Endre oldalai

A manóba

Egy régi emlékem éledt újjá valamikor az évezred első évtizedében.

A gimnáziumban - a hetvenes évek közepén - osztályfőnöki órán a káromkodásról volt szó. Frissen végzett ofő-nk említette meg, abból a célból, hogy bemutassa, nem muszáj káromkodáshoz durva szavakat használni: egyetemi évfolyamtársai között az egyik fiú, ha dühös volt, a címben említett kifejezést használta káromkodás gyanánt.

Harminc év múlva a neten találkoztam újra ezzel a kifejezéssel. Az egyik oldalon bizonyos tartalmak megtekintéséhez csak regisztrált és bejelentkezett felhasználóknak volt jogosultságuk. Ha valaki - mint én néhányszor - vendégként ráklikkelt a tartalmat megjelenítő gombra, nagyjából a következő szöveg jelent meg:

A manóba! Nem vagy bejelentkezve!

Na - mondtam magamban. - Ez is arrafelé tanult.

Ez még a kétezres évek elején is egy jópofa, szellemes szöveg volt, nem lehetett miatta megsértődni. Azóta viszont, Harry Potter korában, már a manóknak is saját társadalmi rangjuk és megbecsülésük van. Úgyhogy, ha valaki szidja őket, könnyen rasszistának nevezhetik a liberális demokrácia elszánt fanatikusai.

Egyébként is furcsa számomra, mikor számít egy elnevezés sértőnek, és mikor nem. Például nem mondhatom azt a szlovákra, hogy tót, a szerbre, hogy rác, a románra, hogy oláh. (Ez utóbbi különösen érdekes, mert az oláh elnevezés a vlach szó magyarosítása, amit több Délkelet-Európai, újlatin nyelvet beszélő népre, többek között a mai románok őseire is általánosan használtak. Egyébként innen ered az olasz név is.) A magyar nyelvben ugyanakkor ezek a szavak tulajdonnévként sokszor szerepelnek. És egyszer sem kirekesztő, vagy lenéző célzattal. Talán bizony a Tóth, Rácz, Oláh vezetéknevű embereknek szégyelleni kellene a nevüket? Nem hinném.

Ugyanakkor teljesen helyénvaló, hogy a lengyelt nem polszkának, az olaszt nem italianónak, a németet nem dajcsnak nevezzük. Ahogy a saját maguk által használt népnévből következne. Úgy látszik, az ő számukra nem megalázó a magyar elnevezés.

De a legkülönösebb számomra az eszkimó, azaz bocsánat, az inuit név. Ugyanis én még nem találkoztam Budapest utcáin inuitokkal, akik nehezményezték, hogy eszkimónak nevezik őket. Konkrétan eggyel sem. És tudtommal a múltban sem volt jellemző Magyarországon az eszkimó-rajzás. Úgyhogy elmondhatjuk: nálunk kevés az eszkimó, sok a fóka. Bár valószínű, hogy egyesek ma már Madáchot is betiltanák.

Megjegyzem a fiatalabbak kedvéért, hogy fókának a sorkatonaság korában a katonák egyik leggyakrabban használt fegyverét, a felmosórongyot nevezték. Persze manapság már nincs sorkatonaság - nem mintha nekem hiányozna - így gondolom, ez a kifejezés is feledésbe merült. Ha nem így lett volna, bizonyára már rég tiltakoznának az állatvédők a fóka-társadalom nevének kirekesztő és megalázó használata ellen.

Mit lehet még ehhez hozzátenni?

Talán csak annyit: a manóba!

(2020. július)

Kedvelt melegek

Régi vicc:

- Mondja, miért akar kivándorolni?

- A homoszexualitás miatt.

- Nem is tudtam, hogy maga homoszexuális.

- Nem vagyok az.

- Hát akkor?

- Tudja, régebben elítélték és üldözték. Aztán azt mondták rá, hogy betegség, és kezelni kell. Ma már azt mondják, hogy ilyen is van, el kell fogadni. Én nem akarom megvárni, amíg kötelezővé teszik.

A homoszexualitást elsősorban a zsidó és a később abból keletkezett keresztény és iszlám vallás, és az ezek alapján létrejött kultúrák tartják elítélendőnek. Hogy miért? Amikor a zsidó vallás létrejött, a mindent teremtő és uraló egy isten hite teljesen egyedi volt és alapvetően különbözött a más népeknél akkor jellemző politeizmustól (többistenhittől). Ezt a vallást sokkal szigorúbb szabályok szerint alkották meg, és ezek a szabályok átfogták az akkori élet minden területét. Így akarták biztosítani a vallás fennmaradását az ellenséges közegben. Emellett úgy gondolták, a vallást akkor lehet leghatékonyabban terjeszteni, ha minél jobban szaporodik az adott vallásban élők száma. Az egyre nagyobb létszám egyre nagyobb erőt képvisel. A végső cél az volt, hogy számbeli fölénybe kerüljenek más vallásúakkal szemben, ezzel növelve a hatalmukat, befolyásukat. És mivel az emberi fajnál szaporodni csak heteroszexuális úton lehet – bár ki tudja, mit hoz még a tudomány – így elítélték és büntették az ettől eltérő szexuális irányultságokat.

Más kultúrákban többnyire jóval toleránsabb volt a homoszexualitás megítélése. Például katonanépeknél – legismertebb talán az ókori Spárta – a fiúgyermekeket egészen fiatalon külön választották a családjuktól és tábori körülmények között, kizárólag fiú- és férfiközegben nevelték. Itt nők hiányában szinte természetes volt a homo kapcsolat egyrészt nevelők és neveltek, másrészt a fiatal társak között. A hormonoknak ugyanis nem lehet parancsolni. Úgyhogy a bajtársak sok esetben szexuális partnerek is voltak. Persze ettől még a legtöbben nem lettek melegek, heteroszexuális hajlamuk megmaradt, csak ha nem voltak nők, természetes volt, hogy azonos nemű partnerrel kerestek kielégülést.

Azután, ahogy a nyugati kultúrában a vallás visszaszorult, a homoszexualitás megítélése is változott. Ebben elsősorban a liberális eszmék elterjedésének volt nagy szerepe. Ugyanis a liberalizmus esküdt ellensége a vallásnak. A liberálisok kezdettől meg akarták dönteni azt a kultúrát, amelyet a keresztény vallás hozott létre. Ezért aztán szinte mindent, amit a vallás támogatott, a liberalizmus támadta, és amit ellenzett, azt pártfogolta.

De hogyan lehet, hogy a nyugati világban a más szexuális viselkedéseket pártoló propaganda egyre nagyobb támogatásra talál? Úgy, hogy a vallás háttérbe szorulásával párhuzamosan egyre nyíltabbá vált a szexualitás kommunikálása, így a szexuális devianciák is beszédtémává váltak. Tudományos kutatások is kezdődtek a homoszexualitásról. Kinsey 1948-ban közzétett jelentésében azt állította, hogy a megkérdezett amerikai férfiak egyharmada élt át orgazmust azonos nemű partnerrel. Ez annak fényében még furcsább, hogy ugyanakkor csak a népesség nagyjából két százaléka vallja magát homoszexuálisnak. (Kinsey adatait torzítja, hogy az általa megkérdezettek mintegy 25%-a börtönviselt személy volt.)

Az irodalom is egyre nyíltabban foglalkozik a kérdéssel. Csak két példa: James Jones 1951-ben megjelent „Most és mindörökké” című regényében a katonák számára kimenőjükön ugyanolyan természetes volt a buzikkal (a könyv szavával) való kapcsolat, mint az ivás és kurvázás. Míg az utóbbiakért fizetniük kellett, az anyagilag megszorult katonák az előbbi révén jutottak pénzhez és ingyen piához. John Le Carré pedig azt írja egyik regényének szereplőjéről, hogy azon kevesek közé tartozott, akik nem voltak kitéve homoszexuális zaklatásnak kollégista korukban. Hát persze, mert a bentlakásos kollégiumok nem koedukáltak. Így aztán lányok hiányában időnként néhány nagyobb fiú elkapott egy kisebbet és megerőszakolta. És a nyugati világban még ma is szép számmal vannak ilyesfajta magán-középiskolák, amelyek elitképzőknek számítanak.

Ahogy a jelen korhoz közeledünk, úgy sokasodik a különböző alkotásokban – például irodalomban és filmekben – az eltérő szexuális viselkedés ábrázolása. Sőt előfordul, hogy régebbi alkotások új feldolgozásait is ennek megfelelően írják át, tehát olyan motívumokkal egészítik ki azokat, amelyekkel a másságot propagálják, és amelyek az eredeti műben nem szerepeltek. Például Agatha Christie „Holttest a könyvtárszobában” című regényében egy titokban összeházasodott heteroszexuális pár követi el a gyilkosságokat. A 2004-es filmfeldolgozásban ezt átírták leszbikus párra. Az sem zavarta a forgatókönyvírót, hogy így az egyik legfontosabb bizonyítékról, a házasságlevélről le kellett mondania. Az ilyen és hasonló változtatások, mondhatni meghamisítások könnyen félrevezethetik azokat – és ilyenek egyre többen vannak –, akik olvasás helyett inkább filmekből ismerik az irodalmi műveket.

Mindezek a tények és a meleg propaganda hatására, ha nem is lett sokkal több a valódi homoszexuális, egyre több nyugati ember számára ez csak a szexualitás egy fajtáját jelenti, és nem talál benne semmi kivetni valót.

Az biztos, hogy az egynemű zárt közösségekben – kollégiumok, börtönök, katonaság – sokkal több az azonos neműek közti szexuális kapcsolat, mint a társadalom egyéb területein. Ezen kívül viszont az az egyre erősebb és egyre több helyről áradó propaganda, amely nemcsak természetesnek tünteti fel, de egyenesen bátorítja is a szexuális másságot, komoly problémákat okozhat. Elsősorban azért, mert főleg a tapasztalatlan fiatalokra lehet olyan hatással, hogy „próbáljuk ki”, ugyanúgy, ahogy szinte mindenki fiatal korban szokik rá az italra, dohányzásra vagy kábítószerre. S mivel a homoszexualitást kiváltó tényezők szerepében nincs egységes álláspont még a tudósok körében sem, így nem tudhatjuk, mennyit számít a belső késztetés, és mennyit a külső hatások. Könnyen lehet ez egy önmagát erősítő folyamat (kipróbálás – pozitív élmény – rászokás – leszokás képtelensége).

Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy a szexuális deviancia erősödése gyengíti a hagyományos családmodellt. Márpedig a társadalom alapvető egysége még mindig a család. És ez az amúgy is gyenge erkölcsi lábakon álló nyugati kultúrát még inkább a pusztulás felé taszítja.

(2020. aug.-szept.)

Csikoroga

Társasházunk balliberális uralom alatt áll. Régebben, Kádár idejében kommunistáknak hívták magukat, aztán az idők során szocialisták, szocdemek, majd liberális demokraták lettek. Csak úgy természetesen, ahogy a körülmények, illetve a korábbi elvtársak diktálták.

Annak idején – többnyire a mostani garnitúra szülei – sokan komoly kedvezményeket kaptak a lakás vásárlásakor, természetes, hogy elköteleződtek annak a rendszernek. Hát hogyne, hisz közülük a rámenősebbek nem csak olcsóbb lakáshoz jutottak, hanem jobb pozíciókba is kerültek a munkahelyükön, magasabb fizetéssel, gyorsabb előmenetellel. Nagyrészt az ilyen gátlástalan s*ggny*l*k mohóságának – és persze az őket bátorító politikai vezetésnek – köszönhető, hogy az ország eladósodott és a gazdasági csőd közelébe jutott. Más – egykor szocialistának nevezett – országokban, ahol a rendszer jóval keményebb volt és nem folyt ilyen mértékű osztogatás, az eladósodás is sokkal kisebb volt. A magas államadósságnak a magyarok többsége a mai napig issza a levét. De hát mit érdekelte ez őket, hisz ők megkapták, ami nekik kellett.

Így aztán közülük jónéhányan a politikai elköteleződésüket továbbadták utódaiknak. Azok már egyetemet végezhettek, megbecsült értelmiségiek lehettek. De ez természetes; rendszertől függetlenül mindig mindenütt a nagypofájúak első generációja szerzi a vagyont, az utódokból pedig jómódú, tisztes polgárok válnak. Más helyen és más időben is a gátlástalan törtetők vagy akár a gengszterfőnökök fiaiból iskolázott vezetők, nagyvállalkozók, vagy éppen politikusok lettek. Vonnegut-tal szólva: Így megy ez.

Visszatérve az eredeti témához, itteni vezetőink pár év óta úgy tiltakoznak a gaz Orbán-rezsim politikája ellen, hogy nemzeti ünnepeken az uniós zászlókat is kirakják. Holott az Uniónak semmi köze március 15-éhez, augusztus 20-ához, sőt október 23-ához sem. Ezek kizárólagos magyar nemzeti ünnepek. De hát én békés ember vagyok, nem fogok fölmászni és letépni a zászlókat. Legfeljebb gondolatban.

Szintén néhány éve felújították a ház előtt az utat és a villamospályát. Itt majdnem előttünk a villamospályában van egy kisebb kanyar. És a kanyaron a villamosok egy része – talán a kialakítás vagy a túl nagy sebesség miatt – csikorogva halad át. Ezért aztán vezetőink két éve az éves közgyűlésbe belevették a következő napirendi pontot: „Tájékoztatás… a villamossínek csikorgásával kapcsolatos problémákról…” Természetesen a villamosok korábban is csikorogtak a kanyarban, de akkor nem lehetett ráfogni a dolgot a kormánypárti vezetésre. A felújítás után viszont már igen. Én nem mentem el a közgyűlésre, így nem tudom, mi hangzott el, de ismerve csodás vezetőinket, biztosan voltak elég egyértelmű célzások a kormánypárti maffiára, irányított közbeszerzésre, stb. Már ahogy az ezekben a körökben szokás.

De azóta változtak az idők, ellenzéki lett a város és a kerület vezetése is. Most már bizonyára nem zavarja őket annyira a csikorgás, hogy közgyűlésen foglalkozzanak vele. Akit meg zavar, az kenje be a síneket szalonnazsírral.

Azért búcsúzóul ideírom azt a versikét, ami az eset kapcsán jutott eszembe:

Csikoroga, nyikoroga,

Csikoroga, nyikoroga,

Csikoroga, nyikoroga csikk.

Nyikoroga, csikoroga,

Nyikoroga, csikoroga,

Nyikoroga, csikoroga nyikk.

Csikoroga nyikk, nyikoroga csikk.

Csikoroga, csikoroga, csikoroga nyikk!

(2020. augusztus)

Tanmese (nem csak) liberális gyermekeknek

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer Svédországban egy gyermekkönyveket író, Astrid Lindgren nevű néni. Mikor még én is gyerek voltam, én is olvastam tőle Kalle Blomkvist mesterdetektív történeteit.

Ennek a néninek a legismertebb regénye Harisnyás Pippi története. Főhőse egy kilenc éves kislány, aki egyedül él egy városka szélén álló sárga házban. Azaz nem teljesen egyedül, hanem egy majommal és egy lóval. Ez a kislány mindenféle csínytevést elkövet, ami csak eszébe jut: úgy öltözik, ahogy akar, akkor eszik, alszik amikor éppen kedve tartja, olykor füllentget, vagy éppen rendőrökkel kergetőzik. Egyszer elmegy iskolába is, és szemtelenkedik a tanító nénivel. Tehát röviden: sok mindent megtesz, amit a valóságban egy jól nevelt kislány nem csinál. De mivel ő a világ legerősebb kislánya, no meg van egy bőrönd aranypénze is, ezért a felnőttek nem parancsolhatnak neki. A történetnek az lehet a mondanivalója: milyen jó lenne, ha a gyerekek korlátok nélkül azt tehetnék, amit csak akarnak. A felnőttek egy része pedig úgy mondaná: ez egy megosztó történet.

Amikor az író néni ki akarta adatni a könyvet, a kiadó bácsiknak nem tetszett ez a mondanivaló, mert úgy gondolták, a gyerekek inkább tanuljanak jó modort, mint ilyen illetlenségeket. De aztán az író néni találkozott liberális gondolkodású nénikkel és bácsikkal, azoknak pedig nagyon megtetszett a regény. Nemcsak kiadták, hanem népszerűsítették is a világon mindenfelé, ahol csak liberálisok éltek. Meg ott is, ahol nem. Lefordították nagyon sok nyelvre, készítettek belőle képregényeket, rajzfilmeket, játékfilmeket, feltűnt rádióban, tévében, moziban, színházban, egyszóval mindenki megismerhette Harisnyás Pippi történetét. Mondhatjuk, kötelező olvasmány lett a liberális nevelésű gyermekek számára.

Egészen a közelmúltig. Történt ugyanis, hogy az egyre liberálisabb nénik és bácsik óriási hibát találtak a szövegben. Arról van szó, hogy Pippi apukája, aki hajóskapitány volt, egy nagy viharban lesodródott a fedélzetről és eltűnt. De Pippi biztos benne, hogy apukája nem halt meg, hanem partot ért egy szigeten, és az ott élő négerek királya lett.

- Hát ez szörnyű! – mondták a nénik és bácsik. – Micsoda elképesztően otromba kifejezés ez? Mi az, hogy NÉGER KIRÁLY?! Ilyen szavak nem kerülhetnek egy liberális gyermek szeme elé vagy fülébe!

Egymás fejét (meg mást is) fogták a nénik és bácsik. Most aztán mitévők legyenek? Először az író nénihez akartak fordulni, hogy változtassa meg ezeket a szörnyűséges szavakat. De ő már egy másik – bizonyára liberálisabb – világba költözött. Ezért aztán az örökösét, a lányát keresték meg a kéréssel. Hogy mit ajánlottak neki, vagy mivel fenyegették meg, nem tudom, de sok-sok gondolkodás után ő végre beleegyezett a változtatásba.

Így aztán a világ összes valamire való – tehát liberális – újságja 2015 februárjában közölte a dicsőséges hírt: ezentúl Pippi apukája nem a NÉGEREK KIRÁLYA, hanem a DÉLTENGEREK FEJEDELME lett.

Most már nyugodtan alhatnak a liberális nénik, bácsik és gyerekek. De azért mégsem pihenhetnek a babérjaikon, mert van még mit változtatni ezen a még nem eléggé liberális világon. És hogy ezután mi következik? Azt Orwell bácsi írta meg egy regényében. A címe:1984.

(2020. szeptember)

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat