Endre oldalai

Sci-fi (paródia)

I.

 - Na, adjunk a masinának egy kis kakaót – szólt Mac Morodock kapitány, és rálépett a gázpedálra. A Hyperion BKV-8-as űrnaszád sebessége az eddigi 120 km/s-os cammogásról hamarosan kétszeresére, később háromszorosára, ezután négyszeresére, legvégül ötszörösére nőtt. A kapitány elégedetten dőlt hátra kényelmes, szuper-habszivaccsal párnázott parancsnoki hokedlién, és odaszólt a vezérlőpult túlsó oldalán gubbasztó helyettesének:

- Jól megyünk, mi, Charlie?

- Kitűnően, kapitány. Így aztán hamarosan odaérünk a célállomásunkhoz. Egyébként merrefelé is tartunk?

- Nem mindegy az neked, Charlie? Nézd meg, a többieket se érdeklik az ilyesmik.

A többi nyolc ember valóban szótlan maradt.

- Hát jó, ha így áll a dolog, akkor elárulom, hogy egyáltalán nem érdekel engem se, csak a társalgás kedvéért kérdeztem. És azt nem tudja, mikor érünk oda?

- Én nem értelek téged, mit izgulsz folyton. Két-háromszáz éven belül ott leszünk, ha ez megnyugtat.

- Jó, akkor addig még belefér egy kis alvás. Megyek szunyálni – mondta Charlie és elindult a hálóhelye felé. De még csak félúton járt, amikor megszólalt a vészjelző kakukkszó, és kigyulladtak a piros, kék, zöld, citrom-, narancs- és okkersárga, valamint sötétbarna és ibolyaszínű lámpák, a mennyezetről lelógó tükörgömb pedig lassú forgásba kezdett. A parancsnok és Charlie táncoltak pár percig a felcsendülő zene ritmusára, de azután megunták és utánanéztek, mi okozta a riadalmat. A számítógép röviden közölte: eltömődött az egyik fúvóka, és így nem tudják elért sebességüket pár évtizednél tovább tartani.

- Milyen francos űrszemét kerülhetett itt, a töküres világűrben abba a nyavalyás fúvókába? – bosszankodott Mac Morodock kapitány. – Legjobb lesz, ha kiküldjük Robit, nézzen utána. Van ellene valakinek kifogása?

- Dehogyis, tedd, amit jónak látsz – felelte Charlie. A többi nyolc ember hallgatott.

- Hát jó. Gyere ide, Robi – szólt bele az egyik mikrofonba a parancsnok.

Robi, rövidítve az RB 428 per 2688393 szorozva 2014 a nyolcadik gyök alatt és az egész négyzetre emelve jelű univerzális robotgép rövidesen belépett a kabinba.

- Na mi kell, öreg? – kérdezte a gép.

- Úgy látszik a sok pihenés tönkretette az udvariassági áramköreidet, de majd én átprogramozlak. Előbb azonban…

- Lökjed már a lényeget, semmi kedvem a süketelésedet hallgatni – vágott közbe Robi.

- Éppen azt mondom. Menjél ki a hatos fúvókához, és szedd ki, amit benne találsz.

- Mindent, az utolsó csavarig?

- Dehogyis, te tökkelütött, csak azt a valamit, ami beleszorult. Azután hozd ide, kíváncsi vagyok, mi az ördög kódoroghat errefelé.

- Oké. De a tökkelütöttet megjegyeztem. Velem te nem beszélhetsz így.

Ezzel kiment. Jó félóra múlva ért vissza. Egy félmázsás kőtömböt cipelt magával, ledobta a kabin padlójára.

- Hé, hé! Tönkreteszed a parkettát! Valódi első osztályú fenyőfa. Épp az utolsó szállítmányból sikerült elcsípnem, mielőtt végleg kimerült a fatelep.

- Nem is szólva a perzsaszőnyegről – tódította Charlie.

- Akkor nézzük ezt a sziklát. Mennyi idősre saccolod, Robi?

- Jó régi, az biztos. Már a teremtés, akarom mondani az ősrobbanás után néhány milliárd évvel létezhetett.

- És mik azok a kriksz-krakszok az oldalán?

- Jé, én is csak most vettem észre. Arrébb gördítem, mert úgy látom, erre is folytatódnak az ábrák.

Hamarosan az emberek szeme elé tárult az egész jelsorozat. A következőképpen nézett ki:

∆ ∆∆ ∆∆∆ ∆∆∆∆ ∆∆∆∆∆ ∆∆∆∆∆∆ ∆∆∆∆∆∆∆ ∆∆∆∆∆∆∆∆ ∆∆∆∆∆∆∆∆∆ ∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆

Egyértelmű volt, hogy ez csakis értelmes lények üzenete lehet. A parancsnok betáplálta a jeleket a számítógépbe, és beindította a rejtjelfejtő programot. A gép egyet-kettőt hümmögött, majd megszólalt:

- Az eléggé primitív nyelven fogalmazott üzenet a következő:

Hé, Gülü! Napunk kihűlőben van. Elmegyünk az I-Z-É-404-es csillag rendszerének negyedik bolygójára. Koordinátái: 4,4053 és 182,8552. Utóirat: a télikabátomat ne hozd utánam, már úgyis minden gomb leszakadt róla.

- És hol van ez a rendszer, meg tudod találni?

- Persze, a hely megvan, de csillag az nincs ott, nagyon régen kihűlhetett már.

- Nem baj, a nyomaikat azért biztosan megleljük. Képzeljétek, milyen fejlett civilizáció lehet most, ha már akkor volt télikabátjuk. Azt javaslom, járjunk utána, mi lett belőlük. Mennyire is van ide az a hely?

- Mintegy háromszáznyolcvan év alatt oda tudunk érni.

- Na hát, nem is sokkal hosszabb az eredetileg tervezett utunknál. Mi a véleményed, Charlie?

- Valóban nem sokkal hosszabb, kapitány. De nem tudom, nem volna mégis jobb az eredeti tervhez tartani magunkat.

- Ugyan már, eredeti terv. Már el is felejtettem, hova akartunk menni, ez a sok izgalom kiverte a fejemből. Különben is, mit okvetetlenkedsz folyton. Láthatod, senki másnak nincs ellenvetése.

A nyolc ember továbbra is hallgatott.

- Na jó, legyen úgy, ahogy akarod – egyezett bele Charlie.

- Nagyszerű! Akkor az új útirány: az egykori I-Z-É-404-es csillagrendszer. Irányváltoztatásra felkészülni. 

II.

  - Szóval itt volnánk? Elég kietlen egy tájék – szólt nagyot sóhajtva Mac Morodock kapitány. – Mit szólsz hozzá, Charlie?

- Hát igen, sehol egy fa, vagy legalább egy fűcsomó.

- Hogy lenne, te hülye, hiszen már évmilliók óta kihalt világ.

- Bizony, bizony, a napjának a hűlt helyét se találtuk már, kész csoda, hogy ebben a kis csavargó szikladarabban a komputer felismerte az illető bolygót. Te, nem lehet, hogy tévedett?

- Már hogy tévedett volna, a pályaadatok megegyeztek. Összement egy kicsit, ennyi az egész.

- Jól van, jól van, csak egy kicsit társalogni akartam. Nem kell mindjárt felszívni a vizet.

- Most pedig behívjuk Robit és kiküldjük a felszínre, hátha talál valami nyomot. Van valakinek kifogása ellene?

- Dehogy van, tedd csak, amit jónak látsz – mondta Charlie. A többi nyolc ember hallgatott.

Robi nemsokára belépett, földig hajolt és megszólalt:

- A legmélyebb tisztelettel üdvözlöm, nagyságos uram, és várom parancsait. – Közben végzett néhány terpeszugrást, majd várakozóan megállt.

- Úgy látszik, kissé túlzásba vittem a múltkori beavatkozásomat, amellett valamit elpiszkálhattam a mozgáskoordináló rekeszben.

- Parancsoljon, kedves gazdám, bármit kíván, én nyomban teljesítem legjobb tehetségem szerint – mondta a robot, miközben egy-két piruettet csinált a kabinban.

- Áhá, a balett-mozgás erősítője vezérlődött túl, majd megnézem. Most viszont, Robi, menj ki a bolygó, azaz a bolygócska felszínére, és keress valamilyen jelet, amiből megtudhatjuk, hová tűntek a bolygó lakói.

- Parancsára, legméltóságosabb uram, máris indulok – szólt Robi, majd megfordult és sűrű őzugrások közepette távozott.

Fél év múlva tért vissza. Mikor belépett, fölugrott a levegőbe és spárgában érkezett a padlóra. Közben a kezében tartott holmit lecsapta az asztalra.

- Hé, a terítőm – fakadt ki a parancsnok. – Eredeti matyó hímzéses minta, ez volt a legutolsó darab.

- Bizony, legalább a kétezredik legutolsó – kotyogott közbe Charlie. – Ismertem azt a kereskedőt, ha eladott egy „legutolsó” terítőt, blúzt vagy egyebet, rögtön vette elő a pult alól a következőt.

- Kuss legyen, Charlie, hogy az ördög vigyen el, nem tudsz már egy kicsit csöndben maradni? Ez meg mi a fene – meredt rá az asztalon fekvő tárgyra.

Könyv alakú és méretű dolog volt, kívül semmi sem látszott rajta, de szét lehetett nyitni, és a belső oldalán a következő jelsort találták:

←→ ↓↑ →← ↑↓ ←↑ →↓ →↑ ←↓ ←← →→ ↓↓ ↑↑ ↖↗↘↙

A számítógép a betáplálás után mintegy tíz percig zümmögött, majd a következőket mondta:

- Ez egy közepes nehézségi fokú írással fogalmazott üzenet, a következőket tartalmazza:

Te Józsi és Maris! Napunk sajnos nemsokára szupernóvaként fel fog robbanni, ezért el kell költöznünk a BVCXY/8235/1985 számú csillag második bolygójára. Koordinátái: 833,258 és 11111,001. Gyertek utánunk. Utóirat: a gyerek itt felejtette a nyalókáját és állandóan bőg érte. Ha megtaláljátok, hozzátok el, azt, amelyik sárga virág alakú zöld szirmokkal.

- Hát ez csodálatos, már nyalókájuk is volt! Minden áron meg kell találnom ezeket a szuperintelligens lényeket. Milyen messze vannak a koordináták alapján?

- Alig több, mint hatezer-ötszáz évi utazással odaérhetünk.

- Na hát, ez nagyszerű. Javaslom, hogy induljunk máris. Ellenvetés?

- Ez azért egy kissé hosszú utazás lenne, nem gondolod, méghozzá egy elég kétséges eredményért.

- Ugyan, Charlie, te mindig csak kötözködni tudsz. Senki másnak, de neked aztán mindig van különvéleményed. Nem akarnál már leszokni erről a kukacoskodásról?

A legénység többi nyolc tagja valóban hallgatott.

- Hát jó, habár nem tetszik nekem ez a dolog, de ha annyira akarod, elmehetünk.

 - Akkor felszálláshoz felkészülni!

III.

 - Ez volna az? – kérdezte Mac Morodock kapitány, amint ránézett a monitorra. – A fenébe, hiszen ez egy fekete lyuk. Mért nem mondta ezt az a nyavalyás számítógép?

- Talán mert nem kérdezted tőle – szólt Charlie.

- Te is megkérdezhetted volna, nagyokos. Akkor nem utaztunk volna ennyit hiába. Habár, ha már itt vagyunk, nem ártana körülnézni egy kicsit.

- Egy fekete lyukban? Eszednél vagy, kapitány?

- Majd kiküldjük Robit, ő eddig még mindenhonnan visszajött. Remélem, mindenki beleegyezik.

Csak Charlie dünnyögött valamit az orra alatt, a többi nyolc ember hallgatott.

- Nagyon jó, akkor hívom is. Robi, gyere a kabinba!

A robot a kabinba lépve szertartásosan, bár kissé mereven meghajolt, majd így szólt:

- Uram, várom az utasításodat.

- Na, úgy látom, elég jól sikerült a legutóbbi beszabályozás.

- Bárcsak oly biztos lehetnél ebben uram, mint a halálban. Hisz az összes dolog az életben merő bizonytalanság, csak a halál bizonyos.

- Úristen, a mozgató rendszer mellett van közvetlenül a filozófiai és teológiai központ. Ahogy javítottam, biztos hozzáértem valamelyikben valamihez. Túl érzékeny ez a gépezet.

- Az egész világ voltaképpen felfogható egy gépezetként, uram. De, mivel a világ egészét nem ismerjük, ezért nem tudhatjuk ennek a gépezetnek a teljes felépítését, sem pedig működésének célját.

- Elég! Ide figyelj, Robi! Most bemész ebbe a fekete lyukba, és addig ki nem jössz, amíg nem találsz valamilyen nyomot azokról a lényekről, akik azelőtt itt éltek.

- Az egész élet fekete lyukakkal van teli. Hiszen minek hívhatjuk például az álmot, amelyben teljesen öntudatlanul veszünk részt, holott az is az élet egy darabja, sőt jelentős része, hisz életünk majd egyharmadát ilyen öntudatlan állapotban töltjük – felelt Robi, közben lassan kisétált a kabinból.

Mintegy ötszáz év múlva a fekete lyuk egyre tágulni és fehéredni kezdett, és mikor teljesen kifehéredett és minden fényt visszavert, kijött belőle a robot, és egyik markában valamivel elindult az űrhajó felé. Belépett az ajtón, letett az asztalra egy diónyi nagyságú tárgyat, és így szólt:

- Uram, itt van amit kívántál, de most már jobb lenne kissé eltávolodnunk innen, mert az a folyamat, amit beindítottam, úgy látszik elég gyorsan közeledik felénk.

- Mit indítottál te be?

- Hát valahogy csak ki kellett kerülnöm a fekete lyukból, ezért antigravitációs teret fejlesztettem magam körül, amely láncreakció-szerűen terjed tovább, gondolom egészen addig, amíg az összes benne lévő anyagot el nem éri.

- És mi lesz ennek a következménye?

- Azt hiszem egy óriási, minden eddiginél hatalmasabb csillag születésének lehetünk tanúi, csak nehogy ne tudjunk tanúskodni róla.

Ebben a pillanatban az űrhajó nagyot rándult, elérte az első lökéshullám, amely a csillag születését kísérte. A két ember elterült a földön, a robot megkapaszkodott valamiben.

- Hé, te nyavalyás! Le akarod tépni a faliszőnyeget? Ezt az eredeti kézi szövésű darabot?