Endre oldalai

Itt meg kellett állnom egy időre. Bármilyen messze is van – ötven évre –, a mai napig felzaklat az emléke. De azt hiszem, ez érthető. Aki már látott ilyen rohamot, főleg közeli rokon, jó ismerős részéről, az megérti. Aki nem, az pedig örüljön neki. Hozzá kell tenni, azóta már több száz idegrohamot át kellett élnem, pontosabban végignéznem. Mert a gyenge idegrendszer nem gyógyítható, legfeljebb orvosilag lehetne rendben tartani. Anyám viszont soha életében nem volt hajlandó orvoshoz fordulni ezzel a problémájával. Nyilván szégyellte volna, így megelégedett azzal, hogy felnőtt korában a szűk családon kívül el tudta titkolni az állapotát.

Viszont nekem ez nem volt éppen kellemes. Ugyanis a zaklatottság, az idegesség nem múlt el egy csapásra, ezért az idegrohamok is fennmaradtak, csak lassan-lassan, hosszú évek múltával ritkultak valamivel elviselhetőbb szintre. És hát az ilyen embernek – anyámnak biztosan – mindig szüksége volt egy bűnbakra, akinek a viselkedésével, „bűneivel”, legalább saját maga előtt megmagyarázhatta rohamait. Amíg apám is a család tagja volt, addig többnyire ő volt ez a bűnbak. Válásuk és apám elköltözése után viszont már én lettem. Úgyhogy látszólag én voltam az oka anyám idegbetegségének. Eleinte még magam is magamban kerestem a hibát. Apám is azelőtt állandóan szidott vagy gúnyolt, most anyám szintén miattam idegeskedik. Biztosan nagyon rossz gyerek vagyok. Évek múltával aztán rájöttem, hogy bármit teszek vagy mondok, anyám mindig talál olyat, amibe beleköthet, amivel igazolhatja viselkedését.

Ma úgy ítélem meg, hogy nagy fokú zárkózottságom és ebből következő magányos életem, mint korán kialakult alaptermészet, inkább apám viselkedésének köszönhető, viszont abban, hogy ez felnőtt koromra is megmaradt, anyámnak is komoly része van.

Ez az előző mondat eszembe juttatott történeteket, amiket több egykori munkatársamtól hallottam, és amelyek kapcsolataik felbomlásáról szóltak. Ezekben a történetekben szinte kivétel nélkül jelen volt egy elem, amit úgy lehet egyszerűen megfogalmazni, hogy „mindig a másik a hibás”.

Hogy hogyan jutottam ezekhez a történetekhez, arról majd később. Viszont nem akarom kikerülni a saját felelősségemet. Végül is, ez az én életem. Ezért bármennyire befolyásoltak a körülmények, nekem is kell, hogy legyen benne részem. És ez az, amit nagyon nehéz bevallani. Azt már régebben leírtam, hogy zárkózottságom, gátlásaim mellett nagy fokú kisebbrendűségi érzésem is volt. Ezek a tulajdonságok együttesen nem engedtek kitörni a saját, nem túl jó, de mégis megszokott közegemből. Nevezhetem ezt gyávaságnak is, vagy nevezhetem túlzott megfontoltságnak, mivel józan ésszel belátva, ha felrúgom addigi életemet, még annál is rosszabb körülmények közé kerülök. Otthonról, ahol mégis volt némi magánszférám, legfeljebb csak albérletbe költözhettem volna. És bár huszonévesen nagyon szerettem volna elkerülni anyám közeléből, visszatartott ez a gondolat. És ugyanúgy, amikor – többször is előfordult – komoly kapcsolatot kezdeményezhettem volna, visszatartott a változástól, a bizonytalanságtól való félelem. Így végül mégis visszajutottam oda, hogy jellemem alapvetően befolyásolta döntéseimet, tehát az életem folyását.

Ugorjunk most vissza, ha már elkezdtem erről írni, hogyan jutottam különböző élettörténetek „birtokába”.

Arra régen, meg nem mondom mikor, de tizenéves korom első felében már biztosan rájöttem, hogy mennyire különbözöm az átlagostól. Bár ez a kifejezés nem helyes, hisz minden ember különbözik mindenki mástól. Ezért inkább úgy fogalmazom meg, hogy én jobban különbözöm, mint legtöbben. Úgyhogy régóta érdekel az emberi természet, a különböző tulajdonságok és azok kialakulása. És, már csak azért is, mert tevőlegesen nem vettem részt beszélgetésekben, vitákban, annál inkább oda tudtam figyelni másokra.

Ahhoz tudnám ezt hasonlítani, mint amikor sportolók mérkőznek a pályán. Egy-egy játékos alapvetően csak egy irányba tud figyelni egyszerre, ami másfelé történik, arról alig vesz tudomást. Ezen kívül a saját mozgására, tevékenységére kell elsősorban összpontosítania, ez pedig még jobban elvonja a figyelmét a külvilágról, tehát egy-egy sportoló csak egy-egy szeletét látja az egésznek. Ugyanakkor a néző, aki fent ül a lelátón, jó esetben belátja az egész pályát, az egyes játékosok mozgását külön-külön is, így sokkal összetettebb képe van az egész játékról. És ha ismeri a szabályokat, valamint ha nem vakítja el a szurkolás láza, jobban átláthatja az eseményeket, mint maguk az abban részt vevők.

Már középiskolás koromban megfigyeltem, milyen az, amikor a vitatkozók elbeszélnek egymás füle mellett. Mint minden közösségben, abban az osztályban is voltak „szóvivők”, olyanok, akik véleményüket minden áron rá akarták erőltetni a többiekre. Ezért aztán rendszeresen vitát provokáltak, szinte bármilyen kérdésben. És ha két ilyen személy vitába keveredik, gyakran bekövetkezik a fent említett állapot. Az álláspontok ugyanis már a vita elején világossá válnak, úgyhogy nincs szükség az ellenfél meghallgatására. Az éppen hallgató vitapartner inkább a saját érveit szedi össze gondolatban, és ha készen van vele, akkor már csak azt kell kivárnia, amíg a másik lélegzetet vesz, hogy közbevághasson. És ez így megy vice versa, annak idején leginkább az óraközi szünet végéig. Az ilyen vitáknak nincs győztese, legfeljebb az örülhet jobban, akinek az utolsó szó jutott.

Én viszont jellememnél és érdeklődésemnél fogva igyekeztem jobban odafigyelni másokra, mint az általában szokás. Ezt pedig egyesek észre is vették, és előszeretettel mondák el nekem gondjaikat-bajaikat. Ezek már felnőtt koromban, különböző munkahelyeimen történtek. Így jutottam arra a megállapításra, hogy egyáltalán nem igaz a sztereotípia, miszerint a nők az érzékeny lelkűek, a férfiak pedig a kemények, a macsók. Ugyanis az én kollégáim, mint magam is, nagyrészt szakmunkások, melósok voltak, és ezek közül kerültek ki azok – kizárólag férfiak –, akik elmesélték életük negatív fordulópontját, amelyet többen már évtizedek óta hordoztak magukban, és amelyet ennyi idő alatt sem tudtak teljesen feldolgozni. Persze segíteni csak annyit tudtam, hogy végighallgattam őket, de már az is láthatólag megkönnyebbülést okozott nekik, hogy elmondhatták történetüket valakinek, akiben megbíztak. Ha jól tudom, a hivatásos pszichiáterek sem adnak konkrét tanácsokat a pácienseiknek. Én azért voltam előnyben a hivatásosakkal szemben, mert sokszor kéznél voltam, és ingyen „dolgoztam”. Ezért aztán rendszeresen újra és újra hallhattam ezeket, nyilván idővel már egyre kisebb figyelemmel. Mert hát én is emberből vagyok, nem várható el tőlem sem végtelen türelem.

Viszont az emberi történetek mindig érdekeltek, akár valóságban, akár filmen vagy rádióriportban, de elsősorban mégis olvasni szerettem ezeket. Mondják, ahány könyvet elolvasol, annyi életet élhetsz. Ha nem olvasol, csak a magadét éled. Ha ez persze nem is teljesen igaz, az olvasás mégis életem állandó élménye nagyon régóta. Csak az a különbség, hogy mostanában már egyre kritikusabban olvasok. Merthogy nem csak az a fontos, hogy mit írnak, hanem az néha még fontosabb, hogy ki és főleg miért, milyen szándékkal írta azt, amit írt.

Itt kell megkövetnem szüleimet, illetve apám emlékét azért, hogy szinte csak rosszat írtam róluk. Pedig az olvasás szeretetét is ők oltották belém, ami a mai napig életem egyik legkedvesebb, de mindenképpen a legmeghatározóbb szabadidős tevékenysége. De minthogy már említettem, nem volt igazi hátterem, így nem volt állandó példaképem sem, és ezt olvasmányaim is tükrözik. Valami mindig érdekelt, de időről időre mindig más. Úgyhogy az olvasmányaim is eléggé változatosak voltak. Nem csak szépirodalom, hanem különböző jellegű szórakoztató könyvek, valamint ismeretterjesztő irodalom, az is igencsak változatos témákban.

A háttér hiánya tükröződik egyéb – gyakorlati – tevékenységeimben is. Persze itt nemcsak az érdeklődésnek volt szerepe, hanem a kényszernek is. Mert hát nem éltünk anyámmal valami jómódban, ha nem is kellett kimondottan nyomorognunk. De ezt leginkább annak köszönhetjük, hogy mindketten korán megtanultuk a spórolás kényszerét.

(folytatás)

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat