Endre oldalai

Kritikátlanságról

(részletek a Gondolkodók alkonya című írásomból)

  Máskor, máshol már leírtam azt a véleményemet, hogy az emberek szinte minden, eredetileg jó és hasznos dolgot – találmányokat, nézeteket, elképzeléseket – előbb-utóbb rosszra, pontosabban rosszra is fordítanak. Ez azért van így, mert az emberek általában kevéssé kritikusak önmagukkal szemben. Nagyon kevés az olyan ember, aki a saját hibáit, tévedéseit is olyan módon látná, mint a másokéit. Sőt, éppen azok, akik nagyobb hatással, tehát nagyobb befolyással tudnak lenni másokra, azok a legkevésbé önkritikusak. Pontosan azért, mert azt látják maguk körül, hogy mindenki elfogadja az ő álláspontjukat, így tényleg azt hiszik, hogy mindenben igazuk van. Valójában viszont a többiek vagy alárendeltségük, mondhatni megalázottságuk miatt, vagy egyszerűen kényelemből, lustaságból, vagy pusztán udvariasságból nem vitatkoznak, vagy csak úgy látják, hogy egy ilyen magabízó embert úgysem tudnának meggyőzni arról, hogy valamiben nincs igaza.

  Ebből következik, hogy ha egy ilyen személy kitalál valamit, annak szinte csak a pozitív oldalát látja, tudomást sem vesz az esetleges kritikai megjegyzésekről, már ha vannak egyáltalában. Mert pontosan az ilyen személyiség az aki meg akar és meg tud győzni másokat, hogy ugyanolyan színben lássák az adott dolgot, mint ahogyan ő. A hibák viszont általában a gyakorlatban ütköznek ki. Olyan ez, mint a gyógyszergyártás esetében: a legtöbb gyógyszernek, bármilyen hatékony is, vannak mellékhatásai. Ezek egy része a kötelező vizsgálati eljárás során kiderül, de vannak olyanok, amelyekre csak hosszabb használat után derül fény. És természetesen ugyancsak szinte minden gyógyszert túl lehet adagolni, ami akár végzetes következményekkel is járhat. Ezért van az orvosságos dobozokban lepedőnyi leírás, mert kötelező minden lehetséges körülményt feltüntetni. De attól még a gyógyszer hatásos, ha betartják az utasításokat.

  A legtöbb dolog azonban az emberi világban nincs olyan szigorúan szabályozva, mint a gyógyszeriparban. Ezért nagyon sok olyan dolog népszerűvé válhat és elterjedhet, amiről nem sokkal később kiderül, milyen hátulütői vannak. 

  (...) Úgy van ez, mint az energiahordozókkal. Amíg a fosszilis energiahordozók bőven rendelkezésre álltak, és úgy gondolták, jó ideig fedezik az energiaszükségletet, nem gondoltak a jövőre. Később az ilyen energiahordozókból politikai fegyvert próbáltak kovácsolni. Csak a klímaváltozás kézzelfogható jelei döbbentettek rá egyes vezetőket – és még az se mindenkit – felfogásuk megváltoztatására. De a Föld nagy részén még ma is zavartalanul folyik a bolygó ökoszisztémájának talán helyrehozhatatlan pusztítása. Ennek a nagyon is valószínű következménye pedig az élővilág, közte az emberi népesség egy ki tudja, mekkora részének kipusztulása lesz.

  És a világ kisebb, de talán kézzelfoghatóbb szegmensét nézve úgy van ez, mint újabban az akkumulátorokkal. Megjósolható, hogy a kidobott akkumulátorok lesznek – vagy már vannak is – az új veszélyes hulladékforrások. Az utóbbi nagyjából húsz évben a fejlesztések következtében rendkívül megnőtt az akkumulátorok teljesítménye (kapacitása), és ennek következtében egyre több olyan készülékcsoportba is akkumulátort tettek, amelyekben azelőtt nem lehetett, vagy nem volt célszerű. Ezek között bizony bőven vannak olyanok, amelyekbe vagy egyáltalán nem kellene, vagy éppen nem lenne fontos akkukat tenni. Háztartási eszközök, amelyeknek mechanikus vagy erősáramú változata is létezik és könnyen kezelhető, kisebb ipari gépek, amelyeket olyan közegben használnak, ahol vezetékes áramforrás is található; ezeket fölösleges lenne akkumulátoros változatban gyártani. Csakhogy itt megint a fönt említett érdekek döntöttek, és a fogyasztókat megint rávették megfelelő reklámfogásokkal az új termékek használatára. A mai generáció már ezeket szokta-szokja meg, és nem lesz hajlandó visszaállni a régebbire, amely szerintük elmaradottabb. A sok kidobott akku megint csak a hulladékmennyiséget növeli, ártalmatlanításuk és/vagy újrahasznosításuk pedig bonyolultabb, valószínűleg költségesebb is, mint a műanyagok esetében.

  Az előbbi példákon túl, szerintem az egyik legmarkánsabb és a mai napig leginkább ható, előre nem látott, sőt, nem látható, első pillantásra különböző dolgok ok-okozati összefüggése az orvostudomány fejlődésével, ezen belül is a műtői sterilitás megteremtésével kezdődött el, még a 19. század második felében. Addig a szülő nők és az újszülöttek jelentős számban haltak meg részben a szüléskor kapott, részben más gyerekkori fertőzések következtében. A sterilitás bevezetésével, majd a baktériumok fertőzésben játszott szerepének felismerésével ez a szám drasztikusan csökkent. Csakhogy az emberi társadalmak nem tudtak hirtelen átállni erre a változásra, az emberek számára az volt a természetes, hogy gyermekeiknek csak egy része éri meg a felnőttkort; mondjuk egy nyolc-tíz gyerekes családból hárman-négyen. Ezért továbbra is sok gyermeket nemzettek, illetve szültek. Most viszont már csaknem mindenki elérte a nagykorúságot, és ezek tovább is szaporodtak. Népességrobbanás következett be, előbb a fejlett világban – Európában, Észak-Amerikában –, később, ahogy máshol is elterjedtek a modern orvoslás módszerei, Ázsiában és Latin-Amerikában. Manapság Afrikát érte el ugyanez a hatás.

  A növekvő népesség egyre nagyobb gazdasági fejlődést kívánt meg, az egyes államok egyre durvább versenybe fogtak lakosságuk ellátásáért. Az ellentétek háborúkat hoztak magukkal; a huszadik század pusztító háborúi nagyrészt erre vezethetőek vissza. Ez a helyzet igencsak emlékeztet – jóval nagyobb dimenzióban – a Húsvét-sziget történetére.

  Az oda érkező polinézek törzsekre oszlottak. Eleinte bőven volt élelem, ezért szaporodásnak indultak. Emiatt egy idő után az egy főre jutó élelem fogyni kezdett, ezért fákat vágtak ki, hogy több termőterülethez jussanak. A törzsek egymással versengtek, főnökeiknek kőszobrokat emeltek, egyre nagyobbakat és díszesebbeket. Ezeket is valószínűleg fatörzseken görgették a tengerpartra, ahol felállították. Ezért vagy amazért, de végül kivágták az összes fát a szigeten. Ebből következőleg a szél elhordta, az eső belemosta a tengerbe a termőföldet. Elszáradó falevelek híján pedig nem keletkezett elegendő új humusz, ezért a termés egyre silányabb lett. Ráadásul fák hiányában megfelelő hajókat sem tudtak már készíteni, ezért a halászattal elérhető élelemforrás sem állt rendelkezésükre. És így el sem tudták hagyni a szigetet. A túlszaporodás és az élelemhiány véres harcokhoz vezetett, aminek a végén a feltételezhetően 15.000 körüli lélekszámnak nagyjából a 10-20%-a maradt életben.

  Európában a népesség növekedése a múlt század második felétől visszájára fordult. Nemcsak azért, mert az emberek rájöttek, hogy a kevesebb gyerekszám is elegendő. Egyéb hatások is közrejátszottak ebben. Az egyik a vallás, a hit teljes eljelentéktelenedése: ha nincs halhatatlan lélek, nincs újjászületés vagy feltámadás, csak az egyetlen élet utáni halál az idők végezetéig, akkor miért tegyük ki utódainkat ennek a sorsnak. A másik a haszonelvűség szinte korlátlan hatalommá válása: a gyerekekre költeni kell, mégpedig egyre többet; ha nincs gyerek, a nőknek tovább jó marad az alakjuk, a gyerek nélküli családok pedig jobban és kevesebb kötöttséggel élhetnek. Ezek a szempontok a modern emberből szinte teljesen kiölték az élővilág többi részében nemcsak jelen lévő, de az egyik meghatározó ösztönt, a szaporodás ösztönét. Azt lehet mondani, ezzel az európai kultúra embere vakvágányra futott, kiírta önmagát az élővilág történetéből.

  Visszatérve a népességrobbanás további következményeire, a változások a technikai fejlődés következtében sokkal gyorsabbak lettek, és a mai napig egyre gyorsulnak. A gyarapodó lakosság ellátása érdekében nőtt, nő a termelés, emiatt az energiafelhasználás és a környezetszennyezés. A bolygó erőforrásaiból az ember már évtizedek óta többet használ el, mint amit az újratermelni képes. És amíg az emberek száma növekedni fog, ez csak fokozódik, mivel még a gazdagabbak is elvárják életszínvonaluk bizonyos növekedését, a szegényebb területeken élők pedig természetesen fel szeretnének zárkózni a jobb módban lévőkhöz. Az ezekhez szükséges erőforrásokat ma még csak kis részben tudják megújuló energiával biztosítani, mert – szokás szerint – ezek kifejlesztéséhez és elterjesztéséhez is későn kezdtek hozzá, ezért azok jelenleg még elég drágák és kevéssé hatékonyak. Csak a gazdag vidékek használhatják őket komolyabb mértékben.

  (...)A levegőszennyezés miatti klímaváltozás nem csak feltételezés, hanem immár kézzel fogható tény. A jövőbeni kilátásokra feltételezések vannak, de az ilyen jóslások bekövetkezte bizonytalan. Az itt következő két mondat nem a sajátom, hanem a Portfolio.hu egyik 2023. augusztusi cikkéből való szellemesen tragikus idézet: „A klímaegyezmény céljainak elérésére pontosan annyi az esély, mint egy utasszállító gépen repülés közben motort cserélni. Az egyetlen racionális (értsd: a valóságban is működő) megoldás a globális fogyasztás drasztikus csökkentése lenne, ami egyfajta irányított kényszerleszállás.”

  Aki azt mondja, hogy nem kell aggódni, az ember eddig még minden krízist megoldott – többnyire olyat, amit ő maga hozott létre –, arra azt tudom felelni, az a nem mindegy, hogy milyen áron. A történelemből így is ismerünk épp elég katasztrófát, ami sok-sok áldozatot követelt. De akkor az emberek száma csak töredéke volt a mainak, és ilyen méretű globális katasztrófahelyzet sem volt még az ismert történelem során. Úgyhogy ha sikerül is az emberiségnek túlélnie a jelenlegi helyzetet, nagyon valószínű, hogy azt csak minden eddiginél nagyobb áldozatok révén tudja megtenni.

  Amit Semmelweis Ignác és későbbi követői nemes céllal, jószándékúan tettek, az a következő nemzedékek számtalan tagja számára – beleértve a mi korunkat is – szörnyű szenvedésekhez vezetett, és ki tudja, még hová fog vezetni.

  Ezt a gondolatsort összefoglalva: az emberiség története során sok jó dolgot kitalált, de ezeknek a dolgoknak csak a pozitív oldalát látta meg. Arra, hogy rossz is következhet belőlük, általában csak akkor jött rá, amikor az adott negatív hatás már bekövetkezett. Ezek után kezdhetett neki, ha tudott, ezek elhárításának. És ez így folyt a történelem során végig, folyik ma is, és nem látszik, hogy valamikor a jövőben megváltozna. Mert ennek az alapvető emberi természet az oka, amit már feljebb bemutattam és amiben nem várható változás. Az ember ugyanis, amit szintén már csak ismételni tudok, egyrészt az élővilág gyermeke, aminek a hatásai – minél kisebb energiabefektetéssel minél többre jutni – máig érvényesülnek természetében, másrészt pedig az emberi világ, a társadalmi szabályok és szokások gyermeke, amelyek részben hasznosak az együttélés szempontjából, ugyanakkor viszont meg is kötik az egyes ember kezét, pontosabban gátat szabnak viselkedésének, cselekedeteinek. Ezek mind megmutatják, hogy az ember nem mindentudó és nem mindenható, bármennyire is szeretne az lenni, vagy legalább olyannak látszani.

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat