NEO-ORWELL
Ezerkilencszáz-nyolcvannégy
Már elmúlt harminc évvel.
Bolond dolog-e, hogy ma félsz?
ERre riadsz fel éjjel.
Pokol-tüzű fenevadak
Rángatják az istrángot.
És hogyha egyszer elszakad,
Széttépik a világot.
’14. aug.
EMBER-DAL
Ember vagyok, folyton változó,
olykor-olykor ébren álmodó,
egyszer deszka, máskor tűzgolyó,
éjszakába fürge fényt hozó.
Ember vagyok, tiszta színemet
felkavarják furcsa ingerek,
megismernek, elfelejtenek,
vagy felkapnak, vagy elejtenek.
Ember vagyok, sokszor mormogó,
nappal éber, éjjel horkoló,
széllel néha szembeforduló,
fékpedálra lépve gyorsuló.
Ember vagyok, talányos,
társak között magányos,
torzók mellett arányos,
életemre halálos.
Ember vagyok, örök lázadó,
jóbarátok ellen támadó,
érv-töltényekkel betárazó,
fegyvereit önként átadó.
Ember vagyok, gyakran elbukó,
ám mindig továbblök egy rugó,
arcom őszinte, kitáruló,
önmagamat így eláruló.
Ember vagyok, szívem védtelen,
küzdelemre, harcra képtelen,
elborítja egy-egy érzelem,
azt hiszi, ez már a végtelen.
Ember vagyok, jaj nekem,
nincsen másik életem,
egyszer vége a dalnak,
a mókusok felfalnak.
’14. okt.
TÉLEN-SZÉLBEN
Reszket a lélek emberi testben,
kinn a hidegben fújja e szél.
Benn a szobában, kályha-melegben,
rengeti álom, újra remél.
’14 dec.
A HANGYA
Harsog a hangya, pattog a hangja:
Végre ma győztem! Minden enyém!
Meg sose tudja, élete kútja
villan a végzet komputerén.
’14. dec.