Nemzedékváltás

 

 

Eltelt csaknem negyven év, több, mint egy nemzedéknyi idő. Leváltották az én nemzedékemet. Egy régebbi írásomban megemlítettem, hogy a zsidók negyven éves vándorlása az egyiptomi kivonulás után tulajdonképpen jelkép: egy nemzedéknek le kellett tűnnie és egy újnak felnövekednie ahhoz, hogy a rabsághoz szokott generáció átadja helyét azoknak, akik már a szabadságba születtek. És ez úgy látszik, nálunk most következett be.

Hogy miért írom ezeket? Azért, mert a választások eredménye számomra azt mutatta, hogy a fiatal generáció nagy többsége a változásra szavazott, és ez döntötte el a végeredményt. A többi korosztályban jelentősen nem változott a szavazatok aránya, így a fiatalok nélkül valószínűleg nem lett volna kormányváltás.

Nem siránkozni akarok azon, hogy az én nemzedékemnek leáldozott a napja – én magam amúgy sem voltam soha fent –, inkább néhány dologban megpróbálom összehasonlítani ezt az újabb generációt az enyémmel. Mi a különbség a mi nemzedékünk és a most húszas-harmincas éveiben járó generáció között? Talán a legfontosabb, hogy mi egy idegen hatalom által megszállt, elnyomott és ideológiailag is elnyomorított, megfélemlített országba születtünk, ott éltük gyermek- és ifjúkorunkat. Egy olyan országba, ahol szinte kizárólag azok számíthattak a fizetéstől fizetésig tartó, spórolós, a mai viszonyokhoz képest szegénynek számító életnél egy kicsivel is jobbra, akik legalább hallgatólagosan alárendelték magukat annak a rendszernek és ideológiának. Természetesen ma is van uralkodó nézetrendszer és ideológia, de ezt egyáltalán nem kötelező követni, lehet nyilvánosan ellenvéleményt nyilvánítani, és mint láttuk, meg is lehet buktatni. Ezt az én gyerek- és fiatalkoromban nem lehetett megtenni, hisz annak a rendszernek egy egész elnyomó hálózat állt a szolgálatában, a mindenütt jelen lévő állampárt tagjaitól a rendőrségig, titkosrendőrségig, besúgókig és természetesen a megszálló idegen katonaságig. Aki nem élt abban a világban, hiába hallott vagy olvasott róla, valójában nem tudja felfogni, átérezni, mit is jelentett.

Az annak a rendszernek a bukása után következő évek alatt kiderült, hogy egy másik külső befolyás alá került az ország, amely a rossz gazdasági helyzetet kihasználva pénzzel igyekezett a hatalmat megszerezni. Ez a pénzhatalom sem az ország érdekét nézte – ugyanúgy, ahogy az előző –, hanem a saját befolyási övezetét akarta erősíteni. És ehhez itthon talált szövetségeseket – részben ugyanazokat, akik az előző rendszer kiszolgálói is voltak –, akik többször is hatalomra jutottak.

Ezért van az, hogy én, és nyilván nemzedékem sok más tagja is ellene van minden külső befolyásolási próbálkozásnak, történjen az erővel, hatalommal vagy pénzzel, mindegy. Az új, tapasztalatlan generációk ezt nem érthetik, hisz nem élték át ezeket az időket, a szóbeli közlés, ha úgy tetszik, mesélés pedig – ha egyáltalában van olyan – nem pótolja a személyesen megtapasztalt élményeket. Így ők például bizonyos befolyásolást úgy látszik, elfogadnak, főleg, ha maguk is számítanak belőle némi haszonra, és persze ha hangzatos szövegekbe, jelszavakba öltöztetik és az általuk rendszeresen használt információs csatornákon folyamatosan terjesztik ezeket. Ezért hajlandóak önállóságuk, függetlenségük egyes elemeiről is lemondani, amit mi, a szerintük begyepesedett agyú öregek nem tennénk meg.

Annak idején persze mi is hülyének néztünk egyes időseket, de attól még megvolt bennünk egyfajta respektus, talán félelemmel vegyes tisztelet a felnőttek iránt. Ez valószínűleg a nevelésbeli különbségekből adódott. És ez is egyike a generációink közti különbségnek. Minket ugyanis pofonokkal (is) neveltek. Én még ma is azt tartom, hogy egy megfelelő időben adott nyakleves jobban megtanítja a gyereket arra, hogy mit szabad és mit nem, mint fél óra papolás. Ez nem azt jelenti, hogy rendszeresen verni kell a gyereket – azzal épp ellenkező hatást érne el a szülő, a gyerek vagy folytonosan félne, vagy éppen ellenkezőleg, érdektelenné válna, belefásulna –, de vannak olyan helyzetek, amikor a szülőnek azonnal közbe kell avatkoznia, éppen gyermeke védelmében – például ha a gyerek vizet akar locsolni a konnektorba vagy körül sem nézve le akar rohanni vagy biciklizni a járdáról, ezzel veszélyeztetve saját testi épségét, sőt életét, amit ő nem maga tud felmérni, de a szülő igen –, és bizony a gyerek sokkal gyorsabban megtanulja a tiltást, ha az egy fájdalmas emlékkel kapcsolódik össze. Ez éppen olyan, mintha akár hússzor is rászólhat a szülő a gyerekre: „ne nyúlj ahhoz a fazékhoz, mert forró”, annak pedig egyik fülén be, a másikon ki, de ha egyszer megégeti az ujját, azt biztos, hogy nem felejti el egyhamar. De azt nem fontos, néhány esetben nem is szabad megvárnia a szülőnek, amíg a gyermeke „megégeti magát”. És azért sem kell rendszeresen pofozni a gyereket, mert egy idő után már a testi fenyítésnek a lehetősége is elég ahhoz, hogy jobban odafigyeljen a felnőttekre, és megszívlelje a mondanivalójukat. Persze a legjobb, ha a gyerek nem félelemből figyel a felnőttre, hanem azért, mert érdekli, amit mond. De ez természetesen nincs mindig így; a gyerek is lehet fáradt vagy figyelmetlen, a felnőtt is unalmas, illetve szintén magától értetődően a gyerekek és a fiatalok egy bizonyos kor felett próbálgatják a határaikat feszegetni, a korlátaikat áttörni, és ilyenkor előfordulnak meggondolatlan cselekedetek is, amelyben veszélybe sodorják magukat vagy másokat. És ha ezt egy felnőtt észreveszi, és rájuk szól, jobb, ha odafigyelnek rá, mintha továbbra is a saját fejük után mennek.

De az én fiatalkorom után a divatba jövő liberális nevelési elvekhez igazodva a mi generációnk már sokkal ritkábban fegyelmezte tettleg a gyerekeit, azok pedig szinte soha az övéit. Ez valójában azt jelentette, hogy ők már szinte egyáltalán nem voltak nevelve – a szülők nem értek rá, mert el voltak foglalva a napi betevő megkeresésével, a pedagógusok pedig az egyre bővülő tananyag átadásával. Ezáltal bennük sokkal kevésbé rögzültek a társadalmi szabályrendszer elemei, más szóval a közerkölcs szabályai. Ez azt jelenti, hogy a fiatalok egyre nagyobb része nemcsak neveletlen – nem ismerik az íratlan szabályokat –, hanem nyilvánosan lenézi az idősebbeket – tehát szemtelen is –, finomabban szólva a saját maguk által elfogadott elvek szerint akarnak élni. Talán mellékes, de ennek a szemléletnek a kialakulását erősíti, hogy a mai gyerekfilmek többségében a gyerekek a minden veszélyt legyőző hősök, a felnőtteknek sokszor csak a bohóc szerepe jut. A „mindent szabad” elve szerint felnövő fiatalok esetében természetes, hogy lenézik a szerintük korlátok között élő idősebbeket.

Ami ezt a lenézést tovább erősíti, az az iskolai végzettségbeli különbség. Az én generációmból – és ez igaz az 1980-as évek végéig iskolába jártakra is – csak nagyon kevesen juthattak el főiskolába vagy egyetemre. Egyrészt az akkori vezetők közül sokaknak csak a marxista-leninista ideológiából voltak komolyabb ismereteik – maga Kádár János is tudomásom szerint csak műszerész végzettséggel rendelkezett – ezért nemigen díjazták, talán veszélyesnek is tartották a túl sok művelt emberfőt. Másrészt a kevés számú felsőfokú végzettséget szerző fiatal nagy részét – akikből a rendszer elitje lett – meg lehetett győzni, hogy a pártnak, a kommunistáknak köszönhetik eljövendő karrierjüket – ami nyilván igaz is volt –, ezáltal a rendszer hívévé lehetett tenni őket. Így aztán abban a világban csak egy kis létszámú, nagyrészt baloldali gondolkodású, a szocialista ideológiához hű vezető létezett.

1990 után viszont gyökeresen megváltozott a helyzet. A kapitalista rendszernek ugyanis jóval több, és alapvetően másképp gondolkodó értelmiségre volt szüksége. Amikor kezdték létrehozni a nyugati cégek magyarországi leányvállalataikat, nyilván elképedtek, hogy mennyire nem találnak megfelelő középvezetőket. Akkoriban persze már egyre több fiatal végezhetett egyetemet; ezeket elkapkodták ezek a cégek; az sem számított, hogy nem volt pontosan odaillő a végzettségük, csak tudjanak valamilyen nyugati nyelvet – elsősorban angolt – és értsenek valamennyire a számítógéphez, már föl is vették őket komoly pozíciókba, az akkori viszonyokhoz képest elképesztően magas jövedelemmel. Az ilyen, munka- és élettapasztalat nélküli vezetők persze hálájuk jeléül bármit megtettek – a legkegyetlenebb döntéseket is szemrebbenés nélkül meghozták –, ami alkalmazójuk érdekét szolgálta. Ezeket az embereket neveztem én „csodagyerekeknek”. Az viszont nem csoda, hogy tevékenységük nagyban hozzájárult az akkori kiemelkedő munkanélküliséghez és több egyéni tragédiához. Nekem is volt szerencsém ilyen „csodagyerekhez”, aki olyan könnyen rugdosta kifelé a munkaerő-kölcsönző cégtől felvett szegény betanított munkásokat, ahogy más felhörpinti a reggeli kávéját.

Visszatérve a tanulásbeli különbségekhez, az sem mindegy, hogy mit és hogyan tanulunk. Sem a jelenlegi tananyagot, sem a tanítási módszert nem ismerem, ezért csak feltételezem, hogy a mai oktatás „piacképesebb” növendékeket nevel ki, mint annak idején. Már csak azért is, merthogy az akkori oktatás egyáltalán nem tekintette céljának a gyakorlati szempontokat. Egy régi anekdota szerint mi úgy tanultunk meg számolni, hogy kapsz négy almát. Ha kettőt odaadsz az anyukádnak, egyet az öcsédnek, hány almád marad? Az amerikai kisgyerekek meg úgy, hogy veszel négy almát, darabját öt centért. Ha egyet megeszel, a többit meg eladod, darabját tíz centért, mennyi hasznod lesz belőle? Az amerikai módszer lehet, hogy kevesebb elméleti, lexikális ismeretet ad, viszont sokkal jobban illeszkedik a gyakorlati életbe.

Szintén a tanulás témájába vág a nyelvismeret. Na, az az én korosztályom idejében szinte nem létezett. A megszállók nyelve, az orosz kötelező volt, de jóformán senki sem vette komolyan. Még a tanárok sem. Ezek után nem csoda, de ezekből a korosztályokból alig tud valaki oroszul. A nyugati nyelveket, amelyeket azért mégiscsak szívesebben tanultunk volna, alig-alig oktatták. Engem például a gimnáziumban heti két órában próbáltak – szándékosan írom így – németre tanítani. De ez is csak két évig tartott, harmadiktól váratlanul megszűnt. Ebből nyilvánvalóan kiderül, hogy nem tudok németül sem.

Elképedve és szinte csodálattal olvastam a régi, nyolc osztályos humán középiskolákról. Ott szinte perfektül, eredeti szerzők művei alapján tanították meg a diákokat ógörögül és latinul. Ezeken kívül megtanítottak nekik legalább egy latin – francia, olasz vagy spanyol –, és egy germán – német vagy angol – nyelvet. A reál gimnáziumokban pedig nyilván a modern nyelveken volt a nagyobb hangsúly. Ez a mai oktatásban is meghatározó és a nyelvtudás jelenleg már középfokú végzettség fölött szinte elengedhetetlen.

Persze ma már nagyon kevesen vannak „csak” középfokú végzettséggel. Az én korosztályomban mindennapos volt az érettségizett szakmunkás vagy segédmunkás. Nem azért, mert mi nem szerettünk volna továbbtanulni, hanem mert alig volt rá lehetőségünk. Egy mai fiatalnak körülbelül ötször-hatszor akkora esélye van egyetemre jutáshoz, mint nekünk volt. Nem véletlen, hogy az érettségizettek szinte kivétel nélkül találnak maguknak valamilyen egyetemi helyet. Persze ez nem azt jelenti, hogy a mai fiatalok annyival okosabbak lennének, csak sokkal jobbak az esélyeik. Úgy tizennyolc-húsz évvel ezelőtt hallottam, hogy elégedetlenkednek az egyetemi rektorok, mert néhány szakra olyan fiatalokat is fel kell venniük, akiknek még a szakirányú alapfokú ismereteik sincsenek meg. Először alapfokon, majd középfokon kell tanítani őket, csak azután kezdhetik meg a felsőfokú oktatásukat. Ugyan milyen szakemberek válhattak belőlük?

Az iskolai végzettséghez természetesen kötődik a jövedelem nagysága is. Itt megint visszatérnék az „én időmhöz”. A Kádár-rendszerben a jövedelmek nagysága kategorizálva volt, tehát meg volt állapítva a lehetséges minimum és maximum fizetés. Az, hogy ki milyen kategóriába esett, a végzettségen és a beosztáson kívül a munkában eltöltött évek számától függött. Azonos végzettség és beosztás esetén a legrövidebb ideje dolgozók keresték a legkevesebbet, a leghosszabb szolgálati idejű munkavállalók – általában a nyugdíj előtt állók – a legtöbbet. Ezt azért tartották előnyösnek, mert mindenkinek az utolsó néhány év jövedelme alapján számolták ki a nyugdíját, így akkor „tolták meg” a fizetését. Ugyanakkor a fiataloknak az önálló életkezdéshez, lakáshoz jutáshoz ez óriási hátrányt jelentett, hiszen hiába teljesítettek többet, akkor is alacsonyabb bért kaptak. Persze ebben is voltak kivételek: akadtak teljesítménybért fizető állások, jellemzően nehéz fizikai munkák. Aki itt jól teljesített, akár még segédmunkásként is kereshetett annyit, mint egy felsőfokú végzettségű és magasabb beosztású személy. (Ez is azt igazolja, mennyire becsülték Kádárék az értelmiségieket.) De azért a jól fizető állásokhoz akkoriban is protekció kellett.

Azután, a kilencvenes évek második felétől kezdve, ahogy írtam, a nálunk beruházó multik elkapkodták, vezető állásokba helyezték és agyonfizették az egyetemről épphogy kikerülő fiatalokat. Ez gyakorlatilag máig tartó tendencia. Személyesen ismertem egy családot – kis alföldi faluban éltek; a szülők az én korosztályomhoz tartoztak; akkoriban az apa közmunkás, az anya önkormányzati szociális munkás volt –, ahol a fiú, tíz-egynéhány évvel ezelőtt, friss mérnöki végzettséggel, de még diploma nélkül nagyságrendileg akkora havi fizetést kapott, mint a két szülő negyedév alatt összesen. Nem véletlen, hogy ilyen nagy fokú végzettség- és főleg jövedelembeli különbségek hatására, ha szemtől-szembe nem is, de a hátuk mögött bizony sok fiatal lenézi akár a saját szüleit is, hát még más „öregeket”.

Azóta, az álláshelyek csökkenésével a munkáltatók kénytelenek egyre magasabb bért fizetni nemcsak a felsőfokú végzettséggel rendelkező fiataloknak, hanem mindenkinek, aki legalább elfogadhatóan tud dolgozni. Ma már egy betanított munkás is a többszörösét keresi annak, amit én a kétezres évek első évtizedének a végén műszakvezetőként kaptam. Azért a fizetésért, amiért több ember munkáját elvégeztem, most jóformán két szalmaszálat sem raknának keresztbe. Csakhogy akkoriban munkanélküliség volt, manapság meg munkaerőhiány.

És végezetül, a mostani fiatal nemzedék az idősebbeket gyakorta lenéző viselkedésének magyarázatául meg kell említeni a technológiai fejlődést. Régebbi korokban a technológia, tehát az, hogy egy embernek élete során milyen tevékenységeket milyen módon, milyen segédeszközökkel kellett végeznie, nem sokat, vagy semmit sem változott. Ez igaz volt úgy a mezőgazdaságban, mint a kézművességben, vagy a háztartásokban használt szerszámokra, eszközökre és módszerekre. Tehát egy szülő meg tudta tanítani a gyerekét úgy, hogy az egész életében elboldogult ezzel a tudással. Megvolt az idősek megbecsülése, hisz használható ismereteket tanítottak utódaiknak.

Azután a könyvnyomtatás, így az ismeretek elterjedésével, a tudomány fejlődésével beindult és egyre gyorsabb lett a gyakorlatban használt gépek, berendezések készítése, a termelékenység növelése az egyre nagyobb haszon érdekében. A kapitalista verseny indukálta technológiai növekedés csak az általam közvetlenül megtapasztalt utóbbi ötven-hatvan évben irdatlanul felgyorsult. Egy irodalmi példa: a szerintem egyik legjobb sci-fi író, Stanislaw Lem egy fiatalkori, az ötvenes években írott regényében megjósolta a memóriacsipek feltalálását, és az ő elképzelése szerinti számítógépes hálózat, mai nevén az internet kialakítását. Csakhogy ezeknek a kezdeti lépéseit a huszonötödik századra tette, tehát ötszáz évvel a könyv megírása utánra. Mindkettő negyven éven belül, már az író életében megvalósult.

Ez a gyors technológiai fejlődés azt eredményezte, hogy az egyik nemzedékről a másikra a szülők már nem tudják maradéktalanul átadni az ismereteket, a gyerekek többet tanulnak egymástól, mint tőlük, sőt egyre több dologban ők taníthatnák az idősebbeket. Egyre jobban megfordul a tanító-tanítvány szerep. Ez pedig nyilván egyfajta lesajnálást vált ki a fiatalokból.

 

Tehát az egyik, szerintem fő különbség a mi generációnk és a mostani között a nevelésből adódik. Az újabb nemzedékek korlátlanabb nevelése, vagy alig-nevelése, szabadabb, de egyben önzőbb életet indukál. Ez már eleve növeli a szemléletbeli különbséget közöttünk. Ehhez járul a gyakorlatiasabb és magasabb fokú oktatás, a nagyobb jövedelem elérése már fiatalon, a technológia rohamos fejlődésével pedig a régebbi korosztályok lemaradása ezen a téren. Ezek mind erősítik az új korosztályok magabízását, az idősebbek lenézését.

A másik oldal védelmében először is azt lehet felhozni, hogy ezeket a változásokat éppen az előző generációk tevékenysége hozta létre. Tehát azokat a pozitív változásokat, amelyek ezt a generációk közti nagy különbséget okozták. Persze ez hozta létre a negatívumokat is; például a pusztító háborúkat vagy a klímaváltozást. Mindennek megvan az ára, vagy ahogy más írásaimban megfogalmaztam, szinte minden jót, amit az ember valaha kitalált, előbb-utóbb egyesek rosszra fordítanak. Ezért inkább azt mondanám, mégsem ez a leglényegesebb ellenérv, hanem az, ami minden új nemzedékben közös: az élettapasztalat hiánya. Ez az, amiért legkönnyebben a fiatalokat lehet rávenni a változások akarására és esetenként gyakorlati végrehajtására is. Mert nem látják előre, amit csak az átélt tapasztalat tud nyújtani: hogy minden változásnak van egy haszonélvező rétege, amely előbb vagy utóbb felülkerekedik a többieken és a saját – vagy éppen megbízói – hasznára fordítja az elért változásokat. Tehát kialakul egy új vezető réteg, amely másokból áll, mint az előző, de az egyáltalán nem biztos, hogy jobb, tisztességesebb vagy okosabb annál. Mert az emberi hibák, gyengeségek nem változnak; az emberi faj sokkal lassabban változik, mint a környezet, amit kialakított. Másképpen fogalmazva a személyes tapasztalat az idősebb korosztály egyes tagjainál megláttatja a múlt alapján a valószínűsíthető jövőt, mivel minden fejlődés dacára az ember mégiscsak megmaradt az állatvilágból érkezett lénynek, ősei örökségével, jó és rossz tulajdonságaival, szokásaival terhelten. Tehát nagyon valószínű, hogy az ifjabb korosztályok is el fogják követni ugyanazokat vagy hasonló hibákat a saját életükben, mint elődeik tették a magukéban. És persze az ő utódaik majd őket fogják begyepesedett agyú maradiaknak tartani.

Visszatérve a jelenbe, naivitás azt hinni, hogy azok, akik a változást támogatták, nem nyújtják be érte a számlát. Máris benyújtotta az Európai Unión és más szervezeteken keresztül a világ egyre nagyobb részére befolyást gyakorló háttérhatalom. Ha az általuk megkívánt feltételeket nem teljesíti az új kormány, ugyanúgy nem kapja meg az ország az őt megillető pénzeket, ahogy az előző kormány idején sem. Ha pedig teljesíti a feltételeket, az sokak szemében a nemzeti érdek elárulása lesz, röviden hazaárulás. Persze a fanatizált követőket sok mindenről meg lehet győzni, ahogy mindennek az ellenkezőjéről is.

Abban szintén biztosra lehet menni, hogy a hazai segítők, önkéntesek közül is sokan benyújtják a számlát. Az előző hatalom embereinek leváltásával sok pozíció megüresedik. Ugyan kik kapnák mások, mint akik az új kormány győzelméért dolgoztak? Magasabb állás, gyorsabb előmenetel, nagyobb jövedelem, állami és önkormányzati megrendelések és egyéb előnyök, előjogok szerepelnek majd a kívánságok között. Mert ilyen az emberi természet. Legalábbis bizonyos emberek természete. És nevetséges lenne azt feltételezni, hogy az új hatalom támogatói, segítői között nincsenek ilyenek; hogy csupa gáncs nélküli lovagból állnak, akik megelégszenek alacsonyabb pozícióval, kisebb jövedelemmel, amikor többhöz is juthatnának. Még olyanok is akadnak, akik mindig az éppen aktuális hatalomhoz dörgölőznek: az apa MSZP-s, a fiú Fideszes, az unoka ezek alapján Tiszás kapcsolatokat keres és azokat ápolja, úgyhogy mindig meglesz a família jóléte. Ilyen események megjóslásához szükség van hasonlóak átélésére, okulásra a megélt évtizedek sokszor keserű tapasztalataiból.

Ha valóban egyre többen vannak, akik őszintén elítélik az állami és önkormányzati korrupciót – és nem csak azért, mert ők nem részesedtek belőle –, az számomra azt jelenti, hogy egyre több jómódban élő ember van az országban, akiknek fontos a tisztességes közélet. A gazdagabb nemzeteknél éppen azért kisebb a korrupció, mert kevesebben szorulnak rá. Így a helyzet legfeljebb annyiban fog javulni, hogy, mivel a fiatalabb generációból többen vannak jó anyagi helyzetben, mint az előzőekből, kevesebbeknek lesz szüksége arra, hogy tisztességtelen eszközök segítségével javítsanak körülményeiken. De ez nem azt jelenti, hogy a korrupció el fog tűnni, hisz mindig lesznek olyanok, akik jobban akarnak élni, mint azt a lehetőségeik megengednék, és ehhez külső, részben etikátlan segítséget is igénybe vesznek.

A megelőző és a jelenlegi vezetés közti legnagyobb, szerintem sajnálatos különbség az lesz, hogy az új vezetés jóval több idegen befolyást fog engedni, ami az ország függetlenségének a csorbítását eredményezi. Számomra – bár személyes életemben ez valószínűleg nem jelent különösebb változást – szomorú lesz újra meglátni, ahogy a prédára éhes ragadozók és élősködők mind külföldről, mind belföldről megrohanják a zsákmányt, amelynek neve Magyarország.

 

2026. május

 

 

Oldal: Nemzedékváltás (2026)
Endre oldalai - © 2008 - 2026 - endre-oldalai.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat