„Pedig: hogy féltem egykor a haláltól,

emlékszem, mint kamasz vagy kisdiák,

mikor félig fejemre szállt az álom,

s elmorzsoltam már rég az estimát:

hirtelen belémnyilalt a sötétben

a rémület, hogy egyszer meghalok,

s azt sem tudom már akkor majd, hogy éltem,

s hogy fákat láttam, holdat és napot”

Ez az idézet Faludy György Villon Testamentumából való, amely először 1937-ben jelent meg, és nem azonos Villon eredeti Testamentumával, hanem teljes egészében Faludy műve. Én a verset az 1980-as évek második felében ismertem meg; apám egy saját kezével írott másolatot adott nekem. Faludy művei ugyanis sokáig indexen voltak, csak a nyolcvanas évek vége felé kezdték újra kiadni Magyarországon. Ezek szerint apámnak is nagy kedvence volt fiatal korában, ahogy nekem is az lett.

Ez a részlet a nagyon hosszú versnek viszonylag az elején található, és a költő – feltehetőleg Faludy önmaga – kamaszkori halálfélelmét mutatja be. És engem azért talált szíven, mert a magam halálfélelmét idézte fel. Ugyanis én pontosan ugyanígy éreztem éveken át, ha nem is naponta, de nagyon sokszor tizenévesen. Nálam is késő este, elalvás előtt jelentkezett a szörnyű érzés, hogy halálommal minden véget ér számomra. Jobban én se tudnám ezt elmondani, ezért inkább idézek még pár sort.

 

„E félelem úgy fúrt, mint vágóhídon

fúrják bikák agyába a karót,

a verejték nyakamig elborított,

s hörögve haraptam a takarót”

 

A vers folytatása azért érdekes, mert szintén telitalálat, legalábbis ami az én halálfélelemhez való viszonyom alakulását illeti.

„Azóta a pimasz nők s a rideg

barátok s a polgárok közönye,

a hosszú vándorutak a hideg

erdőkben és a hóhér kötele

másra tanított; s mert kiürítettem

a mély pincék minden lőre-borát:

nem félek többé s a halállal ketten

régen vagyunk már pertú cimborák.”

 

Saját közönségesebb szavaimmal, amikor az élet gondjai, nehézségei sokasodnak, illetve amikor ezek egyre inkább elborítanak, amikor a napi tevékenységek, feladatok kezelése, megoldása egyre inkább rutinná válik és lassanként kitöröl minden mást, olyankor a halál, mint az élet vége, egyre kevésbé kerül be gondolataink közé, hátrébb sorolódik, talán a tudat egy mélyebb rétegébe kerül, s egy idő után már eszünkbe sem jut. Így apránként, hosszú-hosszú évek alatt bennem is elhalványult a halálfélelem, és most már csak nagyon ritkán jut eszembe, akkor sem azzal az intenzitással, mint kamaszkoromban.

Amikor annak idején nagyon szerelmes voltam, reménytelenül szerelmes, én is írtam a halálfélelemről egy verset, amit ugyan nem dolgoztam ki megfelelően, nem formáztam meg, így eléggé torzan maradt és nem hasonlítható Faludy mesterművéhez, de azért mégis idemásolom.

 

Tíz-tizenkét éves voltam akkor,

szüleim elváltak már, vagy még nem, nem tudom,

de egyedül feküdtem, s sokáig

minden vasárnap este ott ült a halál az ágyamon.

 

Nem szólt; én se szóltam, féltem,

erősebben akkor bárkinél,

s alaposan megtanultam, a hallgatag halálnál

minden jobb, akárhogy él.

 

Aztán lassan-lassan elmaradtak

a gyötrő vasárnap esti képzetek,

belém markolt az élet, s láttam,

a halál nem a legrosszabb, mi érhetett.

 

Sikertelen szerelem, elmúlt barátok,

a magány egyre hidegebb,

s minden perc, mely közelít a halálhoz

oszlatja csak félelmemet.

 

S talán majd egyszer visszatekintve

akkor érzem teljesnek életem,

ha a halál közelségét érezve

nem zavarom, csak kinyújtom érte kezem.

 

* * *

 

Azt hiszem, itt abbahagyom ezt az írást. Természetesen lenne sok egyéb mesélnivalóm az életemről, de mostanában olyan fontosabb esemény vagy történés, amiről úgy érzem, okvetlenül beszélnem kellene, nem jutott az eszembe. Ennek az írásnak a részei így is eléggé szétszórtra, csapongóra sikeredtek, látszik, hogy nem szoktam hozzá hosszabb egybefüggő történetek elmondásához. Meg hát rossz szokásom szerint már megint más témák érdekelnek.

Amit leírtam magamról, annak alapján úgy tűnhet, zárkózott jellemem, magányos életem miatt haragszom az egész világra, ezért kritizálok sok mindent. Ebben lehet igazság, de azért a találó kritikához megfelelő ismeretek, tapasztalatok és némi intelligencia is szükséges. Valamint az a látásmód, a külső szemlélő látásmódja, amit már korábban bemutattam. Ezekből – és persze más összetevőkből is – alakult ki szkeptikus, eléggé borúlátó véleményem az emberről, a társadalmakról, az ideológiákról. Ugyanakkor ennek az emberi világnak a visszásságait most már egyre inkább iróniával szemlélem, olyan személyként, aki ugyan immár kifelé halad az életből, de azért mégiscsak ennek a közösségnek a tagja. Ha hallok vagy olvasok valamilyen elképesztő hírt, az érdekel, mi van mögötte, és általában megtalálom az emberi viselkedésnek azokat a mozgatórugóit, amelyek ismerete természetessé teszi a legkirívóbb furcsaságokat is. Ezeken ma már ritkán háborodom fel, inkább csak mosolygok rajtuk. És remélem, hogy ez az irónia felfedezhető néhány újabb írásomban.

Úgyhogy nem tudom, írok-e még az életemről, lehet, hogy igen, lehet, hogy nem, vagy más cím alatt, vagy más formában, semmi sem biztos. A régi mondás szerint csak egy a biztos az életben: a halál. De hogy ne ilyen gyászosan fejeződjön be ez az írás, ezért inkább másképpen fogalmazok. Eszerint pedig egy a biztos a világban: a bizonytalanság.

 

2023. január

 

 

Oldal: Lepel nélkül 10.
Endre oldalai - © 2008 - 2024 - endre-oldalai.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat