LEPEL NÉLKÜL

(Életmorzsák)

 

Az a jobb, ha az embernek van határozott háttere, amely megszabja, merre induljon az életben, vagy ha csak saját maga próbál ki talán vaktában, különösebb segítség nélkül, különböző dolgokat? Akár így, akár úgy, mindnyájunknak a nekünk adatott életet kell élnünk.

 

Hát, hol is kezdjem? Talán ott, hogy „hát”-tal nem kezdünk mondatot, ahogy tanáraim annak idején mondogatták. Hát még egy ilyen, reményem szerint terjedelmesebb írás kezdetén. Vagy egykori tornatanárom mondása szerint: „A hátnak melle is van.” Ez a tanár egyébként nem tornatanárként határozta meg önmagát, kikérte magának, ha valaki így nevezte. Nem, ő testnevelő tanár volt. Én, bár mindig szerettem a testmozgást, őt viszont nem kedveltem. Nem beképzeltsége vagy bőbeszédű szónoklatai miatt, amiből mi, akkori tíz-tizenkét évesek amúgy sem sokat értettünk. Nem is azért, mert akaratlanul bár, de valószínűleg ő is hozzájárult reumás betegségemhez, ezt akkor még honnan is tudhattam volna. Sokkal inkább nevelési módszere okán. Osztályfőnökként masszává akart gyúrni bennünket. Amikor különböző karakterű embereket erőszakosan egyenlősíteni akarnak, amikor valaki saját igazságát erőnek erejével akarja másokra erőltetni, az nem jó. Még akkor sem, ha őszintén hisz abban, amit gondol és amit tesz. De persze ezt csak most magyarázom bele, akkoriban egyszerűen csak fizikailag megerőltetőek voltak a kollektív fegyelmezésből kirótt futókörök és fekvőtámaszok. No meg én az állítólagos, általa nem is túl világosan kifejtett bűnökben ártatlannak éreztem magamat. De hát – megint csak ez a „hát” – ez már egy későbbi történet.

Ha magamat nagyon röviden akarnám jellemezni, azt mondhatnám, hogy háttér nélküli ember voltam és vagyok. Ez nem hasonlít Kertész Imre önéletrajzi ihletésű regényének „sorstalan” főszereplőjére. De nem teljesen azonos Chamisso árnyékát eladó Schlemihl Péterével sem. A háttér – jelen esetben a szülői háttér – nem azt jelenti, hogy tartsuk el a gyereket, amíg nem tud magáról gondoskodni. Sokkal inkább azt, hogy mutassunk pozitív példákat a gyerekünknek az életünkkel, milyen érdekes és értékes dolgok vannak a világban, amiket jó megismerni és amikkel érdemes foglalkozni. Ez családba született gyermekeknél a korai években a szülők feladata lenne, hisz ők vannak legtöbbet együtt a gyerekkel, akik így az ő életük folyását ismerik meg legelőször. Nem véletlen, hogy sok gyereknek élete első példaképe a szülő. Olyanok akarnak lenni, azt akarják csinálni, amit apjuktól vagy anyjuktól láttak. Ugyancsak sokan vannak, akik felnőttként is olyan dolgokkal foglalkoznak – akár főfoglalkozásként, akár szabadidős tevékenység formájában – amit annak idején szüleiktől láttak, tőlük lesték el akár a vágyat, vagy a kezdeti lépéseket is. Ezek az én számomra tulajdonképpen irigyelt emberek, olyan értelemben, hogy simább útjuk volt életük kezdeti szakaszában, mint másoknak. Ezek közül kerülnek ki azok, akikre azt mondják, hogy csak megszületniük volt nehéz. Ugyanakkor viszont mégsem sajnálom annyira magamat, mert az újabb és újabb dolgok megismerése és legalább alapszintű elsajátítása – még ha sokszor kényszerből is – mégiscsak nyújt némi sikerélményt.

Az itt következőkkel sokak lelkét fogom megsérteni, akik imádattal tekintenek vagy gondolnak szüleikre és akik azt tanulták, hogy szülőkről csak jót szabad mondani. Sajnos az én szüleim nem voltak jó szülők. Nem olyan értelemben, hogy ne szerettek volna a maguk módján, hanem úgy, hogy nem, illetve alig mutattak olyan viselkedést és olyan tevékenységet, ami számomra példa értékű lett volna, tehát amit szívesen beépítettem volna a magam életébe. Ezzel szemben annál több negatív példát szolgáltattak.

Ami apámat illeti, ő egy rendkívül rossz természetű, önző, a környezetében szinte mindenkit lenéző és bíráló vagy gúnyoló ember volt. Parancsoláson, szidáson és fájó gúnyolódáson kívül szinte semmit sem kaptam tőle. Hogy hogyan lesz valaki ilyen jellemű, arról talán majd később, a jellem kialakulásánál írok.

Szegény anyám pedig egy igen érzékeny idegrendszerű, mondhatni hisztériára hajlamos nő volt. Békés, polgári családból érkezve semmit sem tudott kezdeni férje számára idegen, agresszív, uralkodó magatartásával. Csak idegrohamokkal tudott rá reagálni. Ezek pedig nekem kisgyerekként még fokozták rossz élményeimet.

 

Mint már sokszor, most is hetek teltek el az utolsó leírt szó óta. De többször volt, hogy hónapokig, néha évekig sem írtam semmit. Szabad idő, alkalom, kedv, belső késztetés. Ezeknek mind együtt kell lenni, és persze témának is. Ezért nem vagyok írásból élő személy, mert ahhoz napi szinten meg kellene teremteni ezeket a feltételeket, ami az én esetemben szinte lehetetlen. És ezért van az, hogy legtöbb írásom meglehetősen rövid, amiket egy-két alkalom után be tudok fejezni. Hosszabb írásaimban pedig lehetnek bakugrások, zavarosságok az egyes részletek között. Mint ahogy itt is.

Nagyszüleimet alig ismertem. Mindkét nagyapám jóval születésem előtt meghalt, anyai nagyanyám, akinél születésemkor laktunk, másfél éves koromban. Csak apám anyját ismerhettem volna jobban, de ő élete nagy részében távol élt Budapesttől, az ország keleti részén. Így őt is nagyon ritkán láttam, szüleim válása után pedig már csak pár alkalommal. Ez talán nem is volt olyan nagy baj, mert anyám szerint anyósa rendkívül házsártos teremtés volt, aki szinte mindent és mindenkit bírált, mindenkivel akadékoskodott.

És itt jön a képbe a jellem kérdése. Hogy a jellem örökölhető, azt tagadom. Örökölni a hajszínt, fejformát és sok más fizikai jellegzetességet lehet, beleértve a belső szervek állapotát, ezzel esetleges hajlamot egyes betegségekre. A jellem nem örökölhető, mert nem genetikai tulajdonság. Mégis, miért van az, hogy időnként az utódokban felismerhető némely előd tipikus jellemvonása? Például ahogy apámban benne volt az anyja rossz jelleme, ami sajnos azóta egyik féltestvéremben is jelentkezett.

A jellemvonások kifejlődése már nagyon régóta foglalkoztatott, pontosan a saját, átlagostól nagyon eltérő jellemem miatt. Mert én viszont rendkívül zárkózott természetű lettem, amit már rég felismerve, gyerekkorom óta kerestem a „miért”-et. És bár ilyen irányú szakkönyvet soha nem olvastam, az élettapasztalat, mások megfigyelése határozott álláspontot alakított ki bennem a jellemvonások kialakulásáról.

Szerintem az alapvető jellemvonások már nagyon kicsi korban megjelennek. A legtöbb négy-öt éves gyereknél már láthatóak azok a személyes tulajdonságok, amik aztán szinte egész hátralévő életét meghatározzák. Hogy hogyan alakulnak ki ezek a vonások, arra persze csak elnagyolt választ tudok adni, hisz nem vagyok a téma szakembere. Eszerint: születése pillanatától fogva – egyes kutatások szerint már születés előtt is – mindenkit különféle hatások érnek. Ezek a hatások – ha a semlegesektől eltekintünk – a gyermek számára lehetnek pozitívak vagy negatívak. Tehát jók vagy rosszak, kellemesek vagy kellemetlenek. A gyermek pedig ösztönösen reagál ezekre a hatásokra. Leegyszerűsítve: a számára pozitív hatásokat megpróbálja utánozni, a negatívakat pedig elkerülni. Tehát utánzás és elkerülés a két fő alakító erő.

Ebből több dolog is következik. Az egyik az, hogy akit kicsi korában sok pozitív, kellemes hatás ér, az nagy valószínűséggel nyitott személyiségű emberré válik, mert sok mindent épít be a tulajdonságai közé. És ellenkezőleg, akit sok rossz hatás ér – mint például engem –, az elkerülővé, tehát zárt személyiségűvé válik. A másik, hogy ebben a korban még nagyon kevés szerepe van a tudatnak, így a tulajdonságok kialakulása nagyrészt ösztönösen történik. Ezért tulajdonképpen senki sem tehet a jelleméről. És itt térünk vissza a rossz jellemvonásokhoz. Ezek is azért alakulhatnak ki, mert a gyermek ösztönösen reagál, nem vizsgálja, nem is tudhatja, hogy az rossz. Ha az ő számára az adott vonás pozitív, akkor utánozza. Nagyanyámnak apám volt a kedvence, vele feltehetően másképp viselkedett, mint a család más tagjaival. Másokat szidott, bírált, őt meg nem, ez nyilván elég volt ahhoz, hogy kellemesként érzékelje és megpróbálja utánozni. Apámnak pedig húgom volt a kedvenc gyereke, vele viselkedett sokkal elnézőbben, részben anyámnál egyértelműen határozottabb fellépésű második felesége hatására. Így aztán a húgomból lett ilyen, enyhén fogalmazva is erősen kritikus természetű ember.

A rossz természet pedig nagyon súlyos következményekkel is járhat. Nekem elég, ha apai nagyapám halálát végiggondolom. Ő a második világháborúban halt meg, feltehetően a Don-kanyarban. Pedig négy kiskorú gyereke volt. Öt született, de az egyik már csecsemő korban meghalt. Hogy került ő a frontra? Anyámtól tudom, hogy a kisgyerekeseket nem hívták be; neki is volt egy unokatestvére, aki azért született, hogy az apját ne vigyék el katonának. Hát akkor mi történhetett? Csak az, hogy nagyapám önként jelentkezett. Mert azokat persze örömmel látták a hadseregben. De miért lett önkéntes? Négy éhes kisgyerek, durva modorú, veszekedős feleség, aki csak szüli a porontyokat egymás után; szerintem nagyapám bemenekült a seregbe családja, főleg felesége elől. Ahogy állítólag mondta, „világot látni”. Ezt erősíti az is, hogy 1942 karácsonyára szabadságot kapott, éppen négy gyerekére való tekintettel, de mégsem ment haza, nem akarta látni a feleségét, esetleg még egy gyereket nemzeni. Úgyhogy a szabadságoslevelet átadta egy cimborájának. Az hazajött, és mire visszaért volna alakulatához, addigra megtörtént a front áttörése és a második magyar hadsereget gyakorlatilag szétverték. Ő megúszta, nagyapám nem. Ennyin múlik néha egy ember élete. És ezekben az eseményekben bizony jelentős része lehetett nagymamám rossz természetének.

 

(folytatás)

Oldal: Lepel nélkül (2022-23) 1.
Endre oldalai - © 2008 - 2024 - endre-oldalai.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat