik a nagyobb bűnösök? Akik kinyilvánítják szándékaikat, vagy akik buzgón, minden áron végrehajtják azokat; ezt nagyon nehéz megmondani. Minden esetre annyi bizonyos, hogy a rendszer csúcsain is emberek állnak. Akik számára az önös érdek minden mást háttérbe szorít. Akik számára az emberek megélhetése, egészsége és maga az emberi élet is legfeljebb csak néhány statisztikai adat. Vagy még az sem.

 

(2021.)

 

 

Oldal: Tudó-sokk (2021) 3.
Endre oldalai - © 2008 - 2024 - endre-oldalai.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat