Vécépapír szvit

 

1. tétel (de habitum)

 

  Kisgyerek koromban – az 1960-as években – még nem kerek WC-papírokat használtunk, hanem hajtogatottat, szögletes formájút. A vécépapír-tartók is ezekhez készültek. Maga a papír egyrétegű volt és elég kemény, mintha vékonyabb kartonpapír, vagy még inkább csomagolópapír lett volna. De akkor az volt a természetes, pontosabban azt lehetett kapni, ezért mindenki olyat használt, már aki használt egyáltalán WC-papírt.

  Azután évek múlva megjelent a kerek alakú, gurigás vécépapír. Ennek a papírja is egyrétegű volt, a maiakhoz képest bizony elég kemény, de a hajtogatottnál mégis egy fokkal puhább. Egy idő után már csak ezt a fajtát lehetett kapni, úgyhogy akár tetszett, akár nem, ezt kellett használni. Ez a papír persze nem fért bele a szögletes tartóba, úgyhogy másikat kellett hozzá venni. Így telt el talán fél év, talán egy év is, amikor egyszer csak anyám nagy örömmel újságolta, hogy megint kapott a Közértben szögletes papírt. (Fiatalabbak kedvéért, akkoriban Közértnek hívtak szinte minden, élelmiszert és egyéb napi cikkeket árusító kisebb üzletet, amit manapság a tulajdonos cég után Aldinak, Lidlnek, Sparnak, vagy más egyébnek neveznek.) Úgy látszik, találtak még a gyárban vagy a bolt raktárban pár darabot a régiből, így anyám is vett egyet vagy kettőt.

  Hú, de rossz volt újra olyat használni. Akkor derült csak ki, mennyivel kellemesebb a gurigás. Merthogy a fenekem már megszokta a valamivel puhább papírt, és arra a keményre visszaszokni nagyon keserves volt. Egész egyszerűen törte, kidörzsölte, szinte égette a hátsómat, úgy éreztem, mintha smirglivel kellett volna kitörölnöm. Azon imádkoztam, hogy fogyjon már el végre az a papír.

  Ebből az a tanulság, hogy könnyű a jót megszokni, és amit egyszer megszoktunk, arról nagyon-nagyon nehéz visszatérni a rosszabbra. Még a seggeknek is.

 

 

2. tétel (abominatioso)

 

  A katonaságnál be volt osztva az úgynevezett belső körlet takarítása, tehát azé a területé, ahol aludtunk, tisztálkodtunk és a hivatalos foglalatosságaink után leggyakrabban tartózkodtunk. Ezen belül a mi hálókörletünknek jutott a legkisebb, de leggusztustalanabb helyiség, a WC tisztán tartása.

  A honvédségnél kulturális igényeinkről is igyekeztek gondoskodni, legalábbis ahogy azt abban az időben – a Kádár-rendszerben, azon belül is az 1980-as évek elején – elképzelték. Úgyhogy minden hálókörlet kapott, ha jól emlékszem kéthetenként, propaganda sajtótermékeket. Ez konkrétan két újságot jelentett. Az egyik egy Fáklya nevű kiadvány volt, az átlagosnál nagyobb méretű, jó minőségű papírra nyomva, színes borítóval és egy-két színes belső lappal készült, ami az az idő tájt létező nyomdatechnikához és főleg más lapok anyagi lehetőségeihez képest luxusnak számított. Tartalmáról csak annyit, hogy cikkei akkori példaképünk és ideológiai tanítómesterünk, a Szovjetunió politikai, gazdasági, tudományos, kulturális és sportsikereiről, illetve a szovjet-magyar barátságról és együttműködésről szóltak.

  A másik kiadvány még ezen is túltett, még nagyobb méretű, még színesebb volt, még vastagabb és csillogóbb papírra készült. Ezt indokolta a címe: Szovjetunió. Tematikája hasonló volt laptársáéhoz, csak a bemutatás módja volt látványosabb. Cikkeiben és képeiben a Nagy Testvér csodálatos tájait, bámulatos lakóit, tökéletes világát tárták az ámuló olvasó szeme elé, mert ott persze minden nagyszerűbb és nagyobb szabású volt, mint a mi szerény kis Magyarországunkban.

  Ezek a drága előállítási költségű újságok a mai haszonelvű közegben nem éltek volna meg, akkoriban sem álltak sorba értük az újságos standoknál. Viszont az összes állami és önkormányzati – akkoriban tanácsi – szervezetnek vásárolnia kellett belőlük bizonyos kötelezően előírt mennyiséget, és mivel akkoriban szinte minden állami kezelésben volt, így elég nagy példányszámban nyomtathatták ezeket a lapokat. Amivel persze csak az állam veszteségeit növelték, hiszen ha áttételesen is, de a magyar állam fizette az előállítást, a terjesztést, és nagyrészt az állam különböző szervei vásárolták fel a példányokat.

  Tehát megkaptuk ezeket az újságokat, no meg ott volt a legénységi WC. És volt egy-két durvább lelkületű katona, aki a vécén ülve olvasta az újságot, és ha már úgyis kéznél volt, utána a megfelelő célra fel is használta. Ezektől a nagy méretű, keménypapír lapoktól persze rendszeresen eldugult a WC. Amit nekünk kellett kitakarítani. Finoman szólva se volt gusztusos az ürülék között turkálni – még ha nem is a puszta kezünkkel, hanem egy, kifejezetten erre a célra készült, hosszú nyelű, kampós végű eszközzel is tettük; a katona, főleg a műhelyes katona találékony, ha muszáj –, és úgy kipiszkálni a dugulást okozó lapokat. Káromkodott is rendszeresen baj- és sorstársam, aki legtöbbször végezte ezt a munkát: „A fene a belébe annak a faszkalapnak, aki fél Szovjetunióval törli ki a szaros seggét.”

  Ki gondolta volna akkor, hogy alig egy évtized múlva annyira megjavul az öblítőrendszer, hogy az egész Szovjetunió egy lehúzásra könnyedén eltűnik a csatornában.

 

2023. július

 

Barbie és én

 

  Először Robert Merle könyve jutott az eszembe. A Védett férfiak. És az ezzel a regénnyel kapcsolatos saját élményeim. Első ízben még tizenéves koromban olvastam, túl fiatalon ahhoz, hogy megértsem valódi mondanivalóját. Visszataszítónak, szörnyűnek, undorítónak láttam a megaláztatások sorát, amelyet a főhős férfinak különböző nőktől kellett elviselnie, és mindezt természetesnek elfogadnia. A könyvet pedig nagyon rossz szájízzel tettem le. Aztán teltek-múltak az évek, legalább tíz év elszállt, mire újra kezembe vettem a regényt, akkor már jóval több tapasztalattal, ismeretekkel felvértezve. És második olvasásra épp ellenkező hatást tett rám, mint először. Nagyszerűnek találtam a koncepciót, kiválónak a megvalósítást. Mert akkor már megértettem a regény mondanivalóját. Merle azt akarta ábrázolni, és ábrázolta is zseniális módon, hogy azok a lekicsinylések, megaláztatások, atrocitások, amelyek a nők képzeletbeli világában a főszereplő férfit érik, ugyanazok, amelyek a nőket sújtják napról-napra a való életben, a férfiak világában. A Barbie című film első jelenetei egy ilyen fordított világot idéznek meg, persze hollywoodi módra, tehát látványosan és sok humorral.

  A második olvasmány, ami eszembe jutott a filmmel kapcsolatban – hiába, én olvasó ember vagyok – jóval későbbi, nagyjából tíz évvel ezelőtti. Egy váróhelyiségben jó darabig kellett üldögélnem – talán anyám szemműtétjére vártam –, ahol kezembe került egy képzett, karrierükben töretlenül haladó értelmiségi nők számára készült, és nyilván hasonló kvalitású hölgyek által írt lap. A cikkben, amit olvasni kezdtem, először, mintegy a tényleges történet bevezetőjéül az újságíró hölgy összefoglalta gondolatait arról, milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie egy férfinak ahhoz, hogy bármilyen kapcsolatnak a gondolata egyáltalában felmerülhessen az ő részéről az illetővel kapcsolatban. Hozzátette, hogy van olyan barátnője, aki száz pontban foglalta össze ezeket a feltételeket, és ő ehhez képest mennyire igénytelen. Persze már nem emlékszem pontosan minden egyes kitételre, ezért lehet, hogy egyet-kettőt kifelejtek belőle. Amire viszont emlékezem, aszerint az ideális férfi legyen független, fiatal, vagy legalábbis fiatalos, magas, sportos alkatú, jóképű; divatos, visszafogottan elegáns öltözködésű, hogy érvényesülhessen mellette partnernője ragyogása; legyen magasan kvalifikált, vezető beosztású, magas fizetéssel és számos pótlékkal; ezen kívül legyen udvarias, előzékeny és türelmes a hölgyekkel, kulturált, művelt, könnyen kommunikáló, jó beszélgetőtárs bármilyen témában, jó humorú és a jó humort értékelő, kedélyes, de ha kell, határozott fellépésű egyéniség; kihagytam valamit(?), ja igen, és legyen férfias is. Ez mind nagyon szép és jó, csak egy az apró bökkenő: az, hogy ilyen férfi nincs. Még akkor se, ha némelyek ilyennek képzelik magukat. Mint ahogy olyan nő sem létezik, akinek a férfitársadalom által állítólag megkívánt tulajdonságait – mintegy elrettentésül – a Barbie-film nagymonológjában sorolja a való világban élő fiatalasszonyt játszó színésznő. Olyan ez, mintha a világ összes asszonyával – vagy az újságcikk esetében férfiával – szemben támasztott elvárásokat egyetlen nőre, vagy férfira terhelnék. Más szóval lehetetlen.

  Annak idején nem olvastam végig a fent említett újságcikket, így ma sem tudom, vicc volt-e az egész, avagy írója komolyan gondolta-e. Mert ha igen, és ha a filmben is komolyan gondolták az alkotók – nagyon úgy tűnt –, arra csak azt tudom mondani, nevezzenek bár hímsovinisztának – ahogy Barbie-t is lefasisztázza a film mindentől elidegenedett tinilánya –, hogy ilyen gondolatok csak a nyugati világ felső-középosztálybeli, magasan kvalifikált, maximalista, karrierista, ugyanakkor még többre vágyó, egész környezetével és saját sorsával is elégedetlen, ezért frusztrált nőinek képzeletében születhetnek meg. Olyan nők képzeletében, akik mostanában szembesültek saját korlátaikkal, pontosabban fogalmazva korlátlanságuk illúziójának az elvesztésével, ami komoly lelki válságba sodorta őket. A világ többi része szerencsére nem ilyen, a hétköznapi, mondhatni normál életben élők között mások a követelmények a nőkkel szemben, ahogy mások a férfiakkal szemben is.

  Hogy milyenek legyenek a nők? Arra már megint csak egy irodalmi műből vett idézettel felelnék, Stanislaw Lem egyik írásából. Lem kiváló sci-fi író volt, egyike a legjobbaknak, ha nem a legjobb, de ez az írása nem fantasztikus történet, hanem a második világháború idején játszódó Krisztus színeváltozása kórház című regény egy apró jelenete. A jelenetben egy idős apa beszél felnőtt, már régebben önállósodott fiához. Az idézet csak kivonatos, de a lényeg benne van.

  – Mondd csak, udvarolsz valakinek? Nem tervezed, hogy megnősülsz? (…)

  Stefan megrázta lekókadó fejét. (…)

  – Nekünk… szükségünk van asszonyra. Ilyenek vagyunk. Nem bírjuk ki egyedül… Ne szépséget vagy észt keress a nőknél, hanem kedvességet! Érzést! A többi magától jön… Kedvesség nélkül az egész nem ér semmit. És olyan könnyű kedvesnek lenni...

  Úgyhogy kedves hölgyeim, nem kívánunk mi olyan sokat, mi, egyszerű férfiak. Csak azt kívánjuk, hogy legyenek nők. Hogy NŐK legyenek. Erre Barbie is rájön a film végére. És akkor már csak az az egyetlen kívánsága, hogy ő is valódi, hús-vér nő lehessen, aki valódi életet élhet. És ha ezt az üzenetet megértik, akiknek meg kell érteniük – a nők és a férfiak –, akkor megérte elkészíteni és megérte megnézni a filmet.

 

2023. augusztus

 

Szüléseim története

 

  Ha igaz az, hogy a gyermekszüléshez leginkább hasonlító görcsös állapot a vesekövesség – miért ne lenne igaz, bizonyára vannak, akik mindkettőt megtapasztalták –, akkor én öt gyereket is szülhettem volna. Merthogy öt vesekövet „szültem meg” – így is szokták nevezni – eddigi életem során. Az első három viszonylag szabályosan, az ezredforduló környékén, két-három évenként, mindig tavasszal érkezett. Az első volt a legkegyetlenebb számomra – ahogy gyerekszülésnél is általában az első a legnehezebb –, egyrészt, mert még ismeretlen, így ijesztő volt, másrészt nagyon sokáig tartottak a görcsök – több, mint két és fél nap után jött ki a kő. Ennyi időn át a szinte folyamatos fájdalomtól alig enni, inni, aludni, ez igencsak megviselő. A második követ sikerült megmenteni, beküldték laborvizsgálatra, ki is jött valamilyen eredmény; megállapították, hogy milyen a kő fajtája, de arról a kutya sem szólt semmit, hogy mitől kaphattam, tehát hogy mire kellene vigyáznom.

  Mikor a harmadik kövem kikéredzkedett, akkori munkahelyemen közvetlen kollégám nyomdász végzettséggel rendelkezett – ott mindenki valamilyen szakmunkás volt, úgy tudom, még pék és kőműves is akadt köztünk. És hát a nyomdászok általában szeretnek olvasni, ráadásul a felesége, ha jól emlékszem, könyvtáros tanárnőként dolgozott. Úgyhogy amikor meghallotta az esetemet, keresett és lefénymásoltatott egy újságcikket a vesekőről. (Ez 2002-ben vagy 2003-ban történt; akkoriban még nem volt internetem; információforrásként csak a tévé, a rádió és a nyomtatott sajtó állt rendelkezésemre.) Az említett cikkben sok egyéb mellett az is szerepelt, hogy a túlzott C-vitamin fogyasztástól is lehet vesekövet kapni. Amit a szervezet nem tud belőle felhasználni, az lerakódhat a vesében és kővé állhat össze. Ebből jöttem rá, hogy Szent-Györgyi volt a bűnös.

  Szent-Györgyi Albert Nobel-díjas orvos, biokémikus, a C-vitamin első izolálója, mint tudott, 1947-ben Amerikába távozott. Úgy is mondhatjuk, hogy amikor a kommunisták bejöttek az egyik ajtón, ő kiment a másikon. Ebből is látszik, mennyire okos ember volt. Ezért persze mind a Rákosi-rendszerben, mind a Kádár-rendszer első időszakában nem volt éppen kedvence a politikának. Teljesen nem tilthatták be, mégiscsak ő volt az egyetlen magyar Nobel-díjas tudós, aki hazai kutatási eredményeiért kapta meg ezt a világraszóló elismerést. Viszont messze nem népszerűsítették érdemének megfelelően, írásai pedig vagy egyáltalán nem, vagy csak cenzúrázva – akkori megfogalmazás szerint: kivonatosan – jelenhettek meg idehaza. Változást csak az 1970-es évek hoztak; akkor, már elég idősen, kétszer is ellátogatott Magyarországra, másodszor a Szent Koronát visszaszolgáltató küldöttség tagjaként. Ekkortól már készítettek vele interjúkat, valamivel később addig csak nyugaton megjelent könyveit is kezdték kiadni.

  Nekem akkor lett a kedvencem, amikor egy riportban meghallottam egy mondását – később ez többször is elhangzott –, ami körülbelül így szólt: „Nem azért van a fejünk, hogy adatokkal, képletekkel tömjük tele. Arra ott vannak a szakkönyvek, és ott vannak a lexikonok. A fejünk azért van, hogy gondolkodjunk vele.” Ez a mondás azért volt nagy hatással rám, mert én pont ilyen voltam. Ami nem érdekelt vagy amit nem értettem, azt nem voltam képes megtanulni. Hamarabb meg tudtam jegyezni egy akár négy-öt oldalas, olvasmányos szöveget – azt egyszer-kétszer elolvastam, és már tudtam a lényegét –, mint egy egymondatos definíciót, amit szóról-szóra be kellett volna magolnom, de amit nem értettem, és főleg nem tudtam, miért kell ezt megtanulnom, mire lesz ez jó nekem. Sokszor ültem órákig a nyitott tankönyv fölött, a gondolataim meg összevissza kószáltak; nem voltam képes rávenni magamat az ilyesfajta biflázásra. Ezért nem voltam jó tanuló.

  Úgyhogy az öreg Szent-Györgyi ezek után egyből szimpatikus lett nekem. Később, ahogy különböző könyvei megjelentek, többet megvásároltam és elolvastam közülük. Mármost azt kell tudni, hogy Szent-Györgyi nem csak izolálója, első „nagybani” előállítója, hanem egész további életében szinte megszállottja is volt a C-vitaminnak. Azt írja egyik könyvében, hogy még idősen is naponta egy gramm vitamint vett be – amikor az orvosok által javasolt napi mennyiség úgy 100-200 mg között van. De – írta – amikor úgy érezte, bujkál benne valami megfázás-féle, még növelte is az adagot. Én pedig ennek hatására azt gondoltam, nekem sem árthat a rendszeres C-vitamin-szedés. Így aztán, valamikor a kilencvenes évek második felétől elkezdtem minden télen naponta szedni a vitamin-tablettákat. Persze nem egy grammos adagokban, de azért, mint kiderült, így is megártott. Ezért jött ki két-három évenként mindig tavasszal a vesekő, akkorra gyűlt össze olyan adag, ami már kikívánkozott.

  Természetesen a cikk olvasása után azonnali hatállyal beszüntettem a C-vitamin szedését. Nem is jött ki több kő úgy négy-öt évig. Akkor aztán kiballagott még egy; gondoltam, ez még benne rejtőzött a vesémben és most kellett előjönnie. De pár év múlva kikoppant az ötödik is. Csakhogy addigra már én is okosabb lettem. Anyámnak ugyanis szívbetegsége miatt vízhajtókat kellett szednie, és orvosai rendszeresen ráparancsoltak, hogy igyon többet. És mivel tudtam magamról, hogy én is elég kevés folyadékot fogyasztok, megnöveltem ezt a mennyiséget.

  Érdekességképpen erről csak annyit, hogy nem volt ám mindig ez a vízivási, tudományosabban hidratálási mánia, ami az utóbbi néhány évtizedre jellemző. A gyerekkoromban, az 1960-as években éppen ellenkező volt az orvosi vélemény; azt tartották, hogy a túlzott folyadékbevitel inkább árt, mint használ. Például sportolóknak kifejezetten tiltották a sok ivást, merthogy csökkenti az erőnlétet. Ez a trend fordult meg valamikor a múlt század hetvenes, vagy még inkább nyolcvanas éveiben. Ekkortól kezdve egyre fokozottabban hangsúlyozták a folyadékfogyasztás fontosságát, mondván, minden egyes sejtnek szüksége van vízre. Bizony, így fejlődik(?) a tudomány. Zárójelben jegyzem meg, hogy anyám azóta sem iszik eleget, mégis korához képest nagyon jól megvan.

  Én viszont valamivel többet iszom, és nem is jött ki újabb vesekövem, most már csaknem tizenöt éve. Tehát összefoglalva, tulajdonképpen több összetevős problémahalmazt kellett megtalálnom és megoldanom. A túlzott C-vitamin-bevitel, a kevés folyadékfogyasztás, és valószínűleg a vesekövességre való hajlam is közrejátszott ebben a folyamatban. Hogy ezekre rájöjjek, az évekbe telt és véletlenek játszottak benne szerepet. De ma már úgy tűnik, sikerült. Még azt jegyezném meg, hogy Szent-Györgyi Albertnek sem biztos, hogy használt a rengeteg beszedett C-vitamin. Ő veseelégtelenségben halt meg, igaz, hogy már 93 évesen. „Szüléseim” emléke így erősíti számomra az ő emlékezetét is.

 

2023. november

Oldal: Firkantások 2023-ból
Endre oldalai - © 2008 - 2024 - endre-oldalai.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat