Endre oldalai

Ami pedig engem illet, szüleim, de főképp apám természetének köszönhetően rendkívül zárkózott lettem. Ha belegondolunk, akit mindenért szidnak vagy gúnyolnak, semmiért meg nem dicsérnek, ez még felnőtt korban is komoly lelki problémát jelenthet, főleg, ha függünk az adott személytől. (Volt egy ilyen főnököm, úgyhogy később még egyszer meg kellett tapasztalnom egy hasonló helyzetet.) Kisgyerekként viszont felér egy katasztrófával. Ha akármit teszek, bármit mondok, minden rossz, előbb-utóbb az válik természetemmé, hogy teljes passzivitásba vonulok, nem beszélek, alig cselekszem. És én ilyen lettem.

Egy anekdota elsős koromból, amit csak elmondásból ismerek. Második félévben a tanító néni bemutató órát tartott, hogy a szülők lássák, mennyit fejlődtek a gyermekeik. A szülők körben és hátul álltak az osztályban, mi pedig a padokban ültünk hátratett kézzel, ahogy akkoriban kötelező volt. A tanító néni kérdezgetett, aki tudta a választ, jelentkezett, és azok közül szólított fel valakit. Egy idő után feltűnt, hogy én semmire sem jelentkezem. Végül a tanító néni feltett egy nagyon könnyű kérdést, amire mindenki jelentkezett, hadonászott, hogy „engem, engem”. Csak én nem. Ez már annyira feltűnő volt, hogy csak azért is engem szólított fel. Persze én is megmondtam a helyes választ. De nem jelentkeztem. És máskülönben sem igen beszéltem az iskolában, csak ha valamelyik tanár felszólított.

Egyébként már hat éves korom előtt iskolába kerültem. Ez úgy történt, hogy mint tudjuk, 1956-ig abortusztilalom volt érvényben, tehát ha egy nő teherbe esett, meg kellett szülni a gyermekét, akár akarta, akár nem. És persze fogamzásgátlókhoz sem lehetett hozzájutni. Így aztán jóval több gyerek született, mint amennyi normális körülmények között megszületett volna. Az iskolarendszer pedig ehhez a nagyobb létszámhoz lett hozzáigazítva. ’56 után viszont drasztikusan csökkent a születésszám. Úgyhogy mi már jóval kevesebben voltunk, mint a néhány évvel korábban születettek. Addig az volt érvényben, hogy akik augusztus végéig betöltötték a hatodik évüket, azok mehettek első osztályba. Attól az évtől viszont, amikor én a hatodik évemet töltöttem be, már lehetővé tették, hogy akik szeptemberben lettek hat évesek, azokat is beírathatják a szülők az iskolába gyermekorvosi engedéllyel. Amikor ezt apám megtudta, elhatározta, hogy beírat. Elcipelt tehát az orvoshoz, hogy adjon iskolaalkalmassági papírt. A többire már megint csak nyomokban emlékezem, úgyhogy inkább elmondás után idézem fel az eseményeket. Az orvos először nem is tudta, hogy mit akar tőle apám, úgy látszik nem tolongtak nála a szülők, akik iskolába akarták adni szeptemberben hat éves gyerekeiket. Fogalma se volt, hogy kell vizsgálni az iskolaérettséget. Viszont apám – aki egész aktív életében pénzügyi-számviteli területen dolgozott –, már előbb bemagoltatta velem az egyszeregyet. Valószínűleg ezért utáltam később a matematikát. Úgyhogy ő mondta az orvosnak, hogy kérdezgessen tőlem számtanpéldákat. Így is történt, összeadni, kivonni, szorozni tudtam. Még a tízszer tízet is helyesen megmondtam. Utoljára még megkérdezte, mennyi tizenegyszer tizenegy. Arra már rosszul válaszoltam. Így kiderült, hogy nem vagyok csodagyerek, de azért az igazolást megkaptam. Ennek pedig az lett a következménye, hogy nagyon sokáig mindenütt én voltam a legfiatalabb, egy ideig a legalacsonyabb is. Az általánosban, a középiskolában, a szakmunkásképzőben, aztán az első munkahelyeimen, de még a katonaságnál is. Ami persze tovább fokozta és fenntartotta a zárkózottságommal párhuzamosan jelenlévő kisebbrendűségi érzésemet.

Ehhez még egy adalék kicsi koromból. Én bal oldalasnak születtem. Apámnak viszont az volt a véleménye, hogy a balkezesség nagy hátrányt jelent az életben, ezért át kell engem szoktatni a jobbkezességre. Az ő nevelési módszereit ismerve ez úgy történhetett, hogy ha ballal nyúltam valamiért, akkor rám ordított vagy ráütött a kezemre, vagy mindkettőt egyszerre. Úgyhogy mire iskolába kerültem, már jobbkezessé váltam. Persze a jobb kezem sohasem lett olyan ügyes, mint a született jobbkezeseké, viszont a bal kezem elügyetlenedett. Így aztán mindig gyenge voltam mind szépírásban, mind rajzolásban. És ez persze még fokozta önbizalomhiányomat.

Ugyanakkor a két kezem ügyessége sokkal közelebb áll egymáshoz, mint az egyoldalasaké, akár jobb, akár bal oldalasok. Ezen kívül fura módon megmaradtam ballábasnak. Emiatt pedig az is előfordulhat, hogy a két agyféltekém közötti kapcsolatok is mások, mind a legtöbbeknél. Ezért lehet az, hogy csekély a vonzalmam az elvont dolgok iránt, kevéssé tudom értékelni, netán élvezni a modern művészetet és az egyéb túlzott fantáziát igénylő dolgokat. Másrészt viszont a világ sokszor egészen különböző eseményei között találok kapcsolatokat, meglátok olyan összefüggéseket, amelyekről nagyon-nagyon régen olvastam vagy hallottam, és egyszerre csak valahogy beugranak. Ennek persze más okai is lehetnek, úgyhogy az egész talán csak okoskodás a részemről.

(folytatás)

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat