Endre oldalai

SZKEPSZIS

Minden élő két alapvető ösztöne az életösztön és a szaporodási ösztön. (Létfenntartásnak és fajfenntartásnak nevezték, de az önző gén elmélet ezt kissé módosította.)

A létfenntartás ösztöne azt jelenti, hogy az adott élőlény az életműködésének fenntartásához szükséges anyagokat – táplálék, energia stb. – megszerzi a környezetéből. Ezen kívül, ha életét, testi épségét veszély fenyegeti, valamilyen módon megpróbál védekezni, illetve igyekszik megelőzni ezeket a veszélyeket. Hogy ezt mi módon teszi, az teljesen fajspecifikus.

Fajfenntartás helyett ma már inkább szaporodásról beszélünk, hisz az élőlények döntő többségének nem a faj fennmaradása számít – legalábbis nem ez az elsődleges szempont -, hanem a saját szaporodása. (Ne a szomszédnak legyen gyereke, nekem legyen gyerekem.)

Az élővilágban, főleg az állatok esetében, amióta megjelent a kétneműség, a szaporodás ösztöne nemek szerint kissé különvált. A hímek számára fontosabb a párzási ösztön, a nőstényeknek viszont – akik nemükből fakadóan jóval több időt és energiát áldoznak utódaikért – maga a szaporodás, az utódok létrejötte az elsődleges.

Mindkét alapösztön gyakran igényel küzdelmet az élőlények zömétől. Még a növények is küzdenek a világosabb helyekért, a talajban lévő megfelelő mennyiségű vízért és tápanyagokért, hisz ezekből építik fel saját szervezetüket. Az állatok esetében, ha másból nem, a természetfilmekből látjuk, hogy vagy ők küzdenek meg a zsákmányállatokért, vagy ők a zsákmányállatok, akkor pedig a ragadozók ellen kell harcolniuk, illetve előlük menekülniük vagy elrejtőzniük. Tehát a túlélésért folytatott küzdelem főleg különböző fajok között folyik, de előfordul egy fajon belül egyes egyedek között is.

A szaporodásért, párosodásért pedig leginkább fajon belül zajlik a vetélkedés, sokszor életre-halálra menő harc keretében. Ezt még a mai nyugati kultúrában élő ember is, habár általában enyhébb formában, de tapasztalhatja.

Mindkét ösztön feltehetőleg genetikai beágyazottságú, tehát mindannyian génjeinkben hordozzuk azokat. Hiszen ha ezek bármelyike hiányozna, az adott élőlény nem maradna életben, illetve nem lennének utódai, tehát mindenképpen kihalna, nem adhatná tovább DNS-ét. A mai létformák is azért alakulhattak ki, mert ezek az alapösztönök szinte az élet kezdetétől fogva léteztek.

Az egyes élőlények, illetve fajok persze nem csak küzdenek egymással, hanem időnként kölcsönösen segítik is egymást. Ez általában akkor valósul meg, ha mindkét élőlénynek vagy fajnak haszna származik belőle.

Mindenesetre az ösztönök által meghatározott cselekedetek legtöbbször egyensúlyban vannak. Sem az állandó harc, sem a folyamatos együttműködés nem kifizetődő, ezért nem tipikus a legtöbb élőlény számára. Azok, akik az egyiket vagy másikat túlhangsúlyozzák, vagy szenzációhajhászok, vagy ideológiai indíttatásból teszik. Az emberi ideológiák pedig ugye nem értelmezhetőek az élővilág többi tagjára.

Az ember az állatvilágból érkezett, így sok esetben ösztöneink határozzák meg cselekedeteinket. Viszont vannak olyan sajátosságok, amelyek jellemzőbbek az emberekre, mint az állatvilág legtöbb tagjára. Az egyik ilyen a közösséghez tartozás. Mégpedig általában egyszerre sokféle közösséghez tartozunk, ami az állatvilágban alig, vagy egyáltalán nem létezik. Ezek lehetnek - a teljesség igénye nélkül - családi, rokoni, baráti közösségek, munka- vagy lakóhelyi közösségek, települési, országos, nyelvi közösségek, nemzeti közösségek. A legnagyobb még valamennyire behatárolható egység pedig az azonos vagy hasonló kultúrájú népek közössége.

A különböző közösségekről általánosságban elmondható, hogy minél szorosabb a közösségben résztvevő személyek kapcsolata, annál összetartóbb maga a közösség, és annál inkább megkülönbözteti magát más közösségektől. Tehát kisebb csoportoknak, ahol a tagok gyakrabban találkoznak, jobban ismerik egymást, nagyobb az esélye, hogy hathatósabban képviseljék saját érdekeiket, akár nagyobb közösségekkel szemben is. Ez jellemzője lehet családi, rokoni, baráti közösségeknek, de például a más vallású, anyanyelvű vagy kultúrájú országban élő kisebbségeknek is. Egy jól behatárolt, összetartó, határozott vezetéssel rendelkező közösség sokkal jobban tud élni anyagi és mentális eszközeivel, tagjainak képességeivel, mint egy létszámát tekintve sokkal nagyobb, de széthúzó, egységes akarattal nem rendelkező csoportosulás. Persze az is igaz, hogy a történelem során sokszor a túlerőben lévő közösség vezetése bűnbaknak állított be kisebbségeket, és eltűrte az ellenük elkövetett atrocitásokat. De ez általában még inkább erősítette a kisebbségi összetartozás érzését, legfeljebb új módszereket kerestek érdekeik érvényesítésére.

Az egyik tulajdonság, ami alapvetően megkülönbözteti az embert a többi élőlénytől, a beszéd képessége, és az ezzel járó befolyásolás lehetősége. Természetesen az állatoknak is vannak kommunikációs képességeik, például mozdulatokkal, hangokkal tudják szándékaikat közvetíteni, ezáltal befolyásolhatják elsősorban fajtársaikat, de más fajhoz tartozó egyedeket is. Viszont ez messze elmarad a beszéddel átadható gondolatok, érzések, folyamatok stb. sokaságától, részletességétől és finomságaitól. A szavakkal – és az ezt kísérő metakommunikációval – folytatott befolyásolás tudományát az ember nagyon régen felismerte, évezredekkel ezelőtt már oktatták szónoklattan néven. Ennek ismerete a vallási és világi vezetőknek, jogászoknak, üzletembereknek, reklámszakembereknek elengedhetetlen, de bárkinek segít a kapcsolatteremtésben, ezáltal az érvényesülésben. Mégpedig azért, mert a befolyásolás a hatalom eszköze. Aki képes másokat befolyásolni, egyben hatalmat is gyakorol fölöttük. Akinek pedig hatalma van, az hatékonyabban tud élni – vagy visszaélni – a fentebb említett két alapösztönnel.

A beszéd írásos változata, a könyv és a sajtó hatása az olvasás elterjedésével párhuzamosan növekedett, ma már – főleg hatalmas példányszáma és könnyű elérhetősége miatt (internet) – meg is haladhatja a szóbeli kommunikáció hatását. Viszont az esetenkénti élőszóval elmondott beszédre az igazán nagy befolyást gyakorolni kívánó személyeknek továbbra is szüksége van.

A beszéd, tágabban az emberi kommunikáció terjesztette el az eszméket, a vallásokat, tehát a különböző kultúrákat. Maga a történelem tulajdonképpen az emberi kultúrák története, azok születése, fejlődése, fénykora, hanyatlása, pusztulása és egyes kultúrák egymásra hatása. (Nem használom kultúra helyett a civilizáció szót, mert ez kivételezettséget sugall. A „civilizált” ember többre tartja magát más kultúrák tagjainál.) Mi a saját időnkből és kultúránkból, tehát a hanyatló szakaszban lévő nyugati (egykori keresztény) kultúra peremvidékéről látjuk a világot. A hagyományos történelem-oktatás így erősen behatárolt térben és időben egyaránt. Például a nálunk elfogadott Őskor – Ókor – Középkor – Újkor beosztás más időben és más kultúrában egyáltalán nem, vagy alig értelmezhető. Érdemes lenne tehát kitágítani ezt a horizontot. 

Az ember legfontosabb kérdése a MIÉRT.

A másik jellemző, ami lényegesen megkülönbözteti az embert az élővilág többi tagjától, az öntudat. A gyermek előbb környezetének, később a tágabb világnak a megismerésével párhuzamosan fokozatosan kifejleszti a képességet, amellyel azonosítja saját magát, egyben megkülönbözteti a világ többi elemétől. Általában a kamaszkor körül ér el olyan tudatállapotba, amelyben felteszi magának a kérdést: MIÉRT vagyok a világon?

Látja a körforgást maga körül; az élőlények születnek, élnek, szaporodnak, meghalnak, utódaik ugyanígy születnek, élnek, utódokat hoznak létre, meghalnak, hosszú-hosszú időn át. És felteszi a kérdést: Miért történik mindez? Velem is ez történik? Én is megszülettem, élek. És ha meghalok, mi lesz utána? Mi az értelme az életnek, az életemnek? Van-e egyáltalán értelme?

Súlyos kérdés ez. Mert ha a válasz nem kielégítő, az beláthatatlan következményekkel járna mind az egyén, mind az egész közösség számára. Ha az a válasz, hogy nincs értelme az életnek, akkor bárki bármit megtehet következmények nélkül. Megszűnik a felelősség, a rend, az erkölcs, csak az egyéni érdekek számítanak, zűrzavar és káosz lesz.

Ezért a közösségek már a társadalmak kezdete óta kerestek megnyugtató választ erre a kérdésre.

A választ az emberi történelem döntő részében a vallás adta meg. A világon elterjedt nagyobb vallások válasza egyöntetűen az, hogy csak a testi élet ér véget a halállal, a lélek halhatatlan. Hogy mi történik vele, azt vallása válogatja, lehet ilyen vagy amolyan túlvilág, de lehet új földi élet más testben. Viszont, hogy milyen lesz a halál utáni élet, azt vallástól függetlenül az dönti el, hogyan éljük le jelenlegi életünket. Be kell tartani az adott vallás szabályait, amelyek azonban nem pusztán a vallást érintik, hanem az élet szinte minden területét. Ezt nevezzük erkölcsnek, és ezek a szabályok biztosítják a társadalmak fennmaradását és működését.

A vallások által ily módon szabályozott társadalmak szinte minden emberi kultúrában a mai napig működnek. Egyedül a nyugati kultúrában – a nyugati keresztény egyház területén – történt az elmúlt évszázadokban radikális változás. A modern tudomány – a könyvnyomtatás és így az írásbeliség elterjedésével párhuzamosan – megrendítette a hit rendszerét.

Kopernikusz elmélete annak idején még csak viszonylag szűk körben volt ismert, viszont mintegy nyolcvan évvel később Galilei megállapításai – amelyeket a közben megalkotott távcső segítségével egyre többen ellenőrizhettek – már olyan komoly hatású volt, hogy az egyház kénytelen volt fellépni ellene.

Hogy miért? Mert a világvallások alaptételei közé tartozik, hogy Isten számára az ember különösen fontos, küldetéssel megbízott lény, küldetése pedig abban áll, hogy hirdesse Isten törvényeit, tanait, és magának Istennek a felsőbbségét, teremtő erejét, mindenhatóságát. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy minden vallás középpontjában – Isten után – az ember áll. A heliocentrikus világkép megszületésével pedig ez az uralkodó helyzet degradálódik. Hiszen ha a Nap a középpont, és a Föld csak egy a körülötte keringő bolygók közül, a Földön élő ember is parányivá zsugorodik a mindenséghez képest és elveszíti kiemelt szerepét a teremtésben.

(Megjegyzendő, hogy már az Ókorban is akadtak tudósok, akik rájöttek ezekre a dolgokra. De az írásbeliség kisebb jelentősége miatt jóval kevésbé terjedtek el nézeteik, valamint az akkor uralkodó politeista rendszerekben az egyes isteneknek nem tulajdonítottak mindent uraló hatalmat, és az embernek sem volt olyan küldetéstudata, mint a későbbi világvallások esetében.)

Tehát a tudományos gondolkodás térnyerése egyre inkább háttérbe szorította a keresztény valláshoz kapcsolódó misztikus elképzeléseket (teremtés, mennyország, pokol, angyalok, ördögök). Ehhez járult még hozzá a római egyházon belüli szakadás. Korábban is rendszeresen voltak olyanok, akik megpróbálták megreformálni a keresztény egyházat; többnyire vissza akartak térni az egykori próféták, régi egyházatyák egyszerű életmódjához. A könyvnyomtatás és az ezzel járó írni-olvasni tudás elterjedése előtt azonban inkább csak szóban, személyesen terjeszthették tanaikat, úgyhogy azok csak csekély számú követőhöz jutottak el. Ezeket a pápai hatalom előbb-utóbb elhallgattatta; vagy eretnekké nyilvánította és üldözte, vagy az egyházba olvasztotta, pl. egy új szerzetesrend képében. Viszont Luther, majd Kálvin már nyomtatásban, az akkori időkhöz képest nagy példányszámban terjesztették az egyházat bíráló írásaikat. Ezáltal olyan nagyfokú támogatottságra tettek szert, főleg az erősödő városi polgárság körében, amit az egyház vezetése nem tudott többé felszámolni.

Európa széttagoltsága és az ezzel járó folyamatos versengés – a kisebb-nagyobb államok és tartományok egyszer egymás szövetségesei, másszor ellenfelei voltak – erősítette a tudományos technológia fejlődését és a társadalmi változásokat. Így jött létre a kapitalizmus. Az új rendszer nyertesei – a technológiák által létrehozott, egyre nagyobb haszonnal és befolyással kecsegtető ipar, vele párhuzamosan pedig a kereskedelem és a pénzgazdaság fő haszonélvezői – a tudomány mellé álltak a vallással szemben. Mindezek fokozatosan felhigították a katolikus egyház eredeti szigorú rendszerét, úgyhogy a 20. századra Nyugat-Európa egyre nagyobb részén a hit már csak rituális szimbólumokká silányult.

De mi lépett a helyébe? A tudomány konkrét, materiális kérdésekre keres válaszokat, spirituális, lelki problémákkal nem akar, de nem is tud foglalkozni. (Még a nevében „lélektan”, pszichológia is valójában az idegrendszer hatásait vizsgálja.)

A technika, amely a tudomány nyomán jött létre, valóban rendkívüli és folyamatos fejlődésben van, egyre javítja az életminőséget, elsősorban a leginkább iparosodott országokban. De milyen áron jutottunk el idáig? Röviden, a teljesség igénye nélkül, a tőkés hatalommal összefonódott tudományos-technikai fejlődés „eredményei”: Emberek tömegének évszázados kizsákmányolása. Erre válaszul újabb és újabb ideológiák megjelenése. Ezek némelyikéből alakultak ki később a legpusztítóbb, legtöbb áldozattal járó rendszerek. A Föld fejletlenebb területeinek elfoglalása, kirablása, az ott élők szolgasorba kényszerítése. A fegyverek fejlődésével a történelem legvéresebb háborúi, később nukleáris háború fenyegetése. A szegényebb vidékeken népességrobbanás, ennek következtében éhínség, járványok, helyi háborúk, népirtások, nagyarányú elvándorlás. Éghajlatváltozás; egyre gyakoribb és pusztítóbb természeti katasztrófák. A globális ökológiai összeomlás réme.

Ugyanakkor az elméleti tudomány a 20. századtól kezdve egyre több olyan kérdéssel találta szemben magát, amelyet kísérlettel nem tudott bizonyítani. Régebben egy tudományos tétel megalkotása a következő lépésekben zajlott: megfigyelés – elméleti gondolat – bizonyítási kísérlet megtervezése – kísérleti bizonyítás vagy elvetés. A kísérletnek objektívnek és megismételhetőnek kellett lennie. Hiába volt ezer sikeres kísérlet, egyetlen sikertelen a tétel bukását eredményezte.

Manapság tehát egyre több az olyan elmélet – főleg az asztrofizika és a kvantummechanika területén – amelyeket nem lehet kísérletekkel bizonyítani. Egyszerűen azért, mert a jelenlegi technika nem képes rá. Így inkább csak elméleti modellek, számítások születnek. Az emberi léptéktől különböző rendszerekre teljesen más szabályok érvényesek, ezek felfedezése és kutatása még gyerekcipőben jár. (Az ősrobbanást nyilván csak elméletben lehet modellezni, vagy például némely részecske helyzetének és impulzusának is csak a valószínűségét tudják meghatározni. Emellett viszont vannak elvileg ugyan lehetséges, de a gyakorlatban nem bizonyított dolgok, mint például: féreglyukak, miniatűr fekete lyukak, n-edik dimenzió. Ezek sci-fi történetekben hatásos elemek lehetnek, de a tudományban csak elméleti szinten léteznek. Mégis, ezeket az elméleteket, feltevéseket néhány ismeretterjesztő tudós olyan hatalmas átéléssel, mintegy tényként tálalja, mintha naponta találkozna velük a buszmegállóban.)

A mai kor elméleti fizikusai, matematikusai a gyakorlattól elszakadva olyan világban élnek, amelyet rajtuk kívül szinte senki sem érthet meg. Olyan ez, mint egyfajta új vallás, amiben a döntő többségnek csak hinni lehet, és amelynek prófétái ezek a tudósok. A tudományos ismeretterjesztés pedig bulvársajtói stílusban terjeszti ezeket a tanokat, kvázi istent játszva. Viszont ez a „tudományos vallás”, amely azt hirdeti, hogy a tudomány előbb-utóbb mindent meg fog oldani, éppen az eredendő MIÉRT-re nem keres, tehát nem is adhat választ.

A mai nyugati kultúra uralkodó rendszere – eltekintve az éppen aktuális ideológiától – a kapitalista, vagyis tőkés rendszer. A tőkés rendszer fő mozgatóereje a tőke (capital). A tőke egyszerűen szólva az a pénz, amelyet egyes személyek vagy szervezetek – a tőkések – felhasználnak különböző területeken (pl. termelés, kereskedelem, szolgáltatás), azért, hogy általa még több tőkéhez, azaz pénzhez jussanak. De tulajdonképpen tőkét használnak az államok is folyamatos kiadásaik fedezésére. Tehát a tőke mozgatja az államot és a gazdaságot.

De ki mozgatja a tőkét? A tőke nagy részének a forrása a pénztőke vagy más néven banktőke. Így azok, akik eldöntik, hogy ki milyen feltételekkel juthat tőkéhez, óriási hatalmat gyakorolnak. Elvileg ugyan objektíven, mindenkinek azonos szabályok alapján mérlegelve kellene a tőkét elosztani, de ez valójában nincs így. Vannak kedvezményezettek, akik számára kedvezőbbek a feltételek, míg másoknak éppen ellenkezőleg, nehezebbek, vagy éppen teljesíthetetlenek. Néhány feltétel megváltoztatásával (pl. kamat mértéke, türelmi idő, futamidő hossza), az egyik szereplő milliárdossá tehető, a másik pedig csődbe jut.

A nyugati világ pénztőkéjének szétosztására komoly befolyással bíró szervezeteket uraló személyek saját érdekeik, szemléletük, tehát szubjektív szempontok szerint ítélkeznek. Az ember egyik fő jellemvonása ugyanis - újra csak alapösztöneiből következően -, hogy a vagyon mellé hatalmat is szeretne. Ezért ők is hatalomra törekszenek, mégpedig láthatóan globális hatalomra. Ennek érdekében befolyásuk alá próbálnak vonni minél több olyan személyt, akik maguk is befolyással bírnak: politikusokat, újságírókat, tudósokat, üzletembereket, de más területek népszerű személyiségeit is, például filmsztárokat, élsportolókat stb. Ezek aztán saját hatalmuk és népszerűségük révén irányítják a közvéleményt.

A másokat felhasználó háttérhatalom nem ismeretlen a történelemben. Elsősorban olyanok gyakorolták, akik nemük, születési vagy vallási különbözőségük miatt nem kerülhettek közvetlenül a hatalomba, viszont befolyásuk elég nagy volt a hatalmon lévőkre. A probléma ott jelentkezett, hogy ha a látszólagos hatalom birtokosa elhunyt vagy megbukott, a háttérhatalom gyakorlója általában szintén elvesztette befolyását. A demokratikus berendezkedésű államok esetében viszont a választott vezetők lecserélése után is megmaradhatnak a hatalmat befolyásoló erők, hisz őket senki nem választotta, így leváltani sem lehet. Ehhez csak az kell, hogy a számba jöhető utódok eleve befolyás alatt álljanak. Ez pedig a pénzhatalommal összefonódott média általános hatásán túlmenően személyre szabott befolyásolási módszerekkel, titkosszolgálati technikákkal, megfelelően képzett emberekkel és persze elegendő tőkével szinte gyerekjáték.

A pénzhatalom befolyást próbál gyakorolni más kultúrákra is. Ez elsősorban a fejletlen gazdaságú és kultúrájú területeken vezet eredményre. Ugyanakkor a gazdagabb, ősi kultúrájú helyeken (a konfuciánus gyökerű Kelet-Ázsia vagy a radikalizálódott és terjeszkedő Iszlám) ellenállásba ütközik.

A hatalom befolyása alatt álló nyugati kultúra embere az úgynevezett „szabadság” – társadalmi és egyéni szabadság – megszállottja lett, ennek jegyében és nevében a legkülönbözőbb eszméket alkotta meg, amikkel szerinte egyre közelebb kerül az áhított, de valójában megfogalmazhatatlan vágyához. Miért megfogalmazhatatlan? Mert minden ember különböző, mindenki másra vágyik, vagy éppen többen akarják ugyanazt a dolgot birtokolni. Tehát ahogy nő az egyén szabadsága, úgy ütköznek egyre jobban az egyéni érdekek, értékek, így a társadalom egyre kaotikusabbá, kezelhetetlenebbé válik. A totális szabadság elérése így megszüntetné a társadalmat, annak szükséges szabályrendszerével együtt.

A különböző elméletek (demokratizmus, liberalizmus, anarchizmus, kommunizmus, nacionalizmus stb.) vagy már megbuktak, vagy előbb-utóbb meg fognak bukni. Egyrészt azokon, akik egyéni érdekükben, saját hasznukra fordítják azokat, másrészt az előbbiek által befolyásolt, fanatikussá tett embereken, akik őszinte lelkesedéssel akár főbenjáró bűnöket is hajlandóak elkövetni vélt igazságuk érdekében. Ebben a tekintetben nincs különbség a világnézeti, vallási, nemzeti vagy más közösség által kreált fanatikus között; mindegyik megtévesztett ember, aki eredeti énjét feladva, befolyás alatt cselekszik, persze olykor a saját hasznára is (politikus, újságíró). Az ilyen ideológiai alapon álló rendszerek törvényszerűen – hisz hívei egy idő után már saját magukat is egyre jobban fanatizálják (egy csoport viselkedése sok esetben egészen más, mint a csoport tagjaié külön-külön) - egyre türelmetlenebbé, agresszívebbé, diktatórikusabbá válnak a más gondolkodásúakkal szemben. Így fokozatosan elvesztik társadalmi támogatottságukat.

Ám ha egy ideológia megbukik, már itt is van helyette egy másik. Ideológiát ugyanis nagyon könnyű gyártani; csak olyan szlogenek, hívószavak kellenek hozzá, mint „szabadság”, „egyenlőség”, melyek valójában semmit nem jelentenek és soha meg nem valósulnak. Ezek köré kell építeni egy kidolgozott, vonzó rendszert, ami eladhatóvá teszi. És már lehet is terjeszteni a hatalom befolyása alatt álló médiumokon keresztül. Főleg a mindenkori aktív, mindig újat akaró, de tapasztalatlan fiatal nemzedékek tagjaira vannak óriási hatással a megfelelően sugalmazott üzenetek. A módszerek pedig egyre fejlődnek, finomodnak és tökéletesednek.

Sem a tudományok, sem az ideológiák nem adtak megfelelő választ az öntudat kérdésére. A tudat torzítja a személyiséget; ma már az ősi szaporodási ösztön helyett nemcsak a férfiak, hanem a nők egyre nagyobb részét is az egyéni siker és gazdagság vágya hajtja. A társadalmat alkotó családok felbomlása így mindennapossá vált.

A nyugati ember jelenleg a kulturális szétesés felé haladó társadalmakban él. Olyan társadalmakban, amelyeket a vallás, Isten helyett a pénz, a tőke, illetve az ennek elosztásáról döntő kis létszámú elit irányít a háttérből, a legkülönbözőbb befolyásolási technikák és az ezeket kezelő személyek segítségével a politikusoktól a véleményformáló újságírókon, megmondó-embereken át a megdolgozott-megfizetett kisebb-nagyobb rangú kiszolgálókig. E világban a pénz jelenti a főhatalmat, a „szabadság” növekedésével párhuzamosan tűnnek el az addig elfogadott normák, erkölcsök.

A technika rohamos fejlődésével az emberek élete az újabb és még újabb technológiák megtanulásával, a több és még több pénz utáni hajszával, szabadidejükben pedig a sokszor felszínes kapcsolataik ápolásával, esetleg egyre extrémebb szórakozások hajszolásával telik. A rohanó világban az idő beszűkül, a távlatok eltűnnek, már csak néhány hétben vagy hónapban gondolkodunk előre. A folyamatosan befolyásolt, beszűkült gondolkodású emberek pedig nagyon könnyen irányíthatóak egyszerű jelszavakkal, szlogenekkel, reklámokkal, a politika és a média ezerszer kipróbált eszközeivel.

Zárszó

Láttuk, miként szabják meg viselkedésünket az ösztönök. Hogyan lépett az ember közösségi léte és befolyásolási képessége magasabb szintre, és hozta létre a kultúrákat. Mi volt az öntudat szerepe a vallások születésében. Hogyan rombolta le a tudomány a vallást és mit adott cserébe. Mi módon jutott a tőke – a tudomány segítségével – eddig sosem látott hatalomhoz. És végül: mivé változtatta világa a nyugati embert.

Az emberiség történetében az egyidőben létező különböző kultúrák időnként összecsaptak egymással. Ha az egyik kultúra sokkal erősebb volt, általában elpusztította a gyengébbet és megszállta annak területét, elfoglalta erőforrásait (spanyol hódítók és Azték birodalom). Ha közel egyenlőek voltak az erőviszonyok, a küzdelem évszázadokig is tarthatott (Oszmán birodalom és Európa). Természetesen sokszor folyt harc nélküli hódítás is a befolyásolás különböző eszközeivel.

És mit hoz a jövő? A nyugati pénztőke hatalma egyre nő. Egyre intenzívebben és egyre nagyobb területekre terjeszti ki multikulturális ideológiáját és gazdasági erejét – ez azt mutatja, hogy kultúrákon felül állónak tartja magát. Ennek jegyében más kultúrákból, főleg szegényebb területekről érkezett emberek tömegeit telepíti a manipulált és szétesőben lévő nyugati társadalmakba. Célja a megosztás, ennek révén pedig a hatalom egyre intenzívebb gyakorlása lehet. Jellemző a befolyásolás erejére, hogy a nyugati emberek nagy részét a mai napig sem foglalkoztatják a szemük előtt zajló változások, mások pedig éppenséggel pozitív folyamatként látják azokat.

Az egységes multikulturális társadalom elképzelhetetlennek látszik. Ahhoz túl nagyok a kulturális, gazdasági, szociális különbségek. Egységesíteni csak azt lehet, aki maga is egységesedni akar. Így az erősebb, határozottabb egyre inkább átveszi a hatalmat; apránként a nyugati kultúra még megmaradt része is el fog tűnni. De addig a párhuzamos társadalmakban fokozódni fognak a különböző kultúrák közötti ellentétek, ma még megjósolhatatlan mértékig. A gazdaság visszaesik, hosszan tartó recesszió valószínű, de a teljes csőd sem kizárt. (Miért dolgozzak, ha mások munka nélkül, az én adómból élnek?) Végezetül pedig létrejön valami, de az már nem ez a kultúra lesz.

Viszont az egységes kultúrájú, határozott vezetéssel rendelkező államok ereje növekszik, felemelkedésük várható. Egyre nagyobb ellenállást fejtenek ki a befolyásolási törekvésekkel szemben. A gazdaságilag – egyelőre – gyengébb térségek pedig hajlamosak összefogni az erősebb ellen.

Az ember leghőbb vágya – a vagyon és a hatalom mellett – a halhatatlanság. Ezt a halhatatlanságot – lelki értelemben - a vallások adták meg számára.

Manapság a tudomány egy része – ismét a bulvársajtó stílusában – az ember biológiai halhatatlanságát hirdeti, legalábbis annak jövőbeli lehetőségét. Ebben legfeljebb a legfanatikusabb tudósok hihetnek komolyan. A tudomány a technika eszközeivel meghosszabbíthatja ugyan az életet akár évtizedekkel is, és egészségesebbé teheti az embert - elsősorban az ezt megfizetni tudó gazdagokat -, de örök életet nem adhat.

A materiális ember az itt és most embere, a spirituális pedig a mindenütt és az örökké embere.

A jövőről szólva egy bizonyos: ahogy az emberek, úgy az általuk létrehozott dolgok sem halhatatlanok. Minden kultúra megszűnik egyszer. Sőt, maga az emberi faj is el fog pusztulni valamikor. Lehet, hogy egy nap, de lehet, hogy sokezer év múlva. És akik most élünk, megpróbálhatjuk ugyan késleltetni az elkerülhetetlent, de egyénileg nem sokat tehetünk. A teljes összefogásra pedig, mint látjuk, nincs remény. Egyetlen reményünk lehet, hogy mi személyesen már nem érjük meg fajunk vagy kultúránk végső pusztulását.

2018-2019.

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat